+ Irodalom

Holnap már karácsony lesz

fotó: Molnár Edit

Abban az évben hamarabb jött a tél. Már december elején hó borította a tájat. A jeges szél hosszú barázdákba hordta össze a földeken, és magas kupacokat rakott a tanya épületei köré. Nem baj, jó ez az őszi árpának, mondta a gazda.

A fia harmadnap reggel vakító fehérségre ébredt. Ő, aki gyerekkora óta mindig hajnali sötétségben kelt. Ahogy oldalra fordult a fiatalasszony hűlt helyét látta maga mellett az ágyon. Gyorsan fölkapkodta a ruháit, az udvaron összefutott az apjával.

– Hát te, mi történt veled? – kérdezte szúrós szemmel az öreg, aki nemsokára töltötte az ötvenet.

– Elaludtam – mondta a fiú, maga is értetlenkedve az állapotán.

– No, akkor pucold ki az istállót rögvest! – mondta az apa, és már ment is tovább.

*

Egy nyári délután, vasárnap, amikor a perzselő melegtől még a böglyök is árnyékos helyre menekülnek, a fiú apja könnyű fogattal érkezett haza, és az udvar közepén megállította a lovakat.

– Fogd ki őket gyorsan, de a hámot csak az istállóban vedd le róluk – mondta, miközben leszállt a kocsiról.

– Édesapám, mit akar maga az Esztertől? – állt meg dacosan a fiú az apja előtt, anélkül, hogy törődött volna a lovakkal.

Az apja fürkésző tekintettel mérte végig, csak azután válaszolt.

– Mit akarok, mit akarok… Te is tudod. Asszony kell a házhoz. Amióta anyád meghalt szétszaladt a háztartás. Alig eszünk rendes ételt, a baromfik is elvadultak. Hozzám jön, már meg is egyeztem az apjával. Tizenöt hold földet adok érte, azzal már a maga ura lehet.

– De hát az Eszternek én udvaroltam mostanáig!

– Udvaroltál, nagy dolog. Aztán mid van? – nézett rá sötéten. – Semmid sincs, amíg én élek.

– Kiadhatná a jussomat, akkor a saját lábamra állhatnék.

– Azt már nem! Nem aprózzuk föl a birtokot. Majd ha meghalok, minden a tiéd lesz, de addig várnod kell. Várnod és dolgoznod. Ez a törvény, a föld törvénye.

– És Eszter, vele mi lesz?

– Elveszem feleségül, még 50 se’ vagyok. Az apja csak annyit mondott, hogy bízzam rá. Be fogja látni a lyány, hogy ennyivel tartozik a szüleinek. Nekik még van öt kicsi gyerekük, azokat is etetni kell, míg föl nem nőnek. Itt meg egy nagygazda felesége lehet.

– De hát én szeretem Esztert!

– Majd elfelejted. Te még fiatal vagy. Eredj a környező falvakba búcsúkor, vendégségkor, találsz ott magadhoz valót, nem is egyet. Te is tudod, hogy özvegyember nem járhat ilyen helyekre. Örülök, hogy kommendáltak nekem egy dolgos lyányt, akinek ég a keze alatt a munka.

És így beszélték a faluban is, amikor szóba került valahol az eladósorban lévő széplány. A szülei szegények voltak, örültek, hogy módos gazdának kérik feleségül, és még jobban örültek, hogy özvegyembernek, mert így nem kellett hozományt adniuk vele, hanem még ők kérhettek fizetséget érte. Reménykedtek, hogy ez a házasság majd kirángatja őket a véget nem érő szegénységből, amiben egész addigi életükben éltek. Bár néhányan azt suttogták, hogy látták a gazda fiával is sétálgatni az erdő szélen alkonyatkor a lányukat, ez a hír nem jutott el a leendő férj fülébe.

Fotó: Kovács Bodor Sándor

*

Őszi estén két ember ült némán egymás mellett a tanyaudvaron álló eperfa alatt. Körbe ölelte őket a sötétség, csak a hold világított messze, valahol a látóhatár fölött.

– Nem szóltál hozzám egész nap – kezdte halkan a fiatalasszony.

– Sok dolgom volt, láthattad.

– Azelőtt is volt elég, mégis szóltál.

– Szóltam, de ez most más.

– Mi más?

– Ez az egész, ami itt van. Te meg az apám…

– Már alszik. Nagyon elfárad estére. Egész nap a lovakat hajtotta. Meg adtam neki egy kis bort is.

Enyhe szellő rebbent, a fa levelei beleborzongtak, ahogyan átfutott közöttük.

– Eljönnél velem, ha hívnálak? – kérdezte a fiú.

– Hová? Neki a semminek?

– Elmennénk a városba. Beállnék a gyárba. Annyit keresnék, hogy téged eltartsalak.

– S aztán? Hol laknánk? Hol nőnének föl a gyerekeink? – sorolta egy levegővételre a fiatalasszony.

– Valahogy majd csak lenne. Együtt élnénk szabadon, ketten. Aztán elmehetnénk Amerikába.

– Aztán ha mégse, jöhetnénk vissza apádhoz kódis módjára, hogy éhen ne haljunk. Nem beszélve a szüleimről. Visszakövetelné tőlük a földjét, arra mérget vehetsz. Az apám belehalna.

A lány miközben beszélt maga elé nézett, kezét az ölében tartotta.

– Még egy kicsit nőnöd kell, okosodnod. De ne félj, én megvárom, ha nem tart sokáig. Hiszed-e?

*

A tanya három különálló lakóházból állt, nem messze tőlük voltak az istállók és a gazdasági épületek, meg egy félig nyitott műhelyszerűség, ahol az egyszerű szerszámokat, gépeket javítgatták. Amikor az új asszony megérkezett, a fiú átköltözött a másik házba az apja mellől. Egy darabig így éltek, de fél év múlva Eszter átvitte a dolgait a harmadik épületbe. A gazda, bár neheztelt rá, nem tudta megakadályozni. Az év nagyobb részében mindhárman keményen dolgoztak, hajnaltól napestig űzték magukat és az igavonó állataikat. Ha nem győzték hárman, napszámosokat fogadtak a közeli faluból.

November végére befejeztek minden munkát a földeken. Lassacskán hozzáfogtak a téli teendőkhöz. Tüzelőjük volt bőségesen. Kijavították az év közben meghibásodott szerszámokat, hámokat, jármokat, fogatokat, kocsirészeket, alaposan megélezték az ekevasakat, boronákat, kiegyengették a kormánylemezeket, amivel meg nem bírtak házilag, azt szekéren elvitték a falusi kovácshoz. Az állatokat minden nap gondosan ellátták, hogy tavasszal megerősödve foghassák be őket újra a járomba, hámba.

Karácsonyra disznót vágunk, mondta egy december eleji napon a gazda, addig egyétek a babot, a krumplit, meg a káposztát.

*

– Ismered a szomszéd tanya gazdáját? – állította meg egy reggel Eszter a fiút.

– A mérnök urat? Ki ne ismerné. A traktorjától hangos a határ.

– Nem mérnök az, csak technikus, így mondják.

– Találkoztál vele?

– Fölvett az autómobiljára, amikor jöttem visszafelé anyáméktól.

– Fölvett? No csak, miket nem hallok! Aztán mit kért cserébe? Egy csókot?

A fiatalasszony nem válaszolt, csak elnézett a távolba, oda, ahol egy széltől dülöngélő fasor jelezte a két birtokot elválasztó utat.

– Nem mondasz semmit? – kérdezte a fiú, és egy kicsit már megbánta az előbbi szavait.

– Ti apáddal még nem gondolkodtatok azon, hogy érdemes lenne gépekkel dolgozni a földeken?

– Milyen gépekkel – nézett rá a fiú – az ökröknél és a lovaknál még nem találtak ki jobb gépeket.

– Gergely mondta, hogy a traktoroké meg a gépeké a jövő, és hogy az állatok előbb-utóbb el fognak tűnni a földekről. Csak idő kérdése.

– Úgy látom, valakinek itt nagyon kinyitották a szemét. Halljam, mit mondott még ez a tudós ember?

– Azt, hogy te még fiatal vagy, neked kellene átvenni a gazdaságot, és az eladott gabona árából újítani, amit csak lehet. Így mondta, újítani. Meg hogy te még tanulhatnál, hallotta valakitől, hogy az iskolában annak idején te voltál a legjobb tanuló. És a tanító eljött hozzátok, hogy rávegye apádékat, taníttassanak tovább, hogy jobban értsél a földhöz meg az állatokhoz.

– Újítok én neki akkora gazdaságot, hogy kiesik abból az úri nadrágjából! – mondta a fiú feldúltan. Aztán elborult arccal, ökölbe szorított kézzel csak úgy elviharzott a pajták felé.

*

Az éjszakai szél a bejárat résein át behordta a havat az istállókba. Az állatok türelmetlenül dobogtak, időnként prüszköltek, bőgtek, el voltak szokva attól, hogy csak délelőtt látják el őket, lapátolják ki alóluk a ganajt.

De föl vagytok háborodva, méltatlankodott a fiú a fogai között, de a lelke mélyén sejtette, hogy az állatoknak is lehetnek elvárásaik, bár ezt a szót valójában nem ismerte. Aztán Eszterre gondolt, hogy az éjszakát most töltötték először együtt. Sejtjei beleborzongtak a felidézett emlékbe, rebbenő hullámok futottak végig a testén.

– Csak úgy bejött hozzám az éjszaka közepén, a szobámba – idézte föl magában – a számra tette a kezét, befeküdt mellém az ágyba, egyetlen mozdulattal levette a hálóingjét, a teste tüzes volt és adakozó. – Nem kétséges, a fiú a mennyekben járt.

Meg kell mondanom apámnak, gondolta, csak ki kell várnom a megfelelő alkalmat. Akkor majd meg fogja érteni, hogy nem lehetek tovább a rabszolgája, és ki kell adja a jussomat. Holnap már karácsony lesz, ilyenkor éjfél után bort szoktunk inni, meg beszélgetni. Nem kell tovább várnom. Aztán vagy beleegyezik, vagy Eszterrel együtt elmegyünk. Ez hatni fog, hatnia kell, gondolta a fiú, de valahol mélyen érezte, még nem elég bátor szembeszállni az apjával.

*

Az apja buzgó katolikus lévén el nem mulasztotta volna a karácsonyi misét. Gyorsan megették a szegényes vacsorájukat, az üres káposztalevest, mákos gubával. Három napja már, hogy levágták a legnagyobb disznót, de az öreg éppen csak kóstolni engedte az elkészült hurkát, kolbászt. Majd az éjféli mise után, mondta és mindent gondosan elpakolt. Sötétben indultak a fogattal, az apa hajtotta a lovakat. A fiú óvatosan próbált Eszterhez közeledni a pokróc alatt, amit magukra terítettek a hideg ellen, de a fiatalasszony eltolta a kezét. A faluban egy ismerős gazda megengedte, hogy a lovaikat bekössék az istállójába, amíg a mise tart. A templom csordultig tele volt hívekkel. Néhányan furcsán néztek rájuk, akadt, aki a száját is elhúzta. Eszter óvatosan körbe pillantott, a szeme megállt valakin és alig észrevehetően elmosolyodott. A fiú követte a pillantását, a hátsó sorban fölfedezte a szomszéd tanya gazdáját. Hát ide ette a fene a mérnök urat is, kesergett magában. Miért nem tud ez magához való városi lányt keríteni, miért kell neki a mi Eszterünk? Kicsit meglepődött magán, hogy így gondolt a mellette ülő nőre: a miénk. Az apjáé biztosan, de hogy az övé is lenne, ebben bizonytalan volt. Nézte a tiszta hangon éneklő, kipirult arcú asszonyokat, a lehajtott fejű férfiakat, és a következő napokra gondolt. Mi lesz velünk Uram, tette föl a kérdést, de nem jött válasz senkitől. A mise végén elmentek a fogatért, Eszter a templom előtt maradt, hogy beszéde elegyedhessen az egykori lányismerőseivel, iskolatársaival. Amikor a fiú egy távolabbi pontról visszanézett, látta hogy Gergely is odalép melléje, és néhány gyors mondatot váltanak. Átfagyva érkeztek haza, a fiatalasszony gyorsan fölszította a tüzet, egy kis pálinkával koccintottak és megették a karácsonyi vacsorát az utolsó falatig. Töltögették a bort, de nem tudtak fölengedni. Mintha a szavak csak úgy kihullottak volna a szájukból kopogva, minden jelentés nélkül. Szédülve, rosszkedvűen mentek aludni, remélve, hogy másnapra elfelejtik az egészet.

Karácsony első napján ragyogó téli napsütés fogadta őket. A fiú elhatározta, hogy nem vár tovább. Amikor az apja kijött a házból megállította.

– Mondanék valamit édesapám – kezdett bele bizonytalanul.

– Ki vele, fiam – bíztatta az apja.

– Vagy elmegyünk az Eszterrel, vagy pedig kiadja a jussomat, és így mindketten művelhetjük a saját földünket. Akkor akár közel is maradhatunk egymáshoz.

– Nem mész te sehová, főleg nem az Eszterrel. Vagy földönfutóvá akarsz válni? Sok szerencsét hozzá! De innen semmit és senkit el nem viszel, ennek a beszélgetésnek amúgy sincs sok értelme. Lásd el az állatokat gyorsan, mert igencsak éhesek mostanra.

Hirtelen közeledő motorzúgásra verte föl a csöndet körülöttük.

– Ez meg mi az ördög? – értetlenkedett az apja. – Kit esz ide a fene karácsonykor, ilyen masinával?

A szomszéd tanya gazdája volt, leállította a motort, határozott mozdulattal kinyitotta az autómobil ajtaját.

– Adjon Isten jó napot! – köszönt hangosan. A másik kettő csak nézte, és nem értettek semmit.

– Mit keres itt jóember? Elkószált valamelyik jószága, vagy a kutyája?

– Eszterért jöttem, mondta a férfi az elvárttól kissé halkabban. – Elviszem őt.

– Micsoda?! – kérdezték egyszerre a házigazdák elfúló hangon. – Ez valami rossz tréfa? Karácsonykor nem szoktak ilyenekkel alakoskodni, messze van még a Vízkereszt meg a betlehemesek ideje! És egyáltalán, mégis mit képzel maga, csak úgy ideállít, se szó, se beszéd, hát ez nem járja, hallja-e kend?

De ekkorra már Eszter is ott állt utcai ruhában, két kezében csomag, a fején nagykendő.

– Elmegyek Gergellyel, mondta, itt egy napot sem tudnék tovább maradni. Maguk csak használtak engem, soha meg nem kérdezték, nekem mi lenne jó. Kiölték saját magukból az érzéseket, és azt szerették volna, ha én is így teszek. Hát nem, inkább a pokol, de remélem, az még odébb van. Fogadjanak szolgálót. Az majd ellátja magukat a hét hat napján. Isten áldja magukat!

– De Eszter, kezdte a fiú akadozva, én azt hittem… mi összetartozunk. Hogy a szüleid belehalnának, ha elhagynád ezt a helyet.

– Előbb fogok belehalni, mint ők, ha itt maradok. Igaz, én is szerettem volna, ha összetartozunk, de te fiatal vagy még ahhoz, hogy szembe szállj az apáddal. Én ezt nem tudom kivárni, ne haragudj rám. Gergellyel mindent megbeszéltünk, ő becsülni fog engem, úgy remélem. Az ég áldjon! – mondta, és beszállt az autómobilba.

Csak a hatalmas füst maradt utánuk torokszorítóan, ahogy kihajtottak az udvarról.

– Ezt még megkeserülitek az anyátok úristenit! – sziszegte felindultan a fogai közt az öreg, majd úgy fordult be a házba, hogy közben ne kelljen a fiára néznie.

Fotó: Fehérvári Ferenc

*

– Itt van édesapám? – lépett be a fiú az ajtón. Az apja ott ült a konyhaasztalnál, a reggeli maradványait még nem szedte le senki. Előtte egy félig üres boros pohár, a szeme valahová a távolba meredt.

– Úgy döntöttem – kezdte bizonytalanul, – hogy én is elmegyek. Azt hiszem, ezek után nem maradhatok itt tovább. Már össze is pakoltam a holmimat.

Az apja nem mozdult. A fiú arra gondolt, hogy talán nem is hallotta a szavait. Zavartan nézett szét a helyiségben, mint aki keres valamit, amit még el kellene vinnie, ami az övé, és ami bizonyosan hiányozna a következő lakhelyén, amikor majd kipakolja a csomagját.

– Nem mond semmit? – kérdezte reménykedőn, mert valójában nehezebb elválásra számított.

Az apja lassan feléje fordult, ráemelte a tekintetét.

– Emlékszel – kérdezte lassan – amikor öt éves voltál, és karácsony délután elvittelek a szánnal kirándulni? Így mondják, ugye? Körbejártuk a földeket, miközben édesanyád fölállította a karácsonyfát a tisztaszobában. De hazafelé nagy szél támadt, és akkora torlaszokat hordott a tanya köré, hogy ki kellett fognom a lovakat, a szánt hátrahagyni, és gyalog taposni az utat az állatok mögött, mert csak így jutottunk el a házig. Teljesen ránk sötétedett mire hazaértünk, a karomban hoztalak, így jöttünk végig. Énekeltem neked a Mennyből az angyalt, hogy ne sírjál. Aztán még benn a házban sem akartál elengedni, tiszta erődből szorítottál, annyira megijedtél a kinn süvítő széltől és sötétségtől. Hiába mutattuk a feldíszített fenyőfát a gyertyákkal, alatta a hintalovat, amire annyira vágytál, és amit még én faragtam neked hosszú téli estéken, amikor te már elaludtál az anyád ölében. Emlékszel-e fiam? Ugye, emlékszel te is?

Kovács Bodor Sándor

Utószó

Ennek a novellának az első változatát 1993-ban írtam. Akkor eszembe sem jutott, hogy megjelentessem. Az idő tájt történt, hogy kényszerűségből el kellett hagynom az addigi munkahelyemet, ahol főként dokumentumfilmeket készítettem, videótechnikával. Nagyon erős bizonyítási vágy dolgozott bennem, nyilván emiatt is határoztam el, hogy kisjátékfilmet fogok forgatni, aminek a forgatókönyvét magam készítem el. Az itt olvasható szöveg nyolcvan százalékát egyszuszra megírtam, később szerettem volna tovább fejleszteni, forgatókönyvvé alakítani, hogy pályázni tudjak támogatásért.  Elsősorban arra voltam kíváncsi, képes vagyok-e egy fikciós film számára hiteles párbeszédeket írni. Aztán rájöttem, ha nem tudok hivatásos színészeket megnyerni a vállalkozásomhoz, a produkció értelmetlenné válik. Akkor még Salgótarjánban nem volt színházi társulat. Így fájó szívvel, de lemondtam a folytatásról. Hogy most mégis miért vettem elő újra, huszonhét év elteltével? Az elmúlt két karácsony alkalmából írtam három rövid történetet, amelyek megtörtént eseményeket dolgoztak föl. Most, hogy újra eltelt egy év, eszembe jutott ez a régi írás, talán érdemes leporolni, gondoltam, igazítani rajta és megosztani másokkal. Hát így.

1 hozzászólás

1 hozzászólás

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top