+ Interjú

Lenni vagy nem – A Trianon-trauma egy személyes történet tükrében – beszélgetés Gyöngyösi Levente és Visky András alkotópárossal

Talán a legfontosabb, hogy egy mintaszerű emberi viselkedésformára rámutassunk. Janovics Jenő nem a könnyebb, hanem a jóval nehezebb utat választotta: Kolozsváron maradt és újjáépítette a társulatát, és ezzel ott és azoknak mutatott példát, akiknek a legnagyobb szükségük volt rá.

Visky András és Gyöngyösi Levente

A történelmi tragédiák bár feldolgozhatatlannak tűnnek, kibeszélésük és a róluk való gondolkodás bizonyosan segíthet megértésükben. És talán az tudja őket a legközelebb hozni a befogadóhoz, ha a nagy egész részét képező egy-egy ember személyes sorsán keresztül ismerhetjük meg. Gyöngyösi Levente zeneszerző és Visky András drámaíró, dramaturg arra vállalkoztak, hogy a Lenni vagy nem című oratóriumban elevenítik meg Janovics Jenő, a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori igazgatója és a társulat történetét. Bátorság, a haza melletti kiállás, az Istentől, végzettől vagy a nagyhatalmaktól ránk mért sors minden körülmények közötti vállalása és a helyben-maradás mind-mind visszatükröződik alkotásukban. A különleges ősbemutatóra a Pannon Filharmonikusok október huszonkettedikei koncertjén, a Kodály Központban kerül sor. Ennek apropóján beszélgettünk az alkotókkal.  

Nemrégiben Tompa Andrea fogalmazta meg újonnan megjelent, Haza című regénye kapcsán: „Trianon esetében is végig kellene járnunk a gyász stációit.” Vajon hol tartunk most Önök szerint a tagadás-harag-alkudozás-depresszió-elfogadás állomásain?

Elmarad a 22-ei koncerten belül az ősbemutató Lenni vagy nem című mű előadása, műsorváltozással tartják meg a koncertet.

Visky András: Az a háború, amit Trianon lezárt, mindenestől beköltözött az emberi lelkekbe. Sehol nem tartunk, olyannyira különböző nyelveken beszélünk róla, hogy lehetetlennek látszik előttem a közös jelentések megszületése. Márpedig közös jelentések hiányában, de legalább az erre való törekvés megtagadásával lehetetlen elvégezni a gyászmunkát és valami katarzisra jutni. A Trianon 100-at mégis váratlanul pozitív fejleménynek tartom, olyan kutatási eredmények láttak ugyanis napvilágot, amelyek a józan és empatikus gondolkodást alapozhatják meg. Ablonczy Balázs könyvei például, a Trianon-legendák és az Ismeretlen Trianon itt vannak mellettem a munkaasztalomon: mindkettő arra hívja fel a figyelmet, hogy az értelmes beszédet a történelemről tanulni kell, tanulni meg kifejezetten örömteljes tevékenység.

Gyöngyösi Levente: Egyénenként változó, hogy ki hol tart ebben a folyamatban. Az biztos, hogy nem jön most rosszul nekünk az, hogy Trianon-emlékév van, és ezért foglalkoznunk kell ezzel a témával. Nincs ez rendben még a magyar lélekben. Amikor a Pannon Filharmonikusoktól megkaptuk a felkérést, akkor Visky Andrással az volt a legfontosabb törekvésünk, hogy ne egy általánosan megfogalmazott műről legyen szó, hanem egy egyedi történetről. Meggyőződésem, hogy akkor visz közelebb egy művészeti alkotás a gyászmunkához, ha azt át tudjuk élni, ehhez pedig nagyon személyes történetek kellenek. Látnunk kell ennek az időszaknak a kis és a nagy történeteit is, és gondolkodnunk arról, hogy mi lehetett ennek az egésznek az oka, valamint, hogy nekünk mi dolgunk ezzel. Ezért mi egy nagyon személyes és konkrét történettel álltunk elő.

Személyes kötődésük is van a békeszerződés aláírásának következtében elcsatolt területekhez, nevezetesen Kolozsvárhoz. Ez a kötődés hogyan befolyásolta a szerzői munkájukat?

Gy. L. :  Én Kolozsvárott születtem, és erre nagyon büszke vagyok, mert nem egy mindennapi vidéki város: központi helyzete miatt Erdély fővárosának tekinthető, így keverednek benne a kisvárosi, illetve nagyvárosi, sőt világvárosi elemek. Egyetemi város, rengeteg külföldivel, ezért is nagy a kulturális pezsgés. Én 14 évesen kerültem el onnan, a Ceaușescu-rendszer végnapjaiban, és azóta is nagyon szeretnék minél többször visszamenni és részt venni ennek a különleges helynek a szellemi életében. Mivel sajnos nincs sok alkalom erre, különlegesen nagy öröm, ha Kolozsvárhoz kötődő felkérés érkezik. Azok a darabok sikerülhetnek talán igazán, amelyek az embernek a személyes történetei.

V. A. : Míg Levente tősgyökeres kolozsvári, én a romániai forradalom után költöztem ide a családommal, nagyon könnyű volt megtalálni tehát azt a közös nevezőt, amire a kantáta épülhetett. Kolozsváron belül viszont, sok egyéb mellett, a színház az, ami összeköt bennünket, és hát persze az opera is, nemcsak a műfajok, hanem a létező intézmények, amelyek egy épületben működnek. Ráadásul, hogy el ne felejtsem, láttam Levente Gólyakalifáját a kolozsvári színpadon. Az impériumváltást a színház nézőpontjából próbáljuk elmondani, tehát mintegy alulról, hiszen nem sokkal az első világháború kitörése előtt avatták fel (1906-ban) a kolozsvári Nemzeti Színház vadonatúj, a legendás Fellner és Helmer építészeti iroda által tervezett épületét, amit aztán 1919 október 1-én a román hadsereg katonái foglaltak el. Különösen szimbolikus „harci cselekmény” ez, a szellemi kultúra mindenkori veszélyeztetettségét mutatja.

Gyakran nem is sejtjük, hogy a területek elszakítása mögött milyen egyéni, emberi tragédiák állnak. A Lenni vagy nem Trianont az egyéni sorsok és tényezők tükrében vizsgálja vagy rá tud mutatni a maga komplexitásában is?

V. A.: Leginkább az egyéni sorsok és egy jól meghatározott közösség – a kolozsvári Nemzeti Színház társulata – nézőpontjából közelítünk Trianonhoz: egy műalkotás nem tehet ennél többet. Ha pedig zeneműről van szó, a fő célkitűzés nem is lehet más, mint hogy ezt a nulla-szituációt átélje a kantáta reménybeli közönsége vagy magányos hallgatója. Egyik pillanatról a másikra el lehet veszíteni mindent és a megbecsült-ünnepelt színházi ember helyzetéből a kétségbeesett menekülők közé lehet kerülni. Földönfutó – szép szó, tele vérrel. Kolozsvárt 1918-ban ellepték a Kelet felől érkező menekültek, rettenetes sorsok mutatkoztak meg a kolozsvári utcákon, közvetlen közelről. Amikor a pánik hatalmába kerítette a társulatot is, Janovics Jenő, ez a zseniális színigazgató, színész és a kolozsvári némafilmgyártás elindítója saját kiállásával maradásra bírta a társulat tagjait.  Nekem családi hagyományomat tekintve is nagyon fontos ez az ittmaradás-éthosz, apám ugyanis pesti feleségével, friss házasként visszaszökött a második világháború után, a még bizonytalan határhelyzetet kihasználva. Janovics Jenő nélkül elképzelhetetlen a kolozsvári színjátszás modern fordulatáról beszélni. Ő tudatában volt annak, hogy a Színház nem fordíthat hátat annak a közösségnek, amely fenntartotta őt.

Gy. L.: Egy társulat történetéről van szó, mindamellett, hogy az általános történet nagyon egyszerű, hiszen Magyarország elveszítette a háborút és a győztes hatalmak ezért megbüntették. Egy vesztes háború után a dolgok általában így történnek, az igazságosságnak pedig nem nagyon jut szerep. Annyi bizonyos, hogy rossz oldalon álltunk, és a mozgásterünk kicsi volt, nagyon függtünk a németektől, akikkel ősidők óta össze vagyunk kötve, és ez a mai napig is így van, de ettől még a dolog nagyon fáj és keserű. Ez a fantasztikus társulat, akiről a mi darabunk szól, éppen Hamlet-előadásra készül, amikor kiderül, hogy a románok elveszik a színházat. A Kormányzótanács rendelete ezt meg is erősíti, de egy utolsó előadást engedélyeznek még a számukra. Erre van felfűzve az egész történet, Janovics Jenő színházigazgatóval a középpontban, aki tulajdonképpen a teljes vagyonát arra áldozta, hogy az erdélyi magyar színjátszást fenntartsa.

Mi a legfontosabb mondanivalója ennek a darabnak?

V. A.: Nehezemre esik erről beszélni, a darab értelmezése legkevésbé az alkotók dolga, azt hiszem. Én annak a boldog nehézségét éltem át a közös munka idején, hogy milyen nagy kihívás megragadni és bensőségessé tenni ezt a kataklizmát, amely az otthon puszta létét és hát a hagyomány folyamatosságát meg a nyelvet kérdőjelezi meg radikálisan. Számomra mindenképpen az otthon volna a kulcsszava a mi kérdésfelvetésünknek, az ugyanis, hogy az otthon elsőrendűen szellemi képződmény. Én az ungvári születésű Janovics Jenő nagyságát abban érzékelem, hogy ő otthon volt a világban és otthonra talált Kolozsváron, pedig semmi köze nem volt Erdélyhez: nemcsak ő választotta Kolozsvárt, hanem Kolozsvár is választotta őt. Kolozsvár művelődési életének egészét a 20. század első felében lehetetlen elgondolni az ő személye nélkül. Négy főszereplőnk – Janovics mellett Poór Lili, Laczkó Aranka, Szentgyörgyi István – egyike sem erdélyi, és nem is partiumi, ők tehát szellemi otthont választottak maguknak, amikor 1920 után Kolozsváron maradtak. Jó tudni, hogy közülük hárman a Házsongárdi temetőben nyugosznak.

Gy. L.: Talán a legfontosabb, hogy egy mintaszerű emberi viselkedésformára rámutassunk. Janovics Jenő nem a könnyebb, hanem a jóval nehezebb utat választotta: Kolozsváron maradt és újjáépítette a társulatát, és ezzel ott és azoknak mutatott példát, akiknek a legnagyobb szükségük volt rá.

Sok művészeti alkotás foglalkozott már Trianon témájával. Miben tud újat vagy mást mondani ez a mű, és volt-e egyáltalán ilyen céljuk?

V. A.: Szerintem nem túl sok, és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy a közbeszédet áthatották volna a Trianont tematizáló művek. A centenáriumi évben alig voltak színházi előadások például, amelyek Trianonnal foglalkoztak volna. Újnak mindenképpen azt találom, hogy Gyöngyösi Levente személyében egy igazán jelentős zeneszerző kantátát ír Trianonról, tehát nagyon is kortárs hangzásokkal tekint rá a száz éve történtekre és a velünk élő Trianon-örökségre. Ha kiderülne a mű bemutatásakor, hogy nemcsak a centenáriumi megemlékezés szólaltatja meg a művet, hanem velünk marad azután is, sokáig, – nos ez a legtöbb, ami történhet, és én ebben bízom.

Gy. L.: Balla Zsófia, aki a Gólyakalifa című operám szövegírója, egyik versében azt írja: „Ahogyan élsz, az a hazád.” Ez Janovicsra kiemelten igaz, mintát ad, példát mutat. Egy olyan, az egész országban mintául szolgáló társulatot vezet, amely végül a nehezebb utat választja. Mi lenne más célja a nagy nemzeti gyászra emlékező műnek, mint az, hogy egy hiteles embert mutasson föl?  Nagyon jó példa arra is, hogy mennyire furcsa az élet, mennyire nem becsüljük meg végül a saját embereinket, hiszen a második bécsi döntés után hiába kapták vissza a magyarok a színházat, Janovicsot nem nevezték ki újra igazgatónak, zsidó származása miatt.

A mű öt tételének címéről, felépítéséről abszolút az oratórium műfaja jutott eszembe. Az volt a szándék, hogy egy oratórium szülessen meg?

V. A.: A műfaj a felkérésben eleve adva volt: nem egy dramatikus szerkezetű mű megalkotására törekedtünk, tehát nem operát írtunk, bár a fölmerülő emóciók tekintetében meglehetősen nagy drámai amplitúdót szólaltat meg a kantáta. Tulajdonképpen fragmentumokból áll össze, egy-egy tételt kitevő pillanatfelvételekből, miközben, azt reméljük, én legalábbis remélem, mégis elmond egy belső, csak a zene és költészet nyelvén átélhető töredékes történetet a történelemmel szemben álló, önmaga méltóságát alku tárgyává nem tevő felelős emberről.

Gy. L.: A kezdő tételben Janovics Jenő hangján halljuk az alaphelyzetet: Kolozsvárt nemsokára elfoglalják a román csapatok, menekültek tízezrei tartanak nyugatnak, teljes a káosz. A második tétel a társulati ülésről szól, ahol a tagok menekülésre biztatják a direktort. Ő nagyszabású beszéddel válaszol: a színház számára nem csak az otthont, de egyben a hazát is jelenti, ezért itt marad, és ezzel maradásra bír mindenkit. A harmadik tételben groteszk induló hangjaira bemasírozó román katonák interpretálják a Kormányzótanács rendeletét: a színházat elveszik, a társulatot kitelepítik, de előtte még egy utolsó előadást engedélyeznek. A negyedik tételben ennek a bizonyos Hamlet-előadásnak a részletét halljuk, majd a zárótétel, András csodálatos verse, már a mai ember reflexiója, könyörgése, békevággyal és felebaráti szeretettel telített zárószakasz.

Melyik tétel áll legközelebb Önökhöz?

V. A.: Talán az emlékezetes Hamlet-előadás alapján írt tétel, amely koncentráltan fölmutatja az ellenállás lehetőségeit. Egy kíméletlenül megcenzúrázott Hamletet adnak elő Janovicsék azon az utolsó, éjszakába nyúló Hunyadi téri estén, 1919 szeptember 30-án, és ez az előadás szembesít a színház mindenkori szubverzív természetével, hogy ti. Shakespeare-t megcenzúrázni bizonyos értelemben öngyilkos döntés, tragikusan nevetségessé teszi azt, esetünkben a katonai vezetést, aki azt hiszi, hogy a kultúra feletti hatalmi kontroll tartós lehet.  Ez az előadás legendássá vált, hozzájárult a maga módján ahhoz, hogy Shakespeare magyar szerzővé váljon.

Gy. L.: Számomra a második tétel a legkedvesebb: a társulati ülés Janovics nagyszabású áriájával a közepén.

A közös munka hogyan zajlik, van-e egyeztetés, megfogalmaznak-e kéréseket, észrevételeket egymás felé? Milyennek írnák le ezt a munkafolyamatot?

V. A.: Nem a Trianon-kantátával, hanem Az ember tragédiája szcenikus oratóriumának projektjével kezdődött a közös munkánk. Revelatív találkozás volt, ezt tudom mondani a magam részéről. Leventének minden megnyilatkozása zene, ő zenéből van, beszélgetéseink tehát a zenei formában fölhangzó diszkurzív gondolat lehetőségei körül zajlottak, a Trianon-kantáta megírásakor is. Engem lenyűgöznek azok a pillanatok, amikor a zenei forma dönti el a szótagok számát és a ritmust, azazhogy az alkotói szabadság tulajdonképpen formai kérdés és mindig nagyonis konkrét. Az egyeztetések tehát folyamatosak, amikor például azt hittem, hogy megvagyok egy tétel szövegével, jött a skype-hívás, hogy kellene még két sor, vagy olykor egyetlen szótag, aminek, mondjuk, felszólításnak kellene lennie. Felfrissítenek és örömmel töltenek el a beszélgetéseink.

Gy. L.: A legutóbbi időszak talán legfontosabb fejleménye, hogy rátaláltam Visky Andrásra, mint csodálatos munkatársra és barátra. Boldogság számomra, hogy rögtön két munkában is együtt dolgozhatunk. Rendkívül hajlékony az együttműködésünk, együtt találjuk ki tulajdonképpen az egész mű dramaturgiai szerkezetét. A szöveg addig egyáltalán nem kerül elő, ameddig fontos dramaturgiai kérdések nincsenek tisztázva.

Mi az, ami inspirálja Önöket egymás munkájában?

V.A.: Mióta együtt dolgozunk, folyamatosan hallgatom Levente zenéit, a kórusműveket, a színpadon még nem bemutatott A Mester és Margarita című operát, a zenekari műveket – tanulom ezt a zenei világot, ezt a nagyon is különböző világértelmezést, amely lenyűgözően változatos zenei formákban szólít meg. Engem nagyon inspirál Levente tudása, a szakmája iránti szenvedélyes szeretete. Egy a modernitás utáni zeneszerző ő, hisz a dallamban, a közös éneklés erejében, a teremtés zenei szerkezetében. Zenéből lett minden és, ha szerencsénk van, zenévé leszünk magunk is.

Gy. L.: András a legkülönlegesebb emberek egyike, akikkel valaha találkoztam. Inspiráló szakmai szempontból: hihetetlenül széles körű irodalmi, színházelméleti, teológiai, filozófiai műveltsége mellett az alkotó emberek gyakorlatiasságával nyúl az anyaghoz, a dramaturgiához. És inspiráló mint magánember: szelíd derűje, mély hite, eredendő jóindulata mélyen megérint. Az a fajta ember, aki bármit tesz, képletesen szólva az égre emeli a tekintetét. Ritka ajándék vele dolgozni, vele beszélgetni.

Az elmúlt időszak komoly változásokat hozott a művészeti-kulturális életben. Önök hogyan élték meg ezt az időszakot, és mi a véleményük, mi lehet a túlélés záloga a színházak-koncerttermek számára a jövőre nézve?

V. A.: Hiányzik a színház, hiányoznak a közösségi terek, ez az elzártság talán fölhívta a figyelmet arra, hogy a virtuális térben csak korlátozott módon közvetítődik a Lélek, és a jelentések is elkerülhetetlenül megcsonkulnak. Létezik emberi lélek – szép felfedezés, örüljünk neki, szívből. A jövőben a kis, intim színházi terek egyre nagyobb értékkel fognak bírni, azt hiszem, ugyanakkor azt is egészen izgalmas fejleménynek gondolom, hogy a virtuális térre méretezett kísérletek sokaságában volt részünk az elmúlt időszakban, egyesek kifejezetten inspiratívnak bizonyultak. Megváltozik az életünk, már meg is változott sok tekintetben. Félve és tele kételyekkel remélem, hogy jól fogunk kijönni belőle. Miért is hagynánk gyermekeinkre és gyermekeink gyermekeire az önzőség civilizációs apokalipszisét?

Gy. L.: Nem éltem meg ezt a helyzetet annyira nehezen, mivel a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kertes házban élünk a családommal már két éve. A városon kívül nem éreztük annyira a járvány negatív hatásait, az erdő közelében élünk, ki tudtunk mozdulni. Az én életemben nem változott semmi, mert eddig is itthonról dolgoztam, leginkább a zeneszerzésből élek. Sajnos úgy néz ki, hogy lesz egy második hullám, kérdés, hogy mennyire lesz intenzív. Nagyon fontos koncertjeim lesznek októberben és novemberben, köztük egy szerzői est, melyen saját kórusdarabjaimat fogom vezényelni. Lelkileg felkészültem, hogy esetleg ezek elmaradhatnak. Most éppen lehet próbálni, a művészeti élet óvatosan kezdi kidugni a fejét a homokból. Nagyon bízom benne, hogy nem lesz nagy baj megint, mert még egy-két ilyen leállást nagyon nehezen tudnánk elviselni. A zenészeknek egy céljuk van, hogy koncertezzenek. Ha erre nincs lehetőség, akkor végünk van. Bízunk benne, hogy hamarosan feltalálják a vakcinát.

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Diagnózis nélkül nincs gyógyulás! Száz éve tart a hazudozás! szemcseppekblog.hu rózsaszin ködlátás ellen. Mi az, hogy Trianon

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top