rodaan al galidi autista postagalamb
+ Irodalom

Egy autista fiú fejtette meg Stradivari titkát

Az Esőember című filmmel kezdődött az autizmus témakörének közbeszédbe emelése. Rodaan Al Galidi is hozzátette a magáét, és ennek igazán örülhetünk.

Rodaan Al Galidi: Az autista és a postagalamb [De autist en de postduif] – Typotex Kiadó, 2020 – fordította Balogh Tamás – 160 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4930-89-1

Az autizmus társadalmi jelenlétének tudomásul vétele egy hosszú folyamat, melynek még mindig csak az elején járunk. Az autisták társadalmi integrációja és a társadalom „másik részének” befogadóvá tétele olyan feladat, mely nem nélkülözheti az irodalom és a filmművészet segítségét. De pont ebben az esetben a jó szándék édeskevés!

Évek óta jelennek meg olyan irodalmi alkotások melyeknek főhőse autista, s ezek között több is akad, mely nem csak az érzékenyítést tűzte ki céljául, de ráadásul még szórakoztató is. Rodaan Al Galidi regénye, mely néhány évvel ezelőtt elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, az ilyen egyszerre szórakoztató és mély regények közé tartozik, s amivel igazán kiemelkedik az „autista-regények” közül, az nem más, mint a

a bátor szemtelenség,

amivel megfricskázza az Olvasót. Persze, lehet azt mondani, hogy Rodaan Al Galidi (1971) iraki származású holland író egy másfajta kultúrából érkezett, s – legalább részben – ezért képes arra, hogy másként meséljen… de azt hiszem, hogy ennél többről van szó! Rodaan Al Galidi, aki nyelvgyakorlás gyanánt kezdett el irodalommal foglalkozni, egészen sajátos formáját találta ki a mesélésnek.

Az autista és a postagalamb című regény – történetét tekintve – lehetne végtelenül unalmas is, hiszen egy egyszülős családban nevelkedő, a világból „kirekesztődött” fiú csetlés-botlása nem feltétlenül érdekes/izgalmas.

Ehhez képest a regény letehetetlen,

s nem úgy, hogy az olvasó lassan beleszokik ebbe a furcsa világba, hanem úgy, hogy az első pillanattól kezdve – a frivolitás határát átlépve – szókimondó, s olyan dolgokra koncentrál, amelyekről általában nem akarunk és nem is tudunk mesélni. Ott van mindjárt a főhős, Geert fogantatásának története. Mivel a regény elején található, s a lényegről nem árul el túl sokat, a spoilerezés vádja nélkül lehet idézni:

„1971. február 9-én történt. Janine azt hitte, hogy ez a nap is csak olyan lesz, mint a többi. Sejtelme sem volt róla, hogy ez a nap örökre megváltoztatja az életét, és minden tervének búcsút mondhat. Már csak harmincnyolc nap, és tizennyolc éves lesz. Úgy érezte, korszakhatárhoz érkezett. Nem azért, mivel tizennyolc évesen már elköltözhet otthonról, hanem mert megbeszélték a szüleivel, hogy megcsinálhatja a jogosítványát, azzal a feltétellel, hogy megígéri: nem cigizik. Aznap egy városszéli tanya elhagyatott fészerében füvezett három meleg barátjával. Tüzet raktak a fészer deszkáiból, hogy felmelegedjenek a hideg és nyirkos februári időben. Janine egyszerre megérezte, hogy valami történik a testében.
– Mindjárt lepetézem! Érzem – mondta. Lágyan megérintette a köldöke alatt a hasát, ahogyan akkor szokták a nők, amikor még nem tudják róluk, hogy terhesek.
– Megvesztél? Nem vagy te béka – mondta az egyik barát.
– Lehet, hogy egy kislány lesz a petéből – ábrándozott Janine, miközben a kifújt füstöt követte a tekintetével.
– Tudod, ugye, hogy a hímivarsejt dönti el, hogy fiú lesz vagy lány? – kérdezte komolyan egy másik.
– Nem is, egy fiú lesz a petéből, akit Geertnek fognak hívni – röhincsélt Janine, és mélyen letüdőzte a füves cigit. Szemét rajta felejtette a pókhálótól beszőtt, légypiszkos, megsárgult poszteren, ami egy fiút ábrázolt. A fiú könyörögve ránézett, és azt mondta: „Dajkálj ki engem, kérlek!”
Janine-nal forogni kezdett a világ. Felállt, de visszahuppant, nevetve felkászálódott megint, és támolyogva elindult a fészerben. Kicsit keresgélt a sok limlom között, míg végre talált egy ütött-kopott csöbröt. Úgy vitte a tűzhöz, mint valami áldozati ajándékot, és megkérte a barátait, hogy abba verjék ki a fészer végében álló dobozok mögött.
– Előbb talán tisztítsd ki azt a csöbröt!
– De hát itt nincs víz! – Odakinn esik az eső.
– Ez nem por – mondta Janine –, hanem a fészer spermája. A fiúk felnyerítettek, és megbeszélték, hogy az lesz az apa, aki előbb megy el. Amikor végeztek, Janine kivette a szívószálat a kólásdobozából, és azt kérte, hogy egyikük kísérje el a fészer végébe, a dobozokhoz. Kíváncsiságból mindhárman a nyomába szegődtek, Janine azonban azt akarta, hogy csak az egyikük menjen vele. Pénzfeldobással döntötte el, hogy melyikük legyen az. Felszívta a spermát a szívószálba, és megkérte a választottját, hogy fújja bele, a fiú azonban úgy állt ott, mint akit megbűvöltek.
– Hé, haver, hideg van, ha nem sietünk, még elpusztulnak az ivarsejtek! – mondta Janine. Nevető szemmel nézte, hogy a fiú óvatosan megteszi, amit kért, és közben próbálta megszívni a szinte már kialudt spangliját. Ebben a pillanatban a törött ablakon keresztül az egész helyiséget fénybe borította egy villám. Nem sokkal ezután akkorát döndült a közelben az ég, hogy beleremegett a fészer. Janine és barátai azonban már egy másik világban jártak, messze az elhagyatott fészer fölött lebegtek, túl az esőn és a felhőkön.”

Rodaan Al Galidi nem árul zsákbamacskát,

a regény a továbbiakban is ennyire szókimondó, közvetlen és meghökkentő, s őszintén – az azonosulás lehetőségét felkínálva – beszél arról, hogy milyennek láthatja egy autista a világot. Geert ugyanúgy szerethető figura, mint az élete feletti irányítást elveszítő anyja. Empátiát ébreszt… közben még az is kiderül, hogy mi köze van Geertnek a hegedűkhöz, s miként alakítja át az életét egy postagalamb. Ez a regény hozzájárul ahhoz, hogy – ha csak egy kicsit is – de árnyaltabban gondolkodjunk a világról. Márpedig, ha van/lehet, a művészetnek célja, akkor mi más…

A kötet magyar megjelenését
az 
Európai Unió Kreatív Európa Programja
támogatta.

Egy autista fiú fejtette meg Stradivari titkát
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top