Byung-Chul Han: Pszichopolitika / A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák [Psycopolitik / Neoliberalismus und die neuen Machttechniken] – Typotex Kiadó, 2020 – fordította Csordás Gábor – 116 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4931-05-8
Byung-Chul Han tudja azt, amit az európai filozófusok többsége nem,
elképesztő tömörséggel fogalmaz, mondatai aforizmaszerűen tartalmasak, írásai is kiemelkedően rövidek. Ráadásul láthatóan nem kedveli a nyakatekert, bonyolult fogalmazást, így a hétköznapi ember számára is könnyedén felfoghatók állításai… melyekkel – legalább részben – nem könnyű vitázni.
- Fejlődés-e, hogy önmagunkat zsákmányoljuk ki?
- Mi köze a világirodalmi géniusznak a kabbalához?
- Klímaváltozás – kinek van igaza?
- Csernobil, a modern babonaság forrása
- Ha megtanulsz nézni, mást fogsz látni!
- Apait-anyait beleadva rohanunk, hogy egy helyben maradjunk
- Rajtunk múlik-e, hogy mit hoz a jövő? WTF?
- Az apokalipszis bizonytalan ideig elmarad
Bőrünkre mennek Byung-Chul Han témái,
ahogy előző könyvében, úgy itt is a XXI. századi fejlett, nyugati társadalmat vizsgálja, konkrétabban a „hagyományos kapitalizmusból” mára kifejlődött/kialakult neoliberális kapitalizmust, mely a szabadság és a jólét ígéretével teszi önmaga kizsákmányolójává az egyént.
Fontos tisztáznivaló a könyv elolvasása előtt/közben,
hogy az, amit Byung-Chul Han neoliberalizmus és neoliberális kapitalizmus alatt ért, nem fedhető le azzal, amit a mai magyar állampárt propagandájában ezekkel a címkékkel jelölnek. Sőt, a kötet állításainak feltárása közben az olvasóban még az is felmerülhet, hogy a magát – a szavak szintjén! – kereszténynek, konzervatívnak és nemzetinek valló alakulat a (neo)liberalizmust szapulva igazában a neoliberalizmus módszereinek sajátos alkalmazásával tartja magát a hatalomban. Így, ha a könyv megállapításainak némely pontján a hazai viszonyokra ismerünk, az csak azt bizonyítja, hogy a konzervatív értékrend emlegetése tisztán csak retorikai fordulat, mézesmadzag, mely pont azt a célt hivatott szolgálni, mint a liberalizmus önmagából kifordult szabadságeszménye.
Mint azt a fent idézett reklám kapcsán a szerző tisztázza, az Orwell által vizionált 1984 helyett egy másik 1984 jött el, de ez – innen nézve – nem feltétlenül jó hír. Hiszen az, ami első látásra a szabadság vagy a szabadság ígérete, az Byung-Chul Han értelmezésében egy másfajta rabiga, mely első pillantásra – sokak számára – észrevehetetlen. De paradox módon, bizonyos szempontból sokkal durvább, erősebb és követelőzőbb, mint a klasszikus társadalmi berendezkedés által kívülről diktált feltételrendszer.
„Egy sajátos történeti korszakban élünk, amelyben a szabadság maga hív életre kényszereket. A lehet szabadsága egyenesen több kényszert teremt, mint amennyit a fegyelmezés kellje, a parancs és a tilalom kimond. A kellnek van határa. A lehetnek viszont nincs. Következésképpen határtalan a kényszer, amely a lehetből származik. Ezáltal paradox helyzetben találjuk magunkat. A szabadság voltaképpen a kényszer ellentéte. Szabadnak lenni annyi, mint a kényszerektől szabadnak lenni. Mármost ez a szabadság, amely a kényszerek ellentéte kellene legyen, maga is kényszereket hoz létre. Az olyan pszichés betegségek, mint a depresszió vagy a kiégés, a szabadság mély válságának kifejeződései. Patologikus tünetei annak, hogy ma a szabadság többszörösen kényszerbe csap át.”
És ez még csak a könyv eleje!
S ha nem mindössze egy százoldalas traktátusról lenne szó, akkor találomra felcsapva a könyvet, értelmes és kritikus citátumok tömkelegével lehetne fűszerezni ezt a recenziót! Mert valóban ijesztő mindaz, amit Byung-Chul Han meglát és megmutat. Még, ha kritikával és vitatkozva fogadjuk/értelmezzük tömör kijelentéseit, akkor sem szabadulhatunk azok megvilágító erejétől, s igazságától. Még akkor sem, ha felmerül a kézenfekvő kérdés:
vajon ennek a könyvnek a szerzője, miközben kritikáját megfogalmazza és terjeszti, nem válik maga is a neoliberalizmus hatalomtechnikájából eredő önkizsákmányolásának áldozatává?
Főleg jogos ez a kérdés, ha megvizsgáljuk, hogy Byung-Chul Han milyen kiutat vél felfedezni:
„Az idiotizmus szembeszegül a neoliberális uralommal, a totális kommunikációval és a totális felügyelettel. Az idióta nem »kommunikál«. Így hallgatásba burkolózik. Az idiotizmus a hallgatás, a csönd és a magány szabad tereit hozza létre, amelyben lehetséges olyasmit mondani, amit tényleg mondani érdemes…”
Byung-Chul Han nem idióta! Ez a könyvvégi felismerés viszont arra készteti az olvasót, hogy elölről kezdje az olvasást, s ennek tükrében keresse a kijelentések értelmét…
…és a kiutat.
