+ Interjú

Artistaként fontos feladatom nem leesni. Kaszkadőrként fontos feladatom leesni.

November 27-én mutatták be A kudarc anatómiáját, a Grotesque Gymnastics újcirkusztársulat előadását az e-Trafó online programsorozatában. A tavaszra tervezett premiert az első lezárás miatt őszre halasztották, novemberben pedig szinte az utolsó pillanatban kellett megint mindent újratervezni. Másodszor már úgy döntöttek, semmiképp nem maradhat el az előadás, inkább az online térbe költöztetik. Téri Gáspárral, az előadás rendezőjével beszélgettünk újratervezésről, zuhanásról, fájdalomról és az online közvetítés reality show-járól.

A Grotesque Gymnastics formáció alapítója. Hogyan fogalmazná meg a társulat filozófiáját, küldetését?

Az túlzás, hogy társulat. Inkább formáció, vagy projektalapon szerveződő ideiglenes csoport. Én csak addig akarok valakivel dolgozni, míg van közös ügyünk, inkább tartson bennünket össze az, mintsem egy intézményi struktúra. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének olyan emberek, akikkel évek óta együtt dolgozom, inkább azt jelenti, hogy ezt nem a társulatiság keretezi. A formációt Bardóczy Ilkával alapítottuk 2014 körül.

Misszióm nincs, ha lenne, az leblokkolna. Filozófiám viszont van bőven. Például ha nincs kedvem dolgozni, filozófiát gyártok mindenből. De nem azért, mert a meglévők nem tetszenek, csak egyszerűen szeretek filozófiát gyártani. Amik valójában nem azok, inkább kőbe vésett alapelvek, amelyek ideig-óráig érvényesek maradnak. De van olyan, ami nem változik. Például, hogy nem bírom a glamour-esztétikát. Végtelenül untat. Viszont rettenetesen vonzódom a hibához és az erózióhoz. A nyerseség, azt hiszem, erősen jellemezi az előadásainkat.

Fotó: Téri Gáspár FB-oldala

A cirkusz műfajához kapcsolódó eszközökkel (rekvizitekkel) dolgozunk, de kerülve a klasszikus és a modern cirkusz műfaji sajátosságait. A cirkuszt néző néző hagyományosan a hősies és emberfeletti dolgok után vágyódik (a klasszikus és modern cirkuszról beszélek). Az artisták megpróbálnak isteneknek tűnni. Ebben én nem tudok segíteni. A tökéletesség elidegenítő, én pedig pont a személyességet keresem – valami olyasmit, amiben feszül valami önellentmondás. Például ütköztetni a fizikális precizitást a hibával, a glich-csel.

Tony Thich, az ADD Academy Paris alapítója mondta nekünk egyszer egy kurzus végén – és ez nagyon fontos –, hogy igazából az embereket nem az érdekli majd, mit csinálsz, hanem hogy ki is vagy valójában. Hogy hogyan tudsz úgy káprázatos dolgot csinálni, hogy még kisejlesz a technika mögül.

A kudarc anatómiája – Zuhanás rövid leírása rövid idézettel kezdődik, amelyben háromszor is szerepel a „fáj” szó. A fájdalom központi témája az előadásnak?

A fájdalom csak az emberi működés egyik velejárója. Olyan körülmény, amelyben újra kalibrálódik az ítélőképességünk, megváltoztatja a szokványos valósághoz való viszonyunkat. De az előadás nem erről szól.

Az érdekel, hogy ha egy embert kizárólag a sérülésein, kudarcain és ezek következményein keresztül ismerünk meg, vajon milyennek fogjuk őt látni. Ez nagyon zavarba ejtő és intim helyzet. Annak is, aki megéli a kudarcot, és annak is, aki részese más kudarcának.

A sérülések miatt óhatatlanul többször elhangzik a fájdalom szó. Ami fontos, az az, ahogyan ennek következtében megváltozik a megszokott viszonyunk a világ különböző szegmenseivel. És az, ahogyan a fájdalom átalakul indulattá.

Hogyan jött az ötlet, hogy egy egész előadást hozzon létre a kudarc témája köré?

Nagyon megsajnáltam a kudarcot. Mindenki csak a sikerért van oda. Pedig a kudarcnak is szüksége van a törődésre. Nekünk is szükségünk van a kudarcra a siker értelmezéséhez. Sőt, még tovább megyek: a siker megélésének lehetőségét a kudarccal való viszonyunk határozza meg.

Az, hogy A kudarc anatómiája témája végül tényleg ennyire a fizikai sérülések körül forog, az nem teljesen szándékos. Eredetileg csak az alkotótársak kudarchoz fűződő élményeit és történeteit keresgéltem, titkon persze számítva rá, hogy lévén a csapat zöme cirkuszi közegből érkezik, fókuszba fog kerülni a test törékenysége. A kreációs szakaszban kértem minden szereplőt, gyűjtsön össze egy vagy néhány személyes kudarctörténetet, amit kellemetlennek, meghatározónak és/vagy ellentmondásosnak élt meg.

Ilka válasza egy 50 perces, hajnalban, félálomban felvett videó- és hangdokumentum volt. A fájdalmasan gyógyuló szárkapocscsont-töréssel való pillanatnyi, hajnali küzdelmétől kezdve elmeséli egész életének történetét gyermekkora óta kizárólag a sérülései aspektusából.

Olyan komplex szövegmatéria volt, hogy ezen a ponton eldőlt, ez fogja az előadás gerincét képezni. Nem csak analitikus leírás: nagyon szépen kirajzolja, hogyan alakítják át egy ember életét, személyiségét, történeteit a testét érő fizikai sérülések. Hogyan alakul az önképe, és hogyan alakul mások róla alkotott képe, és az, hogy ezeknek mennyire ki van szolgáltatva.

„Mégis én voltam »A  Terminátor« … ami valahol hízelgő, nekem meg tönkretette a lelkem, mert nem egy gép akartam lenni, csak egyszerűen szerettem… ezért csináltam mindenfélét… »Ja, az Ilkának könnyű, ja, az Ilka az egy gép«… nagyon vicces, biztos hízelgésnek szánták…

(idézet A kudarc anatómiájából)

Tehát az alkotótársa, Ilka a 35 éves artista nő, akinek az önvallomásán alapszik az előadás.

Ilkával az elmúlt évek kimondatlan, de mégis tisztán tapintható tapasztalata volt, hogy minden szart meggyúrkázunk, és várat építünk belőle. Ez egyébként főleg az ő természetéből adódik. Ha dől egy ház, nem szaladgál sikítozva, hanem leül, és gyönyörködik, ahogyan a repedések végigfutnak a falakon. Ha leszakad a bicepsze, akkor még van három rudazásra alkalmas végtagja, szóval akkor csinál hónaljig begipszelve egy levegőszámot, kutatva a redukált testi lehetőségek esztétikáját, nyelvezetét.

És ki a többi szereplő, aki megjelenik?

Nagyon fontos, hogy igaz történetet hallgatunk – egy dokumentumot, és végig a szemébe nézhetünk a főhősnek. Mindenki. A néző is, a szereplők is és a főhős is saját magával. A szereplők nem a történetet illusztrálják, csak teszik a dolgukat, amit a cirkuszi munka és saját elhivatottságuk diktál. Néhol rezonálva, néhol eltávolodva a történetektől. Ezek sűrűsödéseket és ritkulásokat keletkeztetnek, az ezen való utazás maga az előadás.

Lehetősége van bármelyik szereplőnek E/1-ben mesélni Ilka történetét. Amit Takács Lacek, Kudlák Eszter és én egy adott ponton meg is teszünk.

A kudarc mindig valamiféle zuhanás?

Takács Laceket idézve: az esés (zuhanás) jó dolog, mert olyan helyre jutsz, ahol még nem jártál. A kudarc egy pillanatnyi gondolkodási és reaktivitási képtelenség – egy nem kívánt és téves megítélés alapján negatívnak gondolt körülmény kapcsán.

Artistaként fontos feladatom nem leesni. Kaszkadőrként fontos feladatom leesni.

4-5 éve kezdtem foglalkozni a zuhanással a kaszkadőredzéseken. Először gyakorlatban, aztán elméletben is. Mostanában felmászom a terem tetejébe, megkapaszkodom, aztán várom a pillanatot, amikor jólesik elengedni. Ha tényleg jólesik elengedni, akkor jólesik a zuhanás, és jól a leérkezés.

Az a titka, hogy nagyon gyorsan kell tudni váltani. Az elengedés pillanatában a kapaszkodó emberből át kell váltani zuhanó emberbe. Ha nem vagyok hajlandó zuhanó emberként zuhanni, belém ragad a kapaszkodó ember, nagyon odaverem magam, sokáig köhögök, és fáj az egész hátam.

Egy cirkuszi artistának személyes tapasztalat szintjén egész mást jelent a zuhanás, mint egy átlagembernek. Élet-halál kérdése, míg én például általában az álomba (esetleg letargiába) zuhanás kontextusában szoktam használni. Önnek mit hív be azonnal ez a szó?

Mikor tehetetlenül végignéztem, ahogy egy idős néni kilép a nyolcadikról. A lábam elé zuhant az aszfaltra, de ebbe most ne menjünk bele. Nem baleset volt, ő döntött így. Ez a kép beégett.

A saját személyes kudarcai feldolgozásában segít az előadás? Volt-e vele terápiás célja önmaga vagy egy közösség számára?

Isten ments…. a terápia magánügy, az előadás az nem. Az munka. Elkerülhetetlen, hogy a munkafolyamat alatt ne éljük át újra a traumákat. De ez nem cél, csupán következmény. Ez persze nem ennyire egyszerű.

Ilkának visszahallgatni saját hangján a saját eseteit, ezeket merni felidézni, és merni mások kezébe adni – ahogyan én láttam, elég komoly érzelmi hullámvasút volt. Egyik pillanatról a másikra vált a szöveg szívszorítóvá, irritálóvá és humorossá. Végig ez a hármas ellentmondásosság jellemzi a szöveget, és ez volt az, ami miatt ragaszkodtam megtartani.

Sokáig az volt a terv, hogy az eredeti felmondott szöveget használjuk az előadásban. De aztán a dramaturg (Szabó-Székely Ármin) óvatos pressziójának hatására újra felmondtunk bizonyos részeket. Az eredeti hangdokumentum súlyosan terhelt volt intenzív érzelmi állapotokkal. Annyira, hogy már rossz értelemben volt zavarba ejtő.

„Nem feltétlenül akartam ország-világ elé tárni, hogy én reggel hogyan sírdogálok meg nyűglődök”

– mondta Ilka a  szinhaz.online interjújában.

„Az élet áldozatai vagyunk vagy önmagunké? Mindig ez a kérdés” – kapunk, kaphatunk-e erre egyértelmű választ?

Szerintem sokkal nagyobb hatásunk van az életre, mint gondolnánk, csak meg kell magunkat tanítani saját magunkra.

Mennyire improvizatív a próbafolyamat? Mindent megterveznek előre, vagy együtt alakul ki az előadás?

Minden előadás készítésében megkülönböztetünk két szakaszt. Az első egy kreációs szakasz, a második egy konstrukciós szakasz. A kreáció alatt mindent szabad. Bár gondolatban mindig ott vannak a fő téma metaforái, de képesnek kell lenni azokat a háttérben elengedni és hagyni a testeket az eszközökkel szabadon kölcsönhatásba lépni. Hívjuk ezt az egyszerűség kedvéért improvizációnak, bár az csupán az egyik metodika a sok közül.

Milyen díszletek közt zajlik az előadás? Mit szimbolizálnak ezek az elemek?

Nincs díszlet, tárgyak vannak. Apró, jelentéktelen tárgyak. Egy piros fotel, mappa, toll, felkarvédő, kézisúlyzó, szemüveg. A piros fotel nagyon fontos, mert ott ül a sarokban a kezdetek óta, és szemtanúja mindennek – és nem mellesleg ülőalkalmatosság. A többi cirkuszi rekvizit. Abból is a lehető legegyszerűbbek. Chinese pole (ötméteres egyenes acélrúd), cyrwheel (acélkarika), aerial silk (lelógó textildarab), talaj – minden pontosan az, ami. Alapvető geometriai formák.

Milyen érzésekkel készült élete első online premierjére?

Sosem lesz ennyire kézenfekvő alkalom, hogy megszülessen az avantgárd cirkuszi real-time dokumentum-reality műfaj.

Az online színház nagyon divatos lett az uralkodó állapotok miatt. Nekem pedig fenntartásaim vannak vele. A konzervanyag online közvetítése kicsit megúszós, a real-time közvetítés pedig olyan, mintha… – de nem az. Én egyikkel sem tudok azonosulni. De ezt a bemutatót akkor sem voltam hajlandó másodszorra elhalasztani. Szeretem, hogy mindketten azonnal a lehetőséget láttuk meg a második zárásban. Sőt.

Ez nem egy hirtelen felismerés volt, nem egy nagy energiájú pillanat, hanem inkább egy magától értetődő következő lépés: pontosan azt akartam megmutatni, ami van. Ennek az öt artistának és Csizmás Andrisnak (az előadás zeneszerzője, élőben bőgővel és szintetizált hangokkal), november 27. napjának délutánját.

A dokumentum-reality többnyire érdekesnek hitt szakmát végző emberek életét, hétköznapjait követi nyomon, mint például a rákhalászok, vagy mondjuk az artisták. A mi november huszonhetedikénket is ugyanígy követték a dokumentumvadászok, akik aztán lencsevégre kapták, ahogyan ez a hatfős csapat megcsinálja A kudarc anatómiáját.

Voltak-e nehézségek, amelyeket az online közvetítés okozott? Milyen volt üres nézőtér előtt, a közönségből visszaható energia nélkül előadni a darabot?

Fel sem merült a hiányérzet. Pont azért, mert nem online premiert csináltunk, hanem reality show-t. A játékot nem dedikáltuk kifelé, hiszen bejött közénk a néző.

Nagy mutatvány volt tíz nap alatt kitalálni, megvalósítani a technikai, informatikai és humánerőforrás hátteret.

Ilka meg közben mosolygott le a rúdról, mert szerinte nagyon vicces, hogy akármilyen helyzetben, akármilyen jellegű, habitusú emberről van szó, ha férfi, akkor azonnal és teljesen berántja a ketyerészés, mint egy felülírhatatlan természeti törvény. Közben ez „csak” egy megoldandó feladat volt.

De a ketyerézésen túl ami igazán jó munka volt, az az előadás „újrarakása” volt. A hagyományos színházi helyzetre tervezett darabot a dokumentum-reality igényeinek megfelelően újra kellett kalibrálni. És magunkat is mint előadókat.

Az első kardinális döntés az volt, hogy nem operatőrökkel fogok dolgozni. Sokkal jobban vágytam olyan emberekre, akiket jólesik beengedni az előadás terébe, akiket jólesik közel tudni magunkhoz; és ez személyes dolog, nem szakmai. Így végül kamerát kapott két nagyon szuper táncos kolléga (Mikó Dávid, Ivanov Gábor Klepa), egy dramaturg (Zsigó Anna) és egy videómester (Szabó János Metrónülőférfi); egy kamerát pedig felragasztottunk a mennyezetre. (A kamerák alatt IPhone 5s feletti telefont kell érteni.)

Aztán az összes telefonnal felvett élőképet egy Wi-Fi hálózaton keresztül ráküldtük egy tabletre, ahonnan Makláry Eszter élőben adásrendezte, és már ment is ki streamelve. De még ott volt Drucker Dávid (stream supervisor) és Pelle Zoli (audio stream supervisor).

Aztán egyszer csak körbenéztem, és azt látom, hogy a megszokott kis hatfős csapatunk duplájára duzzadt. És a játéktérben a hat ember helyett már tíz van. És bent sétálnak a jelenetekben a telefonokkal, fél méterre az arcunktól, miközben mi próbáljuk csinálni a művészetet. És akkor azt éreztem, hogy ez most csodálatos. Pontosan ez az, aminek történni kell.

Artistaként fontos feladatom nem leesni. Kaszkadőrként fontos feladatom leesni.
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top