Milyennek látta és láttatta Wass Albert önmagát?

Szerző: Grozdits Hahó

Közzétéve 2020-12-12

Wass Albert: Voltam / önéletrajz 130 képpel – Erdélyi Szalon Kiadó, 2020 – 360 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-6016-08-9

Nem csituló kíváncsisággal szaladok neki a Wass Albert-életműkiadás újabb és újabb kötetének, hiszen jó lenne megérteni, mi az, ami oly nagyon felzaklatja a magyar kultúra megmondóembereit, hogy vérre menően párbajoznának egymással. Ha a fegyverrel vívott párbaj nem lenne idejétmúlt formája a vitás kérdések rendezésének.

Az egyik oldal a magyar kultúra legfényesebb csillagának tartja, s Wass-szobrokkal és róla elnevezett intézményekkel pötyögteti tele az országot, a másik oldal – talán éppen mert az egyik ennyire „túltolja” – egy dilettáns írót, háborús bűnöst lát és láttat, olyan embert, aki a patásördög cimborája. Ahhoz, hogy ezt a vitát el lehessen dönteni, tények és adatok kellenének, s mindkét oldal részéről nagyfokú higgadtság. De, éppen azért, mert – a vita gyakorlatilag nem is Wass Albertről és írói munkásságáról szól, sőt – ő csak amolyan járulék egy sokkal nagyobb és mélyebb vitában, nem valószínű, hogy a higgadtság kora a közeljövőben elérkezik. (Én például hajlanék arra, hogy az utókornak meg kellene vizsgálnia, hogy mi igaz a Nicolae Ceaușescu kommunista Romániájában megfogalmazott vádakból.) De addig is

hallgattassék meg a harmadik fél is!

Mert ebben a vitában, éppen azért, mert maga a „célszemély” nincs benne, nem nagyon lehet más, mint harmadik fél. Lehetőséget ad az életműkiadás nyolcadik, Voltam című kötete arra, hogy Wass Albert is szót kapjon. S legyen ez az önéletrajz bármennyire is irodalmi, attól még azzal a céllal született, hogy Wass Albert elmondja saját életéről azt, amit fontosnak vél.

A nyolc fejezetre bomló kötet

szerkesztői munka eredménye, Wass önálló, különböző időpontokban keletkezett írásait fűzi össze, s rendezi kronologikus sorrendbe. A szöveg és a képanyag is bővebb, mint a 2005-ös kiadás. Az értő olvasást segítő jegyzetapparátus is bővült a tizenöt évvel ezelőttihez képest. Bár Wass Albert élete nagyobbik részét töltötte Erdélytől távol, mégis a könyv terjedelmesebb része Erdéllyel és az erdélyi kötődéssel foglakozik. Az itt felbukkanó történetek egy részét már ismerheti az olvasó a szépírói munkásság egyéb termékeiből. Itt is felbukkannak azok a szereplők és történetek, amelyek például a Kard és kasza vagy a Jönnek! lapjain. Az olvasó rácsodálkozhat arra, hogy életmű és irodalom milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz, s mennyire át- és átjárják egymást. Azt gyanítom, oda vissza! Wass Huba így ír erről a Voltam című kötet előszavában:

„Idővel rá kellett jönnünk, hogy a nagy képzelőerejű író, a mondanivaló igazságainak hangsúlyozása érdekében költői részletekkel tette még emlékezetesebbé elbeszéléseit.”

Ebből az igazságból kell a mai olvasónak kihámozni a valóságot.

Ez bizony nem mindig egyszerű! Például pont a második világháború alatti történések – és azok értelmezése – erősen eltér attól, amit egyik vagy másik oldal sugall. Az, amit a kötetben olvashatunk, nincs összhangban azzal, amit a „potenciális nejlonnácik” láttatni akarnak. De azzal sem feleltethető meg, amit a Wass Albertet lenácizók állítanak. Nem lehet teljesen légből kapott az, ami a Voltam negyedik fejezetében az ellenállásról és az angolokkal való együttműködésről olvasható. 1944.:

„Veress tábornok parancsot adott a németek feltartóztatására a Tiszánál. Ugyanakkor megkísérelte felvenni a kapcsolatot a szövetséges hatalmakkal. Akkortájt az angol titkosszolgálat egy őrnagya, aki az ellenállás oldalán állt, Bánffy gróf Kolozsvárhoz közeli kastélyában bujkált. Rajta keresztül jutottunk el az angol vezérkarhoz. Veressnek a szövetségesekhez intézett kérdése ez volt: ‘Milyen segítségre számíthatunk a németekkel és románokkal szemben?’ Az első válasz, amely az angol őrnagy rádióján érkezett, ez volt: ‘Vegyék fel az oroszokkal a kapcsolatot.’…”

…és a szöveg nem csak ennyi:

„Mint Veress tábornok szárnysegédje, az én tisztem volt ezt az üzenetet Bánffy kastélyából elhozni. A tábornok elvörösödött, és ezt válaszolta: ‘Mondja meg a hadnagynak, hogy ez a legostobább ötlet, amit valaha is hallottam. Sztálin ígéretei annyit érnek, mint Hitleréi. Urakkal szeretnénk tárgyalni, nem bűnözőkkel!’ A német harckocsihadosztály és az SS gépesített egységei a Tiszánál várakoztak, ahol a hidakat az erdélyi tüzérség már lezárta. A németek azonnali bebocsátásért folyamodtak, és nyílt harccal fenyegetőztek. Veress tábornok ezt azzal hárította el, hogy ehhez Horthy kormányzó személyes parancsa szükséges.
Visszatértem Bánffy kastélyába. A titkos rádióadó újra működésbe lépett. Nyolc órával később az angol őrnagy sápadt arccal tért vissza a pincéből a nappaliba. ‘Sajnálom, uraim – mondta –, de sem Amerika, sem Anglia nem garantálhat semmit az országukkal kapcsolatban. Egyedül Moszkva illetékes döntéseket hozni Európának ezen térségeit illetően.’ Amikor ezeket a szavakat elismételtem Veress tábornoknak, sóhajtott egyet, és az íróasztalán fekvő papírlapra mutatott. Egy rádiótávirat volt. ‘Veress tábornoknak Kolozsvárott. Parancsom barátságos együttműködés a német hadsereggel. Aláírás: Horthy.’ Hat órával korábban adták fel. ‘A németek és az oroszok között kell választanunk – mondta Veress. – És mi a németeket választjuk. Az egész csak idő kérdése. A németek most dúlnák fel Magyarországot, ha most ellenállunk. Az oroszok egy évvel később dúlnák fel. Nem tehetünk mást, mint a népünk életét védeni.’ A Tisza menti csapatok öt percen belül parancsba kapták, hogy engedjék át a németeket.”

És ilyen hangvételű, idézhető szövegrész akad még a Voltam lapjain, s ha ezt észrevesszük, akkor másként cseng az amerikai évek sokszor anekdotikusan kedves, máskor keserű története. A múlt összefüggéseiben megmártva pedig érthetőbbé – még érthetőbbé! – válik egy-egy keserű kifakadás. Akkor is, ha nekünk már nem ebben a keserű lemondásban kellene dagonyáznunk.

„Néppé alázott nemzet fia vagyok. Nemzetem múltját elrabolták, jelenét legyilkolták, s jövendőjére most szögezik a koporsófödelet idegenből odasodródott »proletárok«, kik magyar nevet öltöttek magukra, hogy elbolondítsák az együgyűeket.”