+ Interjú

Mindig jönnek újabb tizenévesek, akiknek szükségük van a saját irodalmukra – mondja Maros Edit írónő

Akik tizenévesen belekóstolnak az olvasás semmihez nem fogható élményébe, később is keresni fogják ezt – vallja a Bonyolult egy csaj írónője.

Ha manapság lennék fiatal, biztosan valami olyasmi lennék, mint Szabó Adél a Bonyolult egy csaj című kortárs lányregényből. Nemcsak azért, mert ugyanazok a gyenge pontjaink: a sport, a matek, a szorgalom, a felnőttek részéről a “csinos”, a kortársak részéről a “menő” öltözködés. Hanem azért is, mert miközben Adél keresi a helyét a világban, ugyanolyan hibákat is elkövet, mint én egykoron: felületesen ítélkezik, nyíltan ellenségeskedik, holott az osztálytársaira mindeközben haragszik ugyanezért. Pedig talán ha jobban megismerné azt a lányt, akinek látszólag annyi a “bűne”, hogy egy kicsit csinosabb és egy kicsit simulékonyabb, mint keményfejű hősnőnk, akkor minden másképp alakulna… viszont akkor hol lenne ez a jó kis regény?! Maros Edittel, a Bonyolult egy csaj írójával beszélgettem a könyvről, a kamaszlélek rejtelmeiről és a technológia hatásáról a kortárs irodalomra.

Te kinek a regényeit olvastad szívesen, amikor tizennégy éves voltál? Volt kedvenc “lányregény-szerződ”?

Nagyon szerettem annak idején a „pöttyös” és „csíkos” könyveket, a nagymamám és anyukám könyvespolcain fellelhetőeket sorban kiolvastam. Az abszolút kedvencem Fehér Klárától a Bezzeg az én időmben című könyv volt, de Szabó Magda Születésnapján és természetesen az Abigélen is többször végigmentem.

Honnan jött ennek a regénynek az ötlete? Miért pont ennek a korosztálynak írsz?

Nyolc évvel ezelőtt véletlenül csöppentem bele a „műfajba”. Akkoriban egy könyvkiadóban dolgoztam szerkesztőként, ahol felmerült, hogy érdemes lenne ennek a korosztálynak több mai, róluk, nekik szóló történetet a kezébe adni, ezzel talán vissza lehetne terelgetni őket a „kütyüktől” az olvasás világába. Eldöntöttük, hogy megpróbálkozunk egy saját sorozattal – aminek én lettem a szerzője (mindig is szívesen írtam, ráadásul ennek a korosztálynak a lelkivilága közel áll hozzám, így egyszerűnek tűnt ez a „házon belüli megoldás”). A könyvet jól fogadták az olvasók, a sorozatnak végül hét része is megjelent. Azóta az első részeket már nem is lehet kapni, de még mindig sokan keresik. Innen jött az ötlet, hogy akár lehetne indítani egy új sorozatot is, hiszen az kiderült, hogy ez a tematika, ezek a történetek nem mennek ki a divatból, mindig jön egy újabb tizenéves gárda, akiknek szükségük van az efféle útmutatásra: ezekben a könyvekben magukra ismerhetnek, a burkolt önirónia pedig segít feldolgozni a kamaszkor jellemző konfliktusait, nehézségeit. Meggyőződésem, hogy akik tizenévesen ilyen könnyed témákon keresztül belekóstolnak az olvasás semmihez nem fogható élményébe, később is keresni fogják ezt a minőségi kikapcsolódást és felnőttként is könyvekkel akarják majd körülvenni magukat.

Nehéz volt belehelyezkedni Adél szemszögébe? Visszajöttek saját emlékek a te fiatalkorodból?

Azt gondolom, hogy a kamaszkornak vannak olyan örökérvényű oldalai, amik ugyanúgy ismerősek akár egy hetvenen túli nagymamának, mint egy mai tizenévesnek, aki aktuálisan benne van nyakig. (Ezért olvassák sokan „célközönségen túl” is ezeket a történeteket – mindenkinek érthető és ezáltal megmosolyogtató.) Ilyen szempontból könnyű volt, hiszen magam is átéltem, sőt egykori tanári éveimben tapasztaltam kívülről is az ezekre az évekre jellemző problémákat. (És igen, sokszor merítek a saját emlékeimből is írás közben…) Más részről viszont nehéz volt, hiszen a világ félelmetes tempóban fejlődik, a technika, az internethasználat, a közösségi oldalak terjedése, a fiatalok számára elérhetővé váló információdömping olyan új színt visz a mindennapokba, amivel nehéz lépést tartani annak, aki még a „papíralapú” világban nőtt fel. Márpedig egy mai regény nem lehet hiteles anélkül, hogy ezek mind megjelenjenek benne – nem is beszélve a szlengről, ami szintén sokkal gyorsabban változik, mint a korábbi évtizedekben. Ehhez bizony alapos kutatómunka kell, hogy a szöveg tényleg megállja a helyét.

Szerinted hogyan hat az irodalomra, hogy a kommunikáció jelentős része ma már tényleg online zajlik, teljesen más szabályokkal, mint a személyes találkozás és beszéd?

Mivel a mindennapok része, természetes, hogy meg kell jelennie egy mai történetben. Nekem mondjuk „fizikai fájdalmat” okoz leírni bizonyos csonka, akár kis betűvel kezdődő mondatokat, rövidítéseket, mert az irodalom valahol az igényesség kifejezője kell, hogy legyen. De ezen, azt hiszem, felül kell emelkedni, hiszen a cél a szórakoztatás, és az, hogy a fiatalok megszeressék az olvasást. Az biztos, hogy az emojik megjelenése sokat színesít a mondanivalón, hiszen egyből láttatni tudjuk az érzelmi, hangulati hátteret is – külön szavakkal való magyarázat nélkül. Na, ez az, amivel a „célközönségen túli” olvasók nehezen birkóznak meg, anyukám például telefonos segítséget kért, hogy mit jelent a kettőspont és „D” betű, mert nem érti. A kamaszoknak viszont ez egészen biztosan nem jelent gondot.

Néha kilépsz Adél “fejéből”, és más szereplőkre is átviszed a fókuszt. Ennek mi volt az oka?

A történet egyik tanulsága, hogy a látszat sokszor csal. Hajlamosak vagyunk megingathatatlan véleményt megfogalmazni másokról és az eseményeket csak a saját szemszögünk alapján mérlegelni. Az, hogy néha megismerhetjük a többi főszereplő gondolatait, azokat a körülményeket, amik alapján ők cselekszenek vagy reagálnak bizonyos eseményekre, árnyalhatja a képet és segít abban, hogy belássuk, nem árt néha a saját nézőpontunkat felülvizsgálni. A történetmesélés szempontjából pedig azért hasznos ez a „technika”, mert könnyebb össze-, majd kibogozni a szálakat úgy, hogy az olvasó már tud olyasmit, amit a főhős még nem…

A gyerekeid mit szólnak hozzá, hogy Anya ír?

Nálunk a könyveknek fontos helye van a mindennapokban. Minden este mesélünk, már a kezdetektől – mindig a gyerekek korosztályának megfelelően. Korán megszerették a könyveket, egy ideje könyvtárba is járunk, ahol ők maguk választhatják ki, mi legyen a következő történet. Mára több sorozatot „megettünk” így együtt. Amikor arról beszélgettünk, akár az óvoda kapcsán, kinek mi a munkája, természetesen ez a rész volt számukra a legmegfoghatóbb (az irodai tevékenységeket nyilván nem értik, mert arról nincs tapasztalatuk még): Anya néha könyveket ír. Tudják, hogy melyik polcon találhatók a munkáim, a könyvesboltokban is hamar kiszúrják ezeket a köteteket. Voltak már velem dedikáláson is, ilyenkor nagyon büszkék. Azt viszont nehezményezik, hogy nem írok meséket, mert ezekre a kamaszkönyvekre azért pár évet még várniuk kell. A kisfiam győzköd, hogy fiúsat is írjak (úgy érzem, nem tudnék, annyira még nem „fiús” a lelkivilágom, talán majd ha közelről megtapasztalom, milyen egy kamasz fiúval az élet…), a kislányom pedig már most elrakott magának egy példányt ebből az új kötetből a saját könyvespolcára, hogy ha eljön az ideje, elolvashassa.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top