+ Irodalom

Kamaszkorom legszebb nyara II.

Ma is gyakran álmodom a salgói strandról. A jelenet nagyjából ugyanúgy zajlik, megyek az utcán, az erdőben, egy réten, egyedül, valakivel, a feleségemmel, legutóbb Viola unokámmal. Egyszer csak szembe jön egy férfi. Ismerős, hasonlít valakire. Hallottad, kérdi, megnyitották a salgói strandot! Mindig ugyanúgy, ugyanaz a boldogság árad szét bennem. Sietek, szaladok, felkapom az unokámat. Ahogy kiérek, kiérünk a temetőhöz vezető útra, meghallom a megafon hangját. Odaérünk a bejárathoz, a strand ragyogó. Újra áll az öltöző épülete, a medencében kristály tiszta víz. Sokan fürdenek, úsznak. Én is beugrok, lebegek a napfényben. Istenem, hát ezt is megértem! – gondolom magamban.”

Az eredeti cím egy 1971-es amerikai film, a Summer of ’42 magyar titulusa volt, amit bizonyára sokan láttak a hazai mozikban, annak idején. Az én visszaemlékezésem huszonhat évvel későbbre, 1967-be és 68-ba röpíti az olvasót, amennyiben velem tart.

Kezdjük egy kis kitérővel.  A XIX. századi kőszénbányák megnyitásával több Medves környéki település ugrásszerű fejlődésnek indult. Például a salgói kaszinóban már a huszas évek elején filmvetítések szórakoztatták a bányatelep dolgozóit. Sőt, a részvénytársaság kisméretű szabadtéri fürdőmedencét is építtetett   a település lakóinak. De az igazi salgói strandot 1960 és 62 között valódi társadalmi munkával hozták létre a telepen élők, bevonva a nyugdíjasokat és a gyerekeket is.

Épül a salgói strand 1960

A 33 méter hosszú és 15 méter széles medence 80 centimétertől 2 méterig mélyült. Mivel Salgóbánya a tengerszint fölött 500 méterrel található, így joggal pályázhatott az ország legmagasabban fekvő strandjának címére. Az 1962 nyarán megnyitott, majd negyvenkét évvel ezelőtt, 1978-ban végleg bezárt fürdőhelynek lassan legendája lesz. Vizét a mai Medves Hotel területén található István-táróból nyerte, de a köztudattal ellentétben nem bányavízként, hanem a Medves-fennsík bazaltplatójából eredő hasadékvízként. Bár a nyolcvanas években többször is szóba került, hogy újra indítják, ennek anyagi vonzatát senki nem vállalta magára.

A Salgói strand megnyitásakor, 1962-ben

1967 nyarán, miután befejeztem a hatodik osztályt Zagyván, már nem volt kedvem a váci nagyszüleimnél tölteni a vakációt. A szünidő első hetében iskolástársaimmal fölfedeztük a frissen épített iszapfogót a falu határában. A beton védmű körül jókora tó keletkezett a Manyikban, így hívták a helyet. A víz azonban sekély volt, alig 1 méter. Alatta 15-20 centis finom iszap. Ha belementünk bokáig süllyedtünk, azonnal fölkavarodott, langyos sárgásbarna lé vette körül az alsófelünket. Persze mindenki klottgatyát viselt, lányok a környékére sem jöttek ennek a förtelmes helynek. Jöttek viszont a böglyök seregestől, hatalmas égető-viszkető csípéseket helyeztek el a hátunkon, karjainkon. Jobb híján az iszappal dobálóztunk, vagy kenegettük magunkat a büdös anyaggal. Ha tudott is úszni valamelyikünk, itt elfelejthette.  Egy ilyen reménytelen délelőttön jelentek meg némileg váratlanul a Mészáros fivérek, hozzánk képest rendezett utcai öltözékben. Enyhe megvetést láttam az arcukon, ahogy megálltak a víz partján. Mér’ nem jöttök be?- kiáltott valaki feléjük. A salgói strandra megyünk – válaszolták, és már ott sem voltak. A salgói strand! – hasított belém, hát persze, itt van egy járásra. Volt ugyanis egy régi emlékképem hét éves koromból, amikor apám magával vitt az erdőbe egy nyári napon. Sokszor magával vitt, én mindig nagyon untam ezeket a kirándulásokat. Ahogy kaptattunk fölfelé a hegyoldalon a „Bikkben”, különös zaj ütötte meg a fülünket. Mint mikor sok-sok ember egyszerre nevet és kiabál. De itt az erdőben, a hegytetőn, a természet lágy ölén?! Elindultunk a hang irányába, és egyszer csak a szemünk elé tárult egy igazi strandmedence, tele fürdőző gyerekekkel, fiatalokkal. Menjünk be, kértem apámat. Nincs nálam pénz, mondta. Rettentő szomorúság kúszott végig rajtam, ahogy fogtam a drótkerítést. Még most is érzem. Szomjas vagyok, szóltam reménykedve. Majd iszol a forrásnál.

Ez jutott eszembe, amíg néztem a Mészáros fiúk egyre távolodó alakját. Másnap reggel kellő izgalommal, de a világ legtermészetesebb módján indultunk Salgóra, a többiekkel együtt. Az iszapfogóra már rá se’ néztünk. Ki az a hülye, aki ebbe’ fürdik? A salgói temetőnél értünk ki az erdőből. Odáig hallatszott a strand megafonja. Tánczenét sugárzott. Egyötven volt a jegy, a pénztáros, a jegyszedő és a kabinos nő fehér köpenyt viseltek. Az úszómester az öltözők előtt ült egy napernyő alatt. A világ legjobb helyén vagyok, gondoltam. A víz tiszta volt és jéghideg. Bányavíz, mondták. Olyan hideg, hogy a békák kiugrálnak belőle. Én bírtam. Egy kicsit már tudtam úszni, úgyhogy a mellig érő résznél keresztbe tempóztam a medencét, oda-vissza. Oda-vissza. Az úszómester remekül bánt a megafonnal. Ha a rádióban a Tánczenei koktél szólt, vagy az Ötórai tea, nem beszélve Komjáthy György műsorairól, (Csak fiataloknak!, Vasárnapi koktél) akkor azt sugározta. A köztes időkben lemezeket játszott szép sorban. A világon senki nem hallotta annyiszor a Hungária együttes Rémlátomás című számát, mint én. Mert a vakáció hátralévő részében minden nap ott voltam, a megafon minden nap szólt, és nem tudtam betelni vele.  A hétvégék, szombat, vasárnap, izgalmasabbak voltak, mert megjelentek a lányok. Nagyon sok széplány járt ilyenkor, persze a fiatal izmos fiúk száma is megnőtt sajnálatos módon. Mi, zagyvai gyerekek ültünk az almafa alatt, néha kihallgattuk, miről beszélgetnek a fiatalok, szerelemről persze, mi másról. Titokban elszívtunk egy-egy Fecske cigarettát, szédültünk, fejest ugráltunk és álmodoztunk a jövőnkről. A lányok bikinit viseltek, szerettük nézni, ahogy labdáztak. Volt ott egy szőke lány, még most is emlékszem a nevére.

A salgói strand a hatvanas évek második felében

1967-ben rendezték a második táncdalfesztivált Magyarországon. Három elődöntő volt és a döntő. A szombat esti műsort vasárnap délelőtt ismételték a rádióban. Természetesen a megafon ezt is sugározta. A strand látogatói, akik immár másodszor hallották a dalokat, vérre menő vitákban próbálták eldönteni, kinek a kedvence szerepelt jobban az előző este a televízióban. „Annál az első ügyetlen csóknál”

Eljött a szünidő vége. Az utolsó vasárnapon szabadtéri bált rendeztek a strand melletti parkban. A salgói fiatalok szépen felöltöztek, a lányok színes kartonruhában illatoztak, frizurájuk a táncdalénekesnőkére hasonlított, rajtunk, gyerekeken átnéztek, mint a buszablakon. A fiúk sötét öltönyben itták a sört, bátorságot gyűjtve, a zenekar népszerű beatszámokat játszott. „Gondolsz-e majd rám?”. Szomorúan bandukoltam hazafelé, az iskolára gondoltam, meg hogy most mindennek vége.

De 1968 nyarán mindent ugyanúgy találtunk, ahogyan egy éve hagytuk. Amikor az első napon kibukkantunk a temetőnél és meghallottuk a megafonból áradó dalt, „Kősziklák álltak utadba, de mégis célhoz értél”, boldogok voltunk, mert azt éreztük, ez a hely megvárt minket, itthon vagyunk. A víz ugyanolyan hideg volt, rajtunk, zagyvai fiúkon kívül csak néhányan napoztak a medence körül. Változást csak a strand mellett működő úttörőtábor lakói hoztak, akiket hetente kétszer rászabadítottak a medencére. A stabilan 12 fokos víz nagyjából két hét alatt „fölmelegedett” akár 20 fokra is. Cserében viszont ellepték a zöldalgák, végül már a kisvízben sem láttunk le az aljára. Szombaton és vasárnap újra megjelentek a lányok, egy év alatt még szebbek lettek, lenyűgözően domboruló formáikat büszkén mutogatták.  Egyszer még a szőke lánnyal is beszélgettem. A Táncdalfesztivál is hasonló indulatokat hozott, végül az Illés együttes minden létező díjat besöpört. „Amikor én még kissrác voltam.” Három nap múlva a strandon dolgozó asszonyok ideges beszélgetésére lettem figyelmes. Istenem, megint háború lesz, mondták, túl sok az ember. „Már a Cseszkóból érkezőket haza se engedik, a bátonyi kollégiumba zárták be őket.” Semmit sem értettem, elrohantam hát a bátyámhoz. Ahogy hazaért a munkából rögtön „befogta” a Szabad Európát, hallgattuk a híreket. A szocialista országok hadseregei, élükön a Szovjetunióval megszállták Csehszlovákiát, véget ért a „bársonyos forradalom”. Még nem voltam tizennégy, de azt megértettem, hogy valami nagyon rosszra fordult a világban, és hogy egy gyerek mennyire apró pont, mennyire jelentéktelen senki.

1982-ben

1969-től már a tarjáni strandra jártam, ha nem is mindennap. De a hetvenes évek elején egyszer még kihajtottam biciklivel megnézni egykori kedvenc helyemet. Egy-két ember lézengett csak, nem szólt a megafon sem, hazafelé elkapott egy jó kis zápor, a saját festésű sárga nadrágtartóm kiengedte a színét és tönkre tette kedvenc világoskék ingemet.

1982-ben

Ma is gyakran álmodom a salgói strandról. A jelenet nagyjából ugyanúgy zajlik, megyek az utcán, az erdőben, egy réten, egyedül, valakivel, a feleségemmel, legutóbb Viola unokámmal. Egyszer csak szembe jön egy férfi. Ismerős, hasonlít valakire. Hallottad, kérdi, megnyitották a salgói strandot! Mindig ugyanúgy, ugyanaz a boldogság árad szét bennem. Sietek, szaladok, felkapom az unokámat. Ahogy kiérek, kiérünk a temetőhöz vezető útra, meghallom a megafon hangját. Odaérünk a bejárathoz, a strand ragyogó. Újra áll az öltöző épülete, a medencében kristály tiszta víz. Sokan fürdenek, úsznak. Én is beugrok, lebegek a napfényben. Istenem, hát ezt is megértem! – gondolom magamban.

Karácsony Attila festménye a salgói strandról

Történet a hetvenes évek közepéről, amit egy szemtanú mesélt el nekem:

Egy majdnem tragédia története

Azon a napon csak egy férfi és a kislánya volt a salgói strandon. Az apa egy nyugágyban pihent az öltöző sor előtt a medence mellett, ahol a kis víz kezdődött. Három éves lánya körülötte játszott a magával hozott babákkal. A férfi élvezte a napfürdőt, az ózonlyuk még ismeretlen fogalom volt a bolygón. A környező fákon madarak röpködtek, a fűben virágok ringatóztak, könnyű álmot hozott a nyári délelőtt. Hirtelen furcsa csend támadt. Az apa kinyitotta a szemét, sehol sem látta a kislányt. Tekintete végig pásztázott a kristálytiszta vízen. A medence másik végén a mélyvíznél enyhe fodrozódást látott. Fölugrott, végig rohant a 33 méteres betonteknő mellett. Odaérve belenézett a vízbe. Lelátott az aljáig. Ott feküdt a kislány hanyatt, a haja szétterülve lebegett, óriásira nőtt szemeivel éppen ránézett. A férfi belevetette magát a hideg vízbe és amilyen gyorsan csak tudta kiemelte a testet a medence szélére.  Ő maga még ki sem mászott, amikor hatalmas üvöltés tört fel a kislány torkából. Magához ölelve szaladt vele a napozóágyáig és ráborította a törölközőjét. A strand dolgozói, akik éppen a bejáratnál beszélgettek, riadtan siettek elő a rémisztő hangra, ijedt arccal kérdezték, mi történt. Semmi gond, mondta az apa, szerettem volna, ha pancsol egy kicsit itt a kis vízben, de mint hallják nagyon hidegnek találta.

Óriási szerencséjük volt, ezt mondhatjuk utólag, de valószínűleg ennél többről van szó. Ha jól bele gondolunk, a kislány 1 percnél kevesebbet töltött a víz alatt. Az apát jó eséllyel a csobbanás hangja ébreszthette föl, az ösztönei még álmában is jelezték a bajt. A kislány tüdejébe ennyire rövid idő alatt nem kerülhetett víz, mert ilyenkor a gégefedő reflexből lezárja a légutat.  A szerencse faktor ott lép be a történetbe, hogy a medence frissen volt feltöltve. Mert egy hét múlva a zöld algák elszaporodása miatt már nem lehetett volna le látni az aljára.

Napjainkban

Kovács Bodor Sándor

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top