+ Interjú

Snétberger Ferenc: Szeretném azt elérni, amit apám elérhetett volna – életútinterjú

14 éves voltam, amikor mondtam a szüleimnek, hogy most már vegyenek nekem gitárt, mert szeretnék tanulni hangszeren játszani – meséli Snétberger Ferenc

fotó: raffai Zsófia

„Amíg kézbe tudom venni a hangszert”

Találkozás Snétberger Ferenc gitárművésszel

Snétberger Ferencet, vagy ahogy Salgótarjánban mindenki hívta Tomit, 1974-ben hallottam először gitározni a Salgó étteremben. Mint fiatal tehetséget mutatták be, ha jól emlékszem, klasszikus műveket játszott. A közönség a megszokott módon az asztaloknál körben foglalt helyet. Egy barátunk, aki háttal ülve a pódiumnak lusta volt megfordulni, megkérdezte: Na jó, de ki basszusozik neki?

Az édesapját, Snétberger Dickit mindenki ismerte, legendás gitárjátékát a város valamennyi vendéglátóhelyén hallgathatták a szórakozni vágyók.

1987-ben a Trio Stendhal koncertjén már igazi sztárként fogadta és ünnepelte a tarjáni közönség. Talán élete legemlékezetesebb fellépése is szülővárosához köti, röviddel édesapja halála után 2002-ban adta, és a jelenlévők katartikus élményként emlegetik, mind a mai napig.

Milyen ember volt az édesapád?

Azt tudom, hogy fiatal korában mutatványosokkal járta az országot, trombitán és hárfán játszott. Aztán gyári munkás lett, mint sokan mások a romák közül, csak később jött a vendéglátós zenélés. Ő egyébként nagyon nyugodt ember volt, gyerekkoromban nem emlékszem, hogy bármikor is veszekedett volna valakivel, vagy dühbe gurult volna.  Inkább mindent magában tartott, nem hallottam tőle egy hangos szót. Nagyon jó hangszerkészítő is lehetett volna. Tökéletesen be tudta állítani a gitárját, kényelmesen tudott rajta játszani. A hangszerét egyébként a nagybátyjától kapta, aki 1956-ban elment nyugatra, Németországba. A budapesti Stúdió 11 éppen ott turnézott, amikor az egyik koncert után egy férfi lépett hozzájuk és átnyújtott egy gitárt azzal, hogy otthon majd adják át egy salgótarjáni zenésznek. Ez egy Höfner márkájú hangszer volt, nekünk itthon már csak ránézni is fantasztikus élményt jelentett akkoriban. Mikor hazajött a zenélésből, mindig nagyon alaposan megtisztította, Sidollal kenegette, hogy jobban csillogjon. Nyilván tőle örököltem, mert én is nagyon vigyázok a hangszereimre. De ő jobban vigyázott rá. Nagyon sok mindent az édesapámtól örököltem. Nézegetem a fiatalkori fényképeit, mintha magamat látnám, külsőleg is ő rá hasonlítok.

Snétberger Róbert “Dicki”

Milyen zenei tradíciót adott tovább neked?

A romák állandóan vándoroltak, szívták magukba a különféle zenei tradíciókat, úgyhogy lehetetlen szétszálazni, mi minden volt apám játékában. Természetesen én magam is keverem a stílusokat. Az mindenesetre biztos, hogy apámnak, a legtöbb roma gitároshoz hasonlóan nagy kedvence volt Django Reinhardt, aki valóban hatalmas zseni volt.

Mesélj még a gyerekkorodról!

Nagyon szegény körülmények közt nőttünk föl. A közelünkben működött egy pékség, onnan szállították ki a pékárut a tarjáni üzletekbe. Én, ha tehettem, el-elloptam egy-egy pozsonyi kiflit, amit mákkal vagy dióval töltöttek. Friss, meleg volt, tejjel különösen finom csemege. Nagyon rég nem ettem már ilyet, de az ízére még mindig emlékszem. Másfél szobás lakásban laktunk tízen, velünk élt az anyai nagyanyám is, mi meg heten voltunk testvérek, fejtől – lábtól aludtunk. Kis koromban még nem tudtam gitározni, de a testvéreimmel nagyon szerettük a zenét. Apám vendéglátós zenészként gyakran próbált otthon a kollégáival. Azokat a számokat játszották, amiket a szórakozóhelyeken nem lehetett, mert ott tánczenét kellett muzsikálni, az éppen aktuális slágereket. Ilyenkor jazzt játszottak, amit külföldi rádióállomások műsorában hallottak. Django Reinhardt, Jim Hall, Joe Pass, Wes Montgomery, az ő zenéjüket próbálták. Ez akkor óriási hatással volt rám. Nagyon szerettem a gitár hangját, oda voltam érte. De nálunk hét gyerekre jutott egy hangszer, azt meg túl sokan akarták nyúzni. Én voltam a legkisebb fiú, sokszor nem győztem kivárni, hogy késő este hozzám is eljusson és elaludtam. De voltak vidéki tanítványai édesapámnak, ők megengedték, hogy felhangoljam a hangszereiket a tanítás előtt. Mindig ott maradtam ezeken az órákon és igyekeztem ellesni a fogásokat.

A salgótarjáni Pécskő utca 1963-ban, ahol gyermekkorában élt. (Jobbra a híres Cigánydomb épületei látszanak.)

És mikor érezted először ezt a rád jellemző nagyon erős vonzalmat a zene irányába?

Ahogy az előbb elmondtam, rám édesapám hatása volt a legerősebb. Ez határozta meg akkor is, és ma is a zenéhez való viszonyomat. Kiskoromban, amikor még nem tudtam gitározni, igyekeztem olyan akkordokat megfogni, amit belülről már hallottam, csak még nem találtam a hangszeren. Édesapám észrevette ezt a különleges vonzalmamat, és egy keveset mutatott a zenélés lényegéből.

És mások a családból?

Tíz éves lehettem, amikor a Pécskő utcában kaptunk egy 2 szobás lakást, fürdőszobával, parkettával. Nekünk ez akkor palotának tűnt. A tarjániak tudják, az utca végében volt a Cigánydomb, ott élt többek között Balázs János, akit a hetvenes években felfedeztek, mint zseniális festőművészt. Őmellette lakott a másik nagymamám. Sokat segítettem neki, gyakran én vágtam föl a tűzifáját. Ott a dombon a romák mindig énekeltek, zenéltek, gitárral, ceglédi kannával kisérték magukat. A nagymamám is énekelt ilyen kis dúdolókat és ez megmaradt az emlékezetemben. Tőle hallottam egy nagyon szép dallamot, amit gyakran ismételt. Mindig kérdeztem tőle, hogy ez honnan van, de ő sem tudta az eredetét, valószínűleg a nagyanyjától tanulta. Ennek a töredéknek aztán fontos szerepe lett a későbbi életemben.

A gitár mellett mi hiányzott még gyerekkorodban?

A játékok. Szegények voltunk, a szüleimnek nem tellett játékokra. Nagyon fájt a szívem egy biciklire. A szomszéd srácnak volt egy, megegyeztünk, amíg megyek vele két kört, addig pengetheti apám gitárját.

Amikor a fiad kicsi volt, vagy most az unokád, megkaptak tőled minden játékot, amire vágytak?

Még többet is. Én is elkezdtem velük játszani, és nagyon élveztem.

Térjünk vissza a te gyerekkorodba. Mikor kerültél zeneiskolába?

14 éves voltam, amikor mondtam a szüleimnek, hogy most már vegyenek nekem gitárt, mert szeretnék tanulni hangszeren játszani. „Vidd el ezt a gyereket a zeneiskolába!” – mondta anyám apámnak, és így is lett. Nagybátonyba iratkoztam be, mert ott nagyobb volt a kottatár. Borsányi Mátyásnak hívták a tanáromat, aki ugyan nem gitártanár volt, mégis édesapám után tőle tanultam a legtöbbet. Általa ismerkedtem meg a klasszikus gitárral, Bach zenéjével, ami rendkívüli hatással volt és van a pályámra, mind a mai napig. Egy acélhúros jazzgitáron kezdtem a klasszikus gitártanulást, ez hat hónapig tartott. Teljesen felhólyagosodtak tőle az újaim. Amikor végre megkaptam az első nylon húros klasszikus hangszeremet, akkor már tudtam, hogy gitározni fogok, amíg élek. Aztán később sikerült elhelyezkednem egy bárban zenészként, mert először az öblösüveggyárban kezdtem el dolgozni, a többi roma fiatalhoz hasonlóan. Az unokabátyámmal zenéltünk együtt, főleg jazzt játszottunk, bossa-novát, és nagyon élveztük.

A hetvenes évek elején

Tehát korán édesapád nyomdokaiba léptél.

Nem egészen, mert hamar kitelt a mandátum, nem olyan zenét muzsikáltunk, amit a közönség hallani szeretett volna. Pontosabban én még maradhattam volna, de a bátyám nem. Valahogy megéreztem, hogy váltanom kell, és ez egy komoly fordulópont lett az életemben. Megszűnt a munkaviszonyom, viszont ekkor már önálló voltam, saját magamat kellett eltartanom. Nagyon nehezen szakadtam el a szülővárosomtól, az addigi életemtől. Végül felültem a vonatra és elutaztam Budapestre. Egy salgótarjáni barátomhoz költöztem, aki sokat segített rajtam. Keszei Róbertnek hívták, ő akkorra már elvégezte az egyetemet, komoly baráti társasága volt és vitt magával mindenhová. Ezekből a találkozásokból, beszélgetésekből nagyon sokat tanultam a világról, és később is sokszor eszembe jutott, milyen szerencsés voltam ezzel a barátsággal. És mivel élnem kellett valamiből, bementem az Országos Szórakoztatózenei Központba, ott kaptam egy állást, Szentendrén játszottam egy étteremben.

És Budapesten hol játszottál először?

A Fészek Klubban volt egy nyugat-német hangszerkiállítás és megengedték, hogy kipróbáljam az addig csak fényképről csodált hangszereket. És ahogy játszottam egyre nagyobb csoportosulás támadt körülöttem, főként zenészek, akiket akkor még nem ismertem. Végül odalépett hozzám Babos Gyula, az ismert jazzgitáros és megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem felvételizni a konzervatórium gitártanszakára, mert nagyon tetszett neki a játékom. Elmentem a felvételire, tele volt a folyosó gitárosokkal, és csak kettőt vettek föl. Nem gondoltam, hogy én leszek az egyik. Bent ült Gonda János, Szakcsi Lakatos Béla és Babos Gyula. Mondták, hogy milyen műveket játsszak, ezt is, azt is kértek, aztán végül mondták, hogy játsszak, amit csak akarok, mert föl vagyok véve. Ez nekem fantasztikus élmény volt, nagyon örültem, mert előtte még arra gondoltam, hogy az édesapám útját követem majd, és belőlem is bárzenész lesz egész életemben. Nem számítottam arra, hogy esélyem lesz tovább tanulni, és jó zenészekkel együtt játszani. A konzervatóriumban aztán összeismerkedtem fiatalabb és idősebb muzsikusokkal és beindult egy másik élet. Jávori Vilmos zenekarába kerültem, nagyon jó koncerteket adtunk, sokat turnéztunk. Aztán 1987-ben következett a Trió Stendhal.

Pege Aladárral a nyolcvanas évek elején

Hogyan tud egy mélyről érkező ember világpolgárrá válni? Milyen út vezetett a sikerig?

Nagyon nehéz és rögös út. Nekem, ahogy most visszagondolok, szerencsém is volt. Inkább azt mondanám, hogy a tehetség az egy dolog, de elengedhetetlen és a legfontosabb összetevő a sikerben. A többi az egyén szorgalmán és szerencséjén múlik. Döntő, hogy milyen emberekkel találkozik, hogy mikor hol van, és egyáltalán hova született.

Hiszel a predesztinációban?

Abszolút. De az is fontos, hogy, ha valaki egy pályán kiemelkedőt akar alkotni, akkor folyton arra kell koncentrálnia, és ha kitart mellette, akkor előbb-utóbb sikerülni fog. Az én sorsomban sok szál fut össze. Apám példájára tudok utalni. Biztos, hogy most nagyon nagy gitáros lenne. Szeretném azt elérni, amit ő elérhetett volna.

Trio Stendal, 1987 – Snétberger Ferenc, Dés László és Horváth Kornél (fotó: Recorder – Blog.hu)

Miért költöztetek Berlinbe?

Ahhoz, hogy egy zenész fejlődni tudjon, utaznia kell, találkozni külföldi kollégákkal, ismerkedni új dolgokkal, megtanulni az új irányzatokat. Az inspiráció, főleg a zeneszerzésben elengedhetetlen. Magyarországon a nyolcvanas években nagyon bonyolult volt a külföldi turnék megszervezése. Rengeteg utánjárással lehetett csak vízumot szerezni, a külföldi partnernek szerződést kellett kötnie az Interkoncerttel, és így tovább. Ezek miatt gondoltunk arra, hogy elköltözünk. A feleségem, aki kelet-berlini származású, előre jött Nyugat-Berlinbe, és hozott magával néhány magnókazettát, amin az én felvételeim voltak. Ezzel házalt különböző koncertszervezőknél, menedzsereknél. Végül sikerült elérnie, hogy egy 1987-es Al Di Meola koncert előtt játsszak egy fél órát, bemelegítendő a közönséget. Óriási plakátokon hirdették a koncertet, az én nevem alul kisbetűvel volt kiírva, de erre senki sem figyelt. Amikor kialudtak a fények a csarnokban, és a sötétben botladozva kimentem a színpadra, a közönség csak annyit látott, hogy egy gitáros alak közeledik. Óriási ováció fogadott, persze én rögtön tudtam, azt hiszik, én vagyok Al Di Meola. Aztán amikor felkapcsolták a reflektorokat, látták, hogy valaki más jött, és hallottam kisebb kuncogásokat, nevetéseket a nézőtérről. Elkezdtem játszani és azt vettem észre, hogy nagyon nagy csend lett. Úristen, gondoltam, ennyire rosszul gitározok, nem tetszik nekik?! És amikor négy perc után vége lett az első számnak, még mindig csend volt. Nyilván ez csak néhány másodpercig tartott, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán kitört az óriási ováció, úgyhogy a fél órás koncertből végül egy órás lett.

Gondolom innen már könnyebb volt zenészként érvényesülni.

Egyáltalán nem. Egy év múlva költöztem a feleségem után, és eleinte nagyon nehéz volt. Ekkor itthon már ismert zenész voltam, ott viszont nem ismert senki. Továbbra is házalni próbáltunk a kazettákkal, én is mentem mindenhová, klubokba, bárokba, de mindenütt visszautasítottak. „Berlinben ilyen zenét játszó gitáros ezer is van!” – mondták, de szerintem meg sem hallgatták a szalagokat. A nejemnek ez nagyon fájt, én könnyebben elviseltem, mert tudtam, hogy mit tudok a hangszeren, és a többiek hol tartanak. Sorba kellett állnom a különböző jazzklubokban, hogy színpadra léphessek. Nem adtuk fel, ő megpróbált menedzsert találni nekem, de valahogy nem jött össze, aztán hozzáfogott, postázta a kazettákat, tárgyalni járt, és lassan-lassan beindult a dolog. Úgyhogy ma is ő szervezi a koncertjeimet és nagyon ismert lett ebben a szakmában.

Elmesélnéd, hogyan született az egyik legismertebb műved, a For My People?

1994-ben itt volt Berlinben egy izraeli zeneszerző, eljött egy koncertemre és ott ismerkedtünk meg. Elmesélte, hogy előző nap az auschwitzi koncentrációs táborban járt és teljesen a hatása alá került. Elhatározta, hogy ír egy szimfonikus művet a koncentrációs táborok felszabadításának 50. évfordulójára. Elmondta, hogy nagyon sok fotót látott roma származású emberekről, gyerekekről, akiket szintén elpusztítottak ezekben a lágerekben. És megkérdezte tőlem, én miért nem írok egy művet a népemnek. Nagyon sokáig gondolkodtam, gyötrődtem, hogyan tudnám zenében kifejezni azt a rengeteg fájdalmat, amikor egyszer csak eszembe jutott a nagymamámtól oly sokszor hallott dallam. Erre utaltam a beszélgetésünk elején. Ez egy villámcsapás volt, egyetlen pillanat műve. Rögtön elkezdtem keresni a hangszeren ezt a kis töredéket, és ebből lett először egy gitárkoncert, amit már rengeteg helyen előadtam Európában, de más földrészeken is. Így született a For My People.

Kicsit visszaugorva az időben, 1988-ban, egy évvel a fal leomlása előtt költöztél Berlinbe. Ott voltál a nagy eseménynél személyesen?

Ott bizony. Van is egy remek fotó, ahogy a hatéves Toni fiammal a nyakamban nézünk át egy résen a nagy tömegben. Egy évvel korábban mi még Nyugat-Berlinbe érkeztünk, eszünkbe nem jutott, hogy az a fal valaha is leomolhat. Óriási, felejthetetlen élmény volt, amikor aztán megtörtént.

1989 A berlini fal leomlásánál

Két évtizeddel a fal leomlása után a német parlamentben, a Bundestagban játszhattál.

Nagy megtiszteltetés volt, nemcsak azért, mert ott játszottam, hanem elsősorban az alkalom miatt. A német parlamentben ekkor tartottak először nagyszabású megemlékezést a roma holokausztról. Felemelő érzés volt, hogy Salgótarjánból származó romaként én játszhattam ott, s válthattam néhány szót Merkel kancellárral, és a német politikai elit képviselőivel. De ettől én magam még nem váltam az elit részéve, erre nem is gondoltam soha. A célom az volt, hogy a For My People című darabommal emléket állítsak azoknak a romáknak, akiket meggyilkoltak, megnyomorítottak. Mint említettem az előbb, sok helyen előadtam már, például New Yorkban, az ENSZ-palotában is. Valószínűleg ezért jutottam a német hivatalosságok eszébe, ezért kérhettek éppen engem, hogy játsszam az eseményen.

A Bundestagban

Milyen város Berlin?

Berlinnek van egy nagyon-nagy varázsa, igazi befogadó város. A fiatalok nagyon lazák, lezserek. Dinamikusan fejlődik, miközben továbbra is toleráns hely maradt. Ez tetszik nekem.

Jimi Hendrix életrajzában olvastam, hogy ő sokáig a gitárjával aludt. Te mennyi ideig bírtad ki a hangszered nélkül?

Egyszer fordult elő velem, hogy nem vittem magammal egy nyaralásra, pár évvel ezelőtt. Féltettem, hogy összetörik, valami baja lesz. Két hét a gitárom nélkül, gondoltam jól kipihenem magam. A harmadik napon éreztem, hogy valami nincs rendben körülöttem, türelmetlen lettem, rosszkedvű. Mondanom sem kell, abban a francia kempingben, ahová egyébként évekig rendszeresen visszajártunk a feleségemmel, minden sátor előtt gitározott valaki. A nejem látta, hogy mennyire végem van, ezért odament egy társasághoz, és elkérte tőlük a hangszerüket. Persze ők is féltették, megkérdezték, tud-e egyáltalán gitározni ez a fickó. A felségem csak mosolygott, aztán elkezdtem játszani. Hirtelen nagyon sokan gyűltek a sátrunk köré, egy idő után már a széküket is hozták.

AHHC84 Bar in the trendy Prenzlauer Berg area of Berlin, Germany

Miből táplálkozik a zenéd?

Annyi mindenen keresztül mentünk már mi romák, és én is kisgyerekkoromban, hogy akaratlanul benne van a zenémben nagyon sok féle dolog. Amikor játszom, sohasem tudom, hogy mi következik. Elindul egy dallam, aztán valami lesz belőle. Gondolom, erre kihat a gyerekkorom, azok a zenék, hangok, amiket hallottam a Cigánydombon. Vagy azok a hatások, amelyek Indiában értek, mert az ember sok mindennel fertőződik az élete során. Azt mondja a feleségem, és ebben a barátaim is megerősítik, hogy amikor a szólókoncerteken ehhez az improvizációs részhez érek, akkor minden megváltozik körülöttem. A hangulat, az atmoszféra, én magam is.

Negyven év után, milyen most egy koncerten kiállni a közönség elé?

Minden koncert előtt izgulok, Budapesten gyakran telt házas közönség előtt játszom. Kimegyek egy szál gitárral a színpadra, és arra gondolok, Jézus Isten, minek jöttek ide ezek ennyien?  Minden este más, mindig találok valami újat. Egyre gyakrabban elmerülök a zenében, valahol messze érzem a közönséget, de egyre mélyebbre úszok.

Kevés emberről neveznek el intézményt életében, te pedig évente több alkalommal a Snétberger Központban tanítasz. (És akkor most ne beszéljünk a Snétberger néven forgalmazott egyedi készítésű akusztikus gitárokról, amiket egy neves berlini hangszerkészítő gyárt.) A zeneiskola nemzetközi hírnevét elősegítendő volt szükség a jól csengő névre?

Szerencsére már ismerik az iskolát nemzetközi szinten is, elég sok koncertmeghívást kapunk külföldről. Most szervezzük a nyolcadik tanévünket. A névadás mindenesetre nem az én ötletem volt. Nem egyedül hoztam létre az intézményt, jó néhány segítőtársam van, akik dolgoznak ezen a projekten: ők döntöttek úgy, hogy viselje az én nevemet. Úgy érezték, a nevem valóban kifejezi mindazt, ami ennek az iskolának a lényege. Ez a központ ugyanis pontosan olyan gyerekekkel foglalkozik, amilyen én is voltam. Részben azok a nehéz sorsú gyerekek jelentkezhetnek, akikben a tehetség megvan, ám segítség nélkül minden bizonnyal elkallódnának, hiszen szegénység, kilátástalanság jutott sokuknak osztályrészül. Ugyanakkor tanulnak itt olyanok is, akik rendezett családi környezetből érkeztek.

Koncert a tanítványokkal

Miben egyedülálló ez a zeneiskola?

Többnyire hátrányos helyzetű tehetséges gyerekeket veszünk fel, és a bennük lévő értékekre, a gyökereikre alapozunk. Járjuk az országot, meghallgatásokat szervezünk, és próbálunk minél több gyereket kiválasztani. Az iskola kapacitása hatvan-hatvanöt diákra szól, tizenkét-tizennyolc év közöttieknek, de a valódi tehetségek kedvéért kivételt teszünk. Az ország minden tájáról jönnek, sokan vannak Észak-Magyarországról, de Szlovákiából, Szerbiából is érkeznek. Vannak közöttük nagyon tehetséges kezdők és haladók egyaránt. Az évi tizenkét hetes kurzus igazodik az iskolai szünetekhez, a nyári a leghosszabb, 6 hétből áll. Vannak olyan diákjaink, akik már több éve idejárnak. Olyan tudásanyagot kapnak – zene, angol nyelv, számítástechnika, önmenedzselés -, ami továbblépési lehetőséget ad nekik, hogy ki merjenek állni bárhol, és megmutatni, mit tudnak.

A roma tanárokat jobban elfogadják, mint a magyarokat?

Érdekes kérdés. Nekem fontos volt, hogy minél több roma származású tanár tanítson, azért, mert vannak olyan gyerekek, akiknél egy normál képzettségű tanár nem veszi észre azokat a kincseket, amelyeket ezek a gyerekek otthonról hoznak, vagy amivel születnek. De aki nem roma tanár itt, az is jól ismeri a romákat. Van például egy német-tanárunk, aki magáévá tudta tenni a koncepciónkat, és gond nélkül tanítja a gyerekeket. Ugyanakkor a zenetanítást szeretnénk kiterjeszteni a nem roma tehetséges gyerekekre is. Egy idő után feloldódnak a különbségek, az emberek képesek egymásra hangolódni a zenén keresztül. Fontos kihangsúlyozni, hogy ez nem egy hagyományos zeneiskola. Teljesen más a koncepciója, egy nagyon intenzív képzést kell elképzelni. A gyerekek hamar megtanulják és megszeretik a közös zenélést, minden este együtt lépnek fel.

Snétberger Zenei Tehetség Központ

Az iskolával kapcsolatban azt hallani, hogy az improvizációs készséget fejleszti. Lehet-e ezt tanítani?

Nem lehet tanítani, erre születni kell, s azt lehet fejleszteni. Csak közbevetőleg mondom, sok klasszikus zenésszel muzsikáltam már együtt, akik harminc-negyven éve játszanak egy világhírű zenekarban, és mondták nekem, hogy milyen jó nektek, ti tudtok improvizálni. Visszatérve az itteni gyerekekre, a legtöbbjük otthonról hozott improvizációs készséggel érkezik. A romákra ez a készség különösen jellemző, mert ők otthon mindig együtt muzsikálnak, és ez óriási dolog, mert így tudnak egymással kommunikálni.

Messziről is jól látszik, hogy ez a fajta tanítás rengeteg időt és energiát kíván tőled. Nem ment ez egy kicsit a saját zenei munkásságod rovására?

De, biztosan. Viszont most elhatároztam, hogy gyakrabban fogok új lemezt készíteni. Hosszú szünet után, 2016-ban a világhírű ECM Records adta ki a szólóalbumomat, (In Concert), amin egy 2013-as zeneakadémiai koncert felvétele hallható. Tavaly pedig a Titok című lemezemet, ezen trióban játszok Anders Jorminnal és Joey Baronnal.

A lemezeladások száma drasztikusan csökken. Van még értelme CD-ket készíteni?

Persze. Ha visszatekintesz az időben, a felvételek segítségével kirajzolódik egy pályaív. Lenyomatai egy zenei életútnak. Ma már olyan, mint egy névjegy, ez alapján döntik el a producerek, kit hívjanak meg koncertezni. Az ECM Records számos világhírű jazzmuzsikus kiadója, és a lemezei eljutnak mind az öt kontinensre.

Hogyan tervezed, meddig fogsz zenélni?

Mivel nekem az életem része, olyan, mint másnak a levegő, amíg kézbe tudom venni a hangszert, addig játszani fogok rajta.

Díjak

A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2004) – 2016-ban visszaadta.
Liszt Ferenc-díj (2005)
Salgótarján díszpolgára 2002
Budapest díszpolgára (2010)
A Magyar Érdemrend középkeresztje (2012)
Prima díj (2013)
Kossuth-díj (2014)
MOB Fair Play-díj – művészet kategória (2014)
Hazám-díj (2015)[3][4]

Fotó: Raffay Zsófia

Kovács Bodor Sándor

Megjelent a Tarjáni Városlakó Magazin 23. számában.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top