+ Interjú

Legyen becsülete a kísérleti színháznak! – Interjú Herczog Noémivel, a Halász Péter-díj kurátorával

Az egyedit, az önazonosat, a saját utat kerestük – mondja Herczog Noémi színikritikus, akivel az augusztus 31-én kiosztott Halász Péter-díj kapcsán készítettünk interjút.

fotó: Nagy Gergő

Augusztus 31-én osztották ki a Trafó és a Színház folyóirat által alapított Halász Péter-díjat, mellyel az előző naptári év legjobb kísérleti színházi előadásait ismerik el. A független esztéták, színháztörténészek, kritikusok és szakújságírók alkotta kuratórium döntése értelmében mind a hat jelölt díjat kapott, így a Mesebolt Bábszínház és a Kőszegi Várszínház A boldog herceg című előadása , az I I T T H H O O N N Somló Dávidtól és Vass Imrétől, a K2 Színháztól a Karnevál, a Kertész utcai Shaxpeare-mosó az Örkény Színháztól, Cserne Klára Kő-kő-kő, valamint Igor és Ivan Buharov az Örök Szándékmező Hangolás című produkciója (az előadásról szóló interjúnk itt olvasható) is átvehette a 2006-ban elhunyt avantgárd rendezőről elnevezett díjat. A 2018-ban alapított szakmai elismerés kuratóriumi tagjával, Herczog Noémi színikritikussal beszélgettünk a díjról, Halász Péterről, valamint szóba került a Színház- és Filmművészeti Egyetem helyzete és a kultúrpolitika is.

– Mi volt a koncepció a Halász Péter-díj megalapításakor?

A kísérleti előadóművészetet szeretnénk támogatni, mert úgy látjuk, hogy nincs vagy elenyésző itthon az elismertsége. Alig van Magyarországon hagyománya, és ezért nagyon nehéz helyzetben van az, aki ma ezt a tradíciót követi. Az utóbbi időszakban tapasztalt einstandok miatt azonban lassan a kőszínházi túlélés is kísérleti művészetté válik vagy vált máris. Próbálunk ennek az új kihívásnak is megfelelni úgy, hogy mégis teljesítsük eredeti rendeltetésünket: megtalálni az új és izgalmas hangokat, mindazokat, akikhez még nincs itthon kritikai-nézői kulcs.

– Beszéljünk arról is, akiről a díj kapta a nevét. Mit jelent a hazai színházszakma számára Halász Péter? Mennyire érezhető a hatása a mai magyar színházon?

Halász Péter nevét hívószónak szánták a díj alapítói, mint a magyar kísérleti hagyomány ikonikus alkotóját (a kortárs tánc elismerésére alapított Lábán-díj társdíjáról van szó). Köztünk, kurátorok között volt beszélgetés arról, jó-e, ha egyetlen személy nevét viseli a díj, például mert az egyik legfontosabb kezdeményezés, amely Halász nevéhez kapcsolódik, a Dohány utcai lakásszínház, kollektív projekt volt. Személyesen arra jutottam, ez nem probléma, hiszen Halásznak volt emlékezetes egyéni projektje is, amikor például megrendezte saját temetését a Műcsarnokban, ez elég erős gesztus. A kortárs színházban pedig ugyanúgy megvan ez az ellentmondás, mint a díj nevében: törekvés a kollektív erők felmutatására, ugyanakkor a személyesség követelménye, ami egyénekhez mindig könnyebben társítható. A kérdésedre, hogy mit jelent a színházi szakma számára Halász Péter, egy Schilling Árpád-történettel tudnék válaszolni, aki e tradíció fontos örököse, és aki az említett önfelravatalozást úgy mesélte el, hogy ők akkor ott nem tudtak, mármint a magyar értelmiség felszabadulni, szembenézni a halállal. „Hogy Halász Péter temetése a teljes magyar avantgárd temetésévé vált.” A díj ezen a helyzeten szeretne változtatni, még akkor is, ha tudjuk, hogy meglehetősen szimbolikus gesztus, hiszen nem jár vele pénz.

– Mi volt a vezérelv, ami alapján kiválasztottátok a jelölteket? Mi volt a közös vonás az előadásokban?

Az egyedit, az önazonosat, a saját utat kerestük, nem tendenciákat vagy előre adott formákat. A jelölés folyamata úgy zajlott, hogy mindenki bedobta, amit izgalmasnak talált, és utána beszélgettünk. Két elkülönülő irányt látok az idei díjazottak között, fele-fele arányban. A már elismert, nagy neveket, a hazai kísérletezés nagyágyúit: Bodó Viktort, a Buharovokat (Szilágyi Kornélt és Hevesi Nándort), Jeles Andrást. És a még ismeretleneket, a fiatalokat, akik látásmódjához talán egyelőre kevesebb a fogódzónk, akiket még nem feltétlen ismert el a kritika és a szakma: Cserne Klára kaland társasjátéka, amely talán legközvetlenebb értelemben társítható a Halász Péter-i hagyományhoz, Benkó Bence és Fábián Péter indurance (igénybe vevő) performansza (ez a szokatlan időélményt nyújtó előadásokat takarja), valamint Somló Dávid és Vass Imre otthon-tetrisze.

Ivan Buharov, azaz Hevesi Nándor a Trafóban megrendezett díjátadón – fotó: Nagy Gergő

– Ezúttal minden jelölt kapott díjat, az indoklás szerint azért, mert így szeretnétek felhívni a figyelmet a független alkotókra és a színházi élet válsághelyzetére. A válsághelyzet a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításával kezdődött, vagy már korábban?

A díj kitalálása óta küzdünk azzal, hogyan kerülhetnénk ki a kapitalista rendszerekben közkedvelt „legek” mainstream retorikáját, mégis folyamatosan visszacsúszunk ebbe. Ehhez jött hozzá a dilemma, hogy miközben lassan összedől körülöttünk a teljes hazai színházi intézményrendszer, vajon mennyire volna demoralizáló kiemelni valakit vagy valakiket, hogy ők az ászok, ez volna-e most a helyes üzenet. Úgy éreztük, a jelöltekre, mégpedig mindegyikükre kell irányítanunk a figyelmet ebben a helyzetben. Amely helyzet nyilván sokkal régebben kezdődött, de percről percre újra kulminál, ahogy kiderülnek a Déryné-program nyertesei, ahogy olvashatjuk a Köszönjük Magyarország! kiírását, most még a díjátadóról is az SZFE tüntetésére megyünk.

– Vajon a jelenlegi kultúrpolitikai klímának és az ország polarizáltságának is betudható, hogy az alkotók kevésbé mernek kísérletezni?

Minden bizonnyal, hiszen ma gyakorlatilag nem látszódnak az anyagi feltételei annak a független társulati létezésnek, amely szféra a kísérleti színház bázisa lehetne. Ma gyakorlatilag az is szabadúszó, aki társulatban dolgozik. A kísérletezést lehetővé tévő anyagi biztonság teljes mértékben hiányzik. De mint már mondtam, a kísérleti színház sosem volt hungarikum. A díjjal azt szeretnénk megmutatni, hogy ez nem egészen így van, csak munka felfedezni ezeket az előadásokat. Komoly kihívás, hogy ezekre rábukkanjunk, mert enyhén szólva nem ezek az előadások vannak reflektorfényben.

– Szerinted hogyan hatnak a kőszínházakra a független, kísérletező szándékú társulatok?

Kísérleti színházra mindig nagy szüksége van a kőszínháznak, mert ez tartja élő, eleven formában, ez tölti fel, ebből meríthet.

– Meglátásod szerint mennyire nyitott a magyar színházi közönség a független előadások iránt?

Erre nincs rálátásom, de fontos, hogy a díj nem a független előadásokat díjazza, hanem a kísérleti művészetet. Ez a kettő még akkor sem azonos, ha a kísérletezésnek feltétele az a fajta szabadság, amely elvileg – hangsúlyozom, hogy elvileg – függetlenként inkább megteremthető. Persze ha a túlélésért folytatott harc vesz el minden energiát, akkor ez sem igaz. A munkakörülményeket körülvevő rendszer határozza meg a munkafolyamatot, és úgy látom, ma is igaz, hogy a kísérleti színház, amit mi keresünk, kilencvenkilenc százalékban még mindig a független színházakban, annak is a határokon túli, vagy az alig látható, anyagilag leglehetetlenebb szegleteiben, például lakásszínházakban látható, amelynek tulajdonosai aztán elköltöznek és vége a szériának.

– Mit szeretnétek elérni a díjjal hosszabb távon?

Hogy legyen becsülete a kísérleti színházi szférának. Segíteni a félelmek és a biztonságra való törekvés leküzdésében, a létező kezdeményezések megerősítésében és felhangosításában. Még akkor is, ha ma leginkább a pénz(hiány) korlátozza a szabadságot. A Lábán-díj 15 éves története mindenesetre azt mutatja számunkra, hogy számít, ha ezt a szférát is – ha csak szimbolikus formában is, de – elismerik.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top