+ Irodalom

Le a maszkokkal! Legyen vége a hisztinek! Vissza akarom kapni az álmaimat!

– Ramadán van, te böjtölni szoktál, hogy hogy délután kettőkor itt kávézunk? Messze még az iftár. – Szőcs Henriette írása.

Botrányos perszónák – Takarásban

A báj muló, s ha még nem volna is,

Unott lesz holnap, ami elragad ma.”1

A terasz asztalait plexi üveg választja el egymástól. A vendégek a szabadban ülnek, műanyag, átlátszó ketrecekben, a nap cirógatja a bőrüket, a szél borzolja a hajukat, mindenki lát mindenkit, megbámulhatja a másikat, de nem érintheti meg, tartani kell a másfél méter távolságot. Nincs melegség, nincs ölelés, szeretkezés is csak magaddal, mert a vírus az aktus során terjedhet, újabban ezt is kimutatták. Meg az ellenkezőjét is, de az aktuális politikai érdektől függ, mi alapján hozzák a rendelkezéseket. Egy jó darabig csupán az amerikai vállalatok egy légterű, hodály irodáiban valósult meg ez a típusú szeparáció, pont úgy, ahogyan az ócska scifikben leírták a huszonegyedik századot. Mondjuk, a fantasztikus regényekben ilyenkorra már autókkal repült az emberiség, valójában most még a repülőgépeket is a földre kényszerítették. Korlátozott haladás.

Leülünk Khaleddal a főtéri kávézóba, szigorúan egymással szemben. Csodálkoztam, hogy idehívott, meg is jegyzem neki.

– Ramadán van, te böjtölni szoktál, hogy hogy délután kettőkor itt kávézunk? Messze még az iftár.

– Változnak az idők, változom én is – válaszolja, közben idegesen simít végig gyér haján. Mint a negyvenes férfiak nagy többsége, Mickey egér-szerűen kopaszodik, de még nem borotválja simára a kobakját, próbálja átfésüléssel takargatni. – Tudod, hogy napi hat, nyolc kávét iszom, és kell hozzá a társaság. Most az irodát bezárták, otthonról dolgozom. Skypon kávézzam? Néha az onlájn meetingjeinkre mindenki hozza magával a bögréjét, de ez a virtuális valóság nem nekem való, nem érzem az illatokat. Nyugi, nem vagyok koronás – nevet fel harsányan Khaled. – A feleségemhez átjárnak a barátnői, ha már vége a vesztegzárnak, legalább ennyi örömük legyen. Hozzák magukkal az összes kölyküket, mivel nincs iskola, plusz a mi négy fiunk, bolondokháza az egész. Kényszerűségből megiszom velük egy kupicányi kávét, de ők a cukros löttyöt kedvelik, összeragad tőle a szám. A ramadáni böjttel együtt kezdődött a korlátozások feloldása, megnyitották az éttermeket, kávézókat, de ilyen hülye módon, csak a teraszt. Képtelenség naplemente után, mikor elkezdődne az iftár, csontig hatoló hidegben, itt kinn üldögélni. Maximum síruhában.

Khaled borzongva megrázkódik.

– Nekem kell a férfitársaság, Allah ez egyszer biztosan megbocsát, hiszen ő rendezte így.

– Insallah – bólintok megértően, hogy jönnék én ahhoz, hogy mezei halandó férfiemberként felülbíráljam az Úr akaratát, főleg, hogy gyerekkorom óta nem tartom a böjtöt.

Elsétál a téren két fiatal lány, csak a szűk farmerbe bújtatott, feszes fenekükről sejtjük a korukat, mert az arcukat maszk takarja, egy sima kék orvosi meg egy Joker-mosolyú vicces, csak a szemük villog jobbra-balra.

– Látod, még ez is  – mutat rájuk a barátom.

– Mi a gond, legalább két jó segget láttunk, ha már csinos pofikat nem.

– Te nem érted! Eddig az egyetlen elfedett nő a környéken Jamila volt, az asszisztensünk az irodából. Minden reggel, mikor behozta a kávémat, elképzeltem, hogy nincs a fekete dzsilbabja alatt semmi. Se melltartó, se bugyi, na, jó, harisnya lehet, piros harisnyatartóval, egyébként teljesen pucér. A fekete anyag a hófehér bőrét simogatja. Elképzeltem, hogy ráfordítom a kulcsot, felültetem az íróasztalra, felhajtom a ruhát és..

– Elég, elég, mégis csak Ramadán van – szakítom félbe. – Azt hiszem, az agyadra ment a karantén, hogy ilyesmiket képzelegsz.

– Ez nem képzelgés, valós történet, a bátyámmal esett meg a riádi irodájában. De nem a megvalósulás hiánya a probléma! Hanem, hogy már nem kívánom egyáltalán. Semmi egzotikus nincs már benne, Jamilán kívül minden nő maszkot hord – mutatott körbe a kávézóban. – Vissza akarom kapni az álmaimat, az erotikát, legyen vége a hisztinek, le a maszkokkal! Lehet, hogy mégis böjtölnöm kellene, hogy Allah megbocsásson?

1.    Madách Imre: Az ember tragédiája

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top