Szűcs Attila kiállítása: Transzhumán Etűdök, kurátor: Széplaky Gerda, 2020. szeptember 11. – október 18. @CENTRUL DE INTERES
Fabricii de chibrituri 9, 4. emelet, Kolozsvár
Szeptember 11. emblematikus nap a nyugati világ legújabb történelmében. Idén nem pusztán a tizenkilenc évvel ezelőtti New York-i terrortámadás tragédiájára emlékezhetünk, hanem egy olyan művészeti projekttel is szembesülhetünk, amely a sokak szerint éppen akkortájt indult irányzat, a transzhumanizmus kérdéseivel vet számot. A kortárs magyar képzőművészet egyik legjelentősebb festője, Szűcs Attila tárlata a térség legizgalmasabb művészeti központjában, a kolozsvári Centrul de Interes-ben nyílik szeptember 11-én este. A Transzhumán etűdök című kiállítás kurátora Széplaky Gerda.
Szűcs Attila, a kortárs magyar képzőművészet egyik legjelentősebb festője, pályáját a rendszerváltás idején kezdte. A különféle műfajokkal és médiumokkal való kezdeti kísérletezések után hamar rátalált a számára legautentikusabb kifejezési módot kínáló nyelvre, s azokra a témákra, amelyek festészeti és filozófiai érzékenységét egyaránt reprezentálják. Így került érdeklődése középpontjába a látást kísérő vakfolt jelensége; a kiüresített tér és a töredékes formák (tárgyak, testrészek) viszonya; sötétség, fény, homály egymást kiteljesítő kapcsolata; vagy éppen a hiány által szervezett helyek topográfiája.
A kilencvenes évek közepétől figyelme egyre inkább az emberre összpontosul. Kompozícióiban a humánumhoz kapcsolódó minőségek és hangoltságok fedezhetők meg (pl. a szorongás, a kizökkentettség, a magány állapotai) – még akkor is, amikor az ember éppenséggel nincs is jelen az őt körülvevő világban. Az elidegenedettség egzisztencialista tónusaiból a kétezres évekre valódi magánmitológia kerekedett, melyben 2010 után meghatározóvá vált egy motívum: a „plankingelő” emberalak. Számos festményen láthatjuk azokat a nőket, gyerekeket, férfiakat, akik a föld felé fordulva, de a földtől elemelkedve lebegnek. A sajátos testhelyzet abszurditását fokozza a hétköznapi tárgyaktól megtisztított, metafizikai otthontalanságot tükröző tér.
A legújabb műveken különféle narratívák keresztezését figyelhetjük meg. A palimpszeszt-játékként is felfogható narrációs technika, melynek révén különböző horizontok és perspektívák ékelődnek egymásba, Szűcs sajátos alkotói stratégiáján alapul: egyfelől a realizmus kompozíciós eszközeit alkalmazza, másfelől metafizikus festészeti hagyományt követ. A narratívában és a formaképzésben egyaránt termékeny feszültséget létrehozó kettősség eredményeként a képek sohasem csak a valóság látható horizontján végbemenő eseményeket rögzítik, hanem azt is, ami túl van a tapasztalati síkon. Egyszerre látjuk, ami a jelenvalóságunkban történik éppen, és ami ismeretlen helyen, ismeretlen időben megy végbe – egy talán nem is létező világban. Így kerül az emberi világot reprezentáló látvány középpontjába a nem-látható. Ezért támadhat az az érzésünk, Szűcs Attila festményeit nézve, hogy azok szüntelenül egy titokba avatnak be.
Jóllehet a képeken hétköznapi emberi történetek elevenednek meg – pontosabban nem történetek, hanem a kimerevítés eszközével hangsúlyossá tett pillanatok. E pillanatok mélyén pedig egy másvilág nyílik fel. Hiszen nem egyszerűen egy eseménysor rejtőzik az esszenciális lenyomatként értelmeződő képben, hanem olyasfajta többlet, amely magáról az emberről tár fel valami lényegeset. Nem egyszerűen az ember világáról, nem pusztán a létezésben való hétköznapi jelenlétéről, hanem arról is, ami az emberin keresztül az emberin túliból mutatkozik meg. Ezért is érezhetjük úgy, hogy bár Szűcs vizuális narratíváiban a szingularitásában megragadott, egyes ember a téma (a képek alapjául gyakorta szolgálnak valós eseményekről készült fotográfiák), a vizuális etűddé sűrített, megdermesztett narratívákhoz mégis inkább egy nem-evilági horizont adja a hátteret.
Jelenvalóság és transzcendencia kettősségét az itt kiállított (az utóbbi két év terméséből válogatott) művek egytől egyig felmutatják. A bravúros technikai tudással megalkotott festményeken egyfelől a hétköznapiságában, egyszeriségében megragadott embert látjuk, másfelől pedig azt, hogy az ember honnan jön és hová megy. Mi az az eredendő, a hétköznapi látás elől azonban elfedett horizont, ami őt megtartja. Sőt az is láthatóvá válik, hogy miként mosódik el a határ a létezők különféle minőségei között, hogyan válik eggyé az ember az őt befogadó környezettel, a növényi világgal például. Az emberin túli láttatása ugyanis nemcsak a transzcendenciába mint láthatatlanba való beavatást jelent, hanem a transzhumán minőségek felfedését is.
Támogatók:
BANCA TRANSILVANIA
Perla Harfghitei
EastGrain
