Megállásra késztet és elgondolkodtat, szemfelnyitó és gondoskodó. Pedig nem több, csupán három szó. Hermann Hesse világhírű klasszikusának, Az üveggyöngyjátéknak az egyik epizódjában szerepel, és hosszú évek óta visszacseng a fülemben. A Nobel-díjas író egész munkásságának ez a legjobb mondata. Ezzel fel is ért az irodalom csúcsára, a magaslatok magaslatára. Vigyázat, szigorúan szubjektív vélemény következik!
Világháború után járunk közvetlenül, amikor romokban van Európa fizikai és mentális állapota, és ekkor, 1946-ban kapta meg Hermann Hesse az irodalmi Nobel-díjat. Az indoklásban ez áll:
„Életművéért, amely egyre inkább elmélyült, mind merészebbé és impozánsabbá fejlődött a klasszikus humanista ideálokat ábrázolva, valamint stílusművészetéért”
A díj odaítélésében jelentős szerepet játszott egyik legkiválóbb műve, Az üveggyönygyjáték című könyv. És benne az a bizonyos kedvenc mondatom. Csupán három szó. Két férfi közt hangzik el. Egy drámai helyzetet felold, egy végső lökést megad, útbaigazít, ellazít, vigasztal, felemel és megnyugtat.
Természetesen ahhoz, hogy egy jó mondat elhangozzon, ahhoz jó környezet kell. Egy megfelelő pillanat, egy odaillő gondolat. Tökéletesen megteremtette ezt a szerző. Drámai helyzet adódott a könyv főhősének, Josef Knechtnek az életében. Felért karrierje csúcsára, egy kiválasztott szellemi elit közösség vezetője lett. Ő válik az üveggyöngyátékosok Magister Ludijává. Tudás, tisztelet, tekintély, befolyás, minden a lába előtt hever. Hamarosan viszont elindul a gyötrődés. Kétségek a közösséggel kapcsolatban, kétségek az emberekkel kapcsolatban, kétség a világgal kapcsolatban. Josef gyötrődése egyre súlyosabb. Annyira emészti magát, hogy közeledik az a pont, ahol elkerülhetetlenül választania kell.
Öreg mesteréhez látogat el egy nap, a régi zenetanárhoz. Sok ideje nem látták már egymást. Josefből árad a panasz, a keserűség, a kétség és a gyötrelem. Csak mondja, és mondja, és mondja… panaszkodik teljes szívéből, fecseg, trécsel, kínlódik. És ekkor csöndesen megszólal az öreg tanár, aki eddig figyelmesen hallgatta, és elhangzik az a bizonyos mondat:
Kifárasztod magad, Josef.
Ennyi. Csupán három szó. De hogy igazán megértsük az üzenetét és az erejét, figyeljük meg, milyen hatással van a főszereplőre, és itt hadd adjam át a szót Hermann Hesse-nek:
” – Kifárasztod magad, Josef – mondta halkan s azon a meghatóan baráti és gondoskodó hangon, amelyet jól ismersz. Ez volt minden: „Kifárasztod magad, Josef.” Mintha hosszú ideig figyelte volna megfeszített munkámat, s most figyelmeztetni akarna. Kissé nehezen ejtette ki a szavakat, mintha már nagyon régóta nem használta volna beszédre a száját. Ugyanakkor karomra tette a kezét – könnyű volt, lepkekönnyű – mélyen a szemembe nézett és mosolygott. Ebben a pillanatban már én voltam a legyőzött. Áradt belém valami az ő derűs csöndjéből, türelméből és nyugalmából, s egyszeriben megértettem az öregurat és azt, hogyan fordul el lénye az emberektől a csendhez, a szavaktól a zenéhez, el a gondolatoktól az Egységhez. Megértettem, amit itt szemlélnem megadatott, és most itt először értettem meg ezt a mosolyt is, ezt a sugárzást, egy szent, egy beteljesült emberé volt, aki egy órára megengedte nekem, hogy vele lakozzam fényességében, s akit én, a kontár, szórakoztatni, kifaggatni s beszélgetésre csábítani akartam.”
Hermann Hesse nevét mikor meghallom, vagy Az üveggyöngyjáték könyv címét olvasom valahol, mindig ez a mondat jut eszembe: Kifárasztod magad, Josef. Az öreg zenemester örökérvényű figyelmeztetése. Mély nyugalomból, harmóniából, a csendből érkező jelzés, hogy állj meg, vigyázz, pihenj, szedd össze erőidet, nyugodj meg, lazíts, tűnődj, meditálj, gondold át a dolgokat. Hesse úr, köszönöm, átgondolom.
Írta: Séra András
