+ Gondolat

Szegvári Menyhért halálára

Viszlát, Menyus!

Nem ismertem.
A hozzám legközelebb álló három-négy ember között volt, mégsem ismertem.
No, de kit ismerünk? Többnyire saját magunkat sem.
Nem volt ember, akit ne ejtett volna meg cigány szép szeme, ahogy azon a réges-régi Ki mit tud?-on szavalja Lorcát. Lorcát?
Mit őriz meg az emlékezet? Mit érdemes?
A titkokat, amelyeket nem mondhatunk el, mert az ő titkai.
Amit meg elmondhatnánk, az ezer változatban ott van a neten.
Nagyon sokkal tartozom neki. Ő semmivel nekem.
Tartozom neki, azzal, hogy élek. Élek és megteszem, amit lehet a halál álarcos angyalai ellen.
Viszlát, Menyus!
(Ez most nagyon fáj.)
Majd hívlak.
Vagy írok.
Vagy megyek.

Nógrádi Gábor

Szonett Szegvári Menyhértnek, 1969

Ó, barátom, aki szüntelenül
akarod − bár ellened is − akarjak,
kiáltozván szemed ívét a hadnak
gyötretve szemed ívétől belül.
Mert nem én vagyok, ki megistenül,
kiből a dolgok boldogan fakadnak,
csak halandó, kiért tudatlan haltak,
s ő áttetsző tükörré lényegül.
Így látod szemed ívét a szememben,
s szememben lásd, mit szemed íve rejt.
A mindenség mögöttem szerterebben
majd hirtelen, és eltör, elfelejt;
a dolgok élnek csak öledbe rakva.
Ne feledd azt, ki volt, hogy megmutassa!

Megjelent Kéthátú életünkben (1973), Alagsori Zsoltárok (1979), MEK (2008)

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top