+ Interjú

Sokan a barátaim közül sem tudják, hogy tizennyolc éves koromtól fájdalomban éltem – Interjú Fekete Ádámmal a legújabb előadásáról

Ez egy magyar darab, magyar emberekről, magyar tapasztalatokról – mondja Fekete Ádám legújabb előadásáról, melyben saját történetét meséli el.

Fekete Ádám dramaturg, színész, író, rendező legújabb, Haloktatás, márványprotézissel című előadása saját betegségéről, mozgáskorlátozottságáról szól. Az előadást – melyben a Színház- és Filmművészeti Egyetem frissen végzett fizikai színházi koreográfus-rendező osztálya is részt vesz – október 1-jén és 2-án mutatják be a Trafóban. Fekete Ádám nemcsak rendezője és írója az előadásnak, de szerepel is benne. A bemutató előtt néhány nappal beszélgettünk vele.

– A Haloktatás, márványprotézissel a saját múltad, történeted feldolgozása. Mikor és minek a hatására érezted először, hogy meg kell rendezned a darabot?

Sokan a barátaim közül sem tudják, hogy tizennyolc éves koromtól fájdalomban éltem. Ez meghatározta a viszonyulásomat mindenhez: munkához, szerelemhez, sorshoz. Idén februárban átestem egy csípőprotézis-műtéten, ami minden rizikó ellenére jól sikerült, és ami óta újra fájdalommentesen élek. Nem gondoltam, hogy lesz még ilyen nap az életemben. Most sok mindent átértelmezek az utóbbi tíz év eseményeiből: hogy milyen tévképzetek rabja voltam, és hogy milyen hamis viszonyrendszerekbe helyeztem magam. Ezt mindannyian csináljuk, és sokaknak nincs lehetősége kilábalni belőle: a társadalmi igazságtalanságok burka áttörhetetlen, a családi minta hűségre kötelez, a feljebbvalóink lustasága és a korlátoltsága emberéletek tömkelegét teszi tönkre, méghozzá azzal a látszattal, hogy odafönt – cégirodákban, orvosi rendelőkben, politikai tárgyalótermekben – mindent megtesznek értünk.

– Mire utal az előadás címe? Mit szimbolizál a haloktatás? 

Beakadt ez a hangalak: haloktatás. A halaknak se kezük, se lábuk, mégis: valami gondtalanságot kötünk az életmódjukhoz. Miközben nem nagyon lehet őket okítani semmire: egyszerűen vannak. Rajok, közösségek – ez is fontos bennük. Márványprotézissel viszont elsüllyedsz a vízben. Közéjük, ami jó. Habár megfulladsz. Szóval valami lehetetlen dolgot csinálni egy nagyon nehéz dologgal, ez a cím. Jól hangzik, miközben rendkívül kontra-produktív. Nekem ilyen az utóbbi tíz évem, a testemben való létezés tekintetében. Kicsit meg, mint Kukutyinban zabot hegyezni. Legfőképpen: jó szavak, amik örömet okoznak.

– A darab egy rehabilitációs klinikán játszódik, ahová te is jártál. Milyen emlékeket idéz fel benned?

Redundancia és valami félálom-állapot: várod a gyógytornászt, várod a végtagmozgatót, várod a nagyvizitet, demonstrálsz, csődöt mondasz, demonstrálsz, csődöt mondasz fehér köpenyes csoportosulások színe előtt. Miközben: egy külön kozmosz, a megtörtség szépsége, a bentlakók napi rutinjának a koreográfiái, a test méltóságával való folytonos, felfokozott találkozás, szürreális beszélgetésfoszlányok terápiás terekben, és az öröm, hogy az ágyban a lábadra süt a nap.

– „Mindig nagyon hamar leépítettem a mozgássérültségemből adódó szorongást” – mondtad egy interjúban. A színházi világon kívül is hasonlóan nyitottak veled az emberek?

Az emberek alapvetően nyitottak szeretnek lenni. Csak ügyetlenek. Ezért meghálálják, ha segítesz nekik ebben. Ez dupla munka. De megérzik, és örülnek neki, ami pedig jó érzés. Van, hogy idegesít a korlátoltságuk, amikor rám vetítenek valamit, amihez nincs közöm, mert az az ő félelmük. De ez is egy gát, amivel empatikusnak kell lenni, mert ezeket a félelmeket általában nekik is csak a nyakukba varrták.

– Az előadásnak egyszerre vagy írója, rendezője és szereplője is, ráadásul a Haloktatás, márványprotézissel személyes hangvételű darab. Mennyire volt megterhelő a próbafolyamat?  

Volt, hogy berohantam a színpadra, mert meg akartam nézni kívülről, hogy nézek ki a színpadképben. Aztán bent jöttem rá, hogy bent vagyok, nem láthatom magam. Ez elég jól modellezi a vállalkozás narcisztikumát, ami talán a legőrjítőbb és a legijesztőbb is az egészben. De örülök, hogy most ezzel a rémülettel is a szembenézhetek, és érzem, hogy olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik szólnak, ha valami félrecsúszik.

– A darab egyben az SZFE frissen végzett fizikai színházi koreográfus-rendező osztályának vizsgaelőadása is. Milyen a közös munka?

Szuper! Nagyon örülök, hogy a fizikai rehabilitáció redukált eseményhorizontú világát ilyen testtudatos fiatalemberekkel lehet kutatni. Beavatni őket, miközben az ő tapasztalataikon keresztül foglalkozni vele. Mindeközben filozofikus emberek, mindenki másképp, akik nagyon jó érzékkel kapcsolódnak a darabhoz, hol az allegorikusságához, hol az infantilizmusához. Folyamatosan bővítik és számomra is újraértelmezik azt, amit az íróasztalnál kitaláltam. Ilyen közösségi élményre, gondolatok egymásba hatolására számítok a színháztól.

– Úgy tudom, a koreográfiát is te találtad ki, és szintén saját életedből merítettél hozzá. 

Nincs igazán koreográfia: inkább mozdulatlanság, eseménytelenség, katatónia. Beszélő képek: állók, ülők, fekvők. Ez is lehet egyfajta tánc, ahogy egy szünetekkel teli kotta is zene. De hagyományos értelemben koreografálni – mint kiderült – nem szeretek, mert kizökkent, ha több dolog egyszerre van. Ez nem hitvallás, csak most itt tartok.

– Az egyik interjúban úgy fogalmaztál, hogy az előadás számodra önfeltárás. A történeted felidézése, elmesélése egyfajta terápia is?

Igen. De nem felidézésről van szó. Szerintem az ember nem tudja, mi a története. Ráadásul minden felidézés át is formálja a múltat, szóval csak módjával tekintgessünk hátrafelé – erre magamat is folyton emlékeztetnem kell. Egy-egy magaslati pontról rátekintünk arra a valamire, amit az életünk történetének hívunk, de arra a pontra megint csak később tekint rá az ember, és onnan általában azt látja, hogy mennyire rosszul látott onnan mindent. Ez szórakoztató! Mert az összes pont egyedi, és igaz. A legmagaslatibb ponton pedig meghalsz. Az írás számomra mindig terápia, mert a tudatosságnak nagyon különböző sűrűségű elemeit mozgatja bennem. Akárcsak a verseim, ez a darab is tele van kódokkal, amikből sokat még én sem tudtam megfejteni. Mégsem lökődnek ki: ebből érzem, hogy ott valami fontos dologról lehet szó.

fotó: Dömölky Dániel

– Csoportkép oroszlán nélkül, A Jeditanács összeül, Reggeli dinoszauruszokkal, Kamrapocok, Haloktatás, márványprotézissel. Az általad írt daraboknak előszeretettel adsz szokatlan és figyelemfelkeltő címeket. Ez mennyire szándékos?

Teljesen az. A legtöbb előadásnak már akkor le kell adni a címét és a színlapját, amikor maga a szövegkönyv még sehogy nem áll, csak valami hangulat van róla. Ezt a hangulatot próbálom rögzíteni a címekben, a magam számára is kijelölni valami játékteret, ami nem köt gúzsba, hanem inkább röpíti a fantáziámat. De minden idézet is, sokszor belső idézet: saját írásokra, naplórészletekre, rajzcímekre, az adott időszakban előszeretettel olvasott szerzők interjúrészleteire akár.

– Milyen fogadtatásra számítasz a közönség részéről?

Kimennek. Sírnak. Sírnak és kimennek. Kimennek és sírnak. Visszajönnek, és még mindig sírnak. Száraz szemmel bent maradnak. Bent maradnak, sírnak. Be sem jönnek, csak sírnak. Esetleg kimennek, anélkül, hogy bejöttek volna. Azt mondják: „Mi?” Azt mondják: „Hűha!” Azt mondják: „Dehogy is!” Azt mondják: „Állj!” De már csak másnap. Vagy egy év múlva. Remélem, lesznek, akik a saját helyzetükre ismernek, esetleg a körülöttük élők helyzetére. Lesz köztük, aki emigrál, mások végleg hazaköltöznek. Ez egy magyar darab, magyar emberekről, magyar tapasztalatokról. Mondom mindezt némiképp nehéz szívvel, és felhangok nélkül.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top