+ Film

A halálbüntetésről szól a börtönbüntetésre ítélt iráni rendező legújabb alkotása

A film négy része egy-egy kisfilm, amelyek önmagukban is lezárt egységet alkotnak, mégis együtt adnak ki egy nagy képet.

Mohammad Rasoulof iráni filmrendező legújabb, Nincs gonosz című filmjéért Arany Medve-díjat nyert. A fotókon azonban azt láthatjuk, hogy a berlini vörös szőnyegen az elismerést mégsem ő, a középkorú férfi, hanem egy fiatal nő veszi át. Hogy miért? Mert a rendező nem kapott kiutazási engedélyt, többek között azért, mert egy korábbi filmje miatt tavaly egy év letöltendő börtönbüntetésre ítélték – így a lánya képviselte őt Németországban. Egyébként mind az útlevélbevonásra, mind a börtönbüntetésre volt már példa Rasoulof életében, aki rendszerkritikus, komplex tematikájú filmjei miatt folyamatos és elkeseredett harcban áll a totalitárius rezsimmel.

Ezeket még mind nem tudtam, amikor leültem megnézni a Nincs gonoszt egy premier előtti online vetítésen. Eleinte próbáltam csak a film sajátos szimbólumvilágára és dialógusaira koncentrálni, és nem feltétlenül az előzetes ismereteimre Iránról, amelyeket például Bécsben élő iráni zenész srácoktól hallottam. Azért így is elkerekedett néha a szemem, hogy a német nyelvterületre kivándorlás mennyire visszatérő motívum a filmben, sőt, még Ausztriát mint a zenetanulás fellegvárát, egy lehetséges szabadabb élet helyszínét is emlegetik. Az egyik ismerősöm újra és újra hangsúlyozta, hogy Iránba egészen addig lehetetlen visszatérnie, amíg fennáll az esélye annak, hogy behajtják rajta a kimaradt katonai szolgálatot, márpedig ő nem akarja kiszolgálni ezt a rendszert. Szintén a Nincs gonoszból értettem meg, hogy konkrétan mire gondolt, és jobban meg tudom érteni, mint valaha.

Ez a film ugyanis négy olyan történetet mesél el, amelyek teljes valójukban tárják fel ennek az egész iszonyatos gépezetnek, az elnyomásra és megfélemlítésre épülő rendszernek a működését. Az egyes részek tulajdonképpen kisfilmek, amelyek önmagukban is lezárt egységet alkotnak, és nincs közvetlen kapcsolat köztük, így például a szereplők és az alaphelyzetek is mindegyikben mások, mégis együtt adnak ki egy nagy képet. Tipikusan olyan film, amit érdemes újra és újra megnézni, hogy a cselekményt már ismerve kifejezetten az egyes apró drámákat összekapcsoló motívumokra és az egyéb rejtett üzenetekre fordíthassuk az összes figyelmünket. (Szerencsére ezt mindenkinek bőven lesz lehetősége megtenni, ugyanis a Nincs gonoszt mától játsszák a magyar mozik!)

Mintha a filmkészítők nem akarták volna a véletlenre bízni, minden történet lehet valakinek a kedvence, hiszen mindegyiknek más a filmes nyelve is. Az elsőre azt mondanám, művészfilm – hosszan elnyújtja a látszólag semmit, percekig mutat jelentéktelennek tűnő részleteket, hogy a végén aztán annál jobban odavágjon a “csattanó”. (Biztos van, aki kínjában fel is nevet, én konkrétan egy hatalmas káromkodást véstem a filmnézés közben ölemben nyugvó jegyzetlapra.)

A második egy kiváló pszicho-akciófilm, ahol szintén nem feltételeznénk az eleje alapján, hogy az érzelmesnek – társai értelmezésében pipogyának – tűnő katonasrác egy pillanat alatt a feje tetejére állítson egy egész kaszárnyát.

A harmadik történetben szerelem keveredik a tragikummal, olyan cselekményvezetéssel, amit Shakespeare is megirigyelhetne. A negyedik pedig a számomra általában legkedvesebb témát, a családi kötelékeket és az emigráns hazájához való kötődését boncolgatja, a többihez hasonlóan itt is nem várt fordulattal.

Ami mind a négy történetben nagyon tetszett, az a drámaiságuk, a mesteri feszültségfokozás, majd a felépített, látszólag koherens belső logika hirtelen, kegyetlen megcsavarintása. Igaz, éppen a negyediknek róhatom fel egy kissé, hogy mintha eddigre elfáradt volna a dialógusíró, és így nem teljesen érthetőek a konkrét történet részletei. Ám az előző három rész bőven bebizonyította már eddigre, hogy Rasoulof szerkesztése biztosan nem hibás, hanem valószínűleg tudatosan ilyen, hogy azért a nézőnek is adjon egy kis kreatív munkát: van olyan jelenet, amit nem ő tálal készen, hanem nekünk kell elképzelnünk.

A történetek látszólag mind a halálbüntetésről szólnak, annak ezernyi morális aspektusát felvonultatva, illetve fokozatosan tolva a felbukkanó kérdéseket az egyéni felelősségtől (gyilkos-e, aki kivégez valakit?) a közösség által felépített viszony- és eszmerendszerig (egyáltalán miért járhat, járjon halál?). A film éles kritikával mutatja be a totalitárius rendszer által felkínált kész válaszokat, és immár ismerve a filmrendező történetét, hajmeresztő bátorságnak tűnik, hogy már a sokadik filmet merte “büntetett előéletűként”, “tiltottként”, “rendszerellenségként” készíteni ilyen témában.

Csak nehogy egyszer arról szóljanak a hírek, hogy a Nincs gonosz megannyi szereplőjéhez hasonlóan egyszer csak vele is történt v a l a m i…

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top