Ezen a linken találod az e-könyvet: https://www.bvk-muvek.com/muforditas
Itt pedig egy részletet olvashatsz a könyvből a szerző és a fordító hozzájárulásával:
Ödön von Horváth: Harminchat óra
(részlet)
Balogh Virág Katalin műfordítása
1
A történet Münchenben játszódik. Amikor Agnes az ő Eugenjével megismerkedett, még tartott a nyár. Mindketten munkanélküliek voltak, és ezt használta ki Eugen, amikor megszólította a lányt. Mindez a Thalkirchner Straßén, a városi munkaügyi hivatal előtt történt: neki már két hónapja nincs munkája, mondta Eugen, és tulajdonképpen nem is bajor, hanem osztrák. Ő már öt hónapja munkanélküli, mondta erre Agnes, és tulajdonképpen nem is müncheni, hanem felső-pfalzi. Nem ismeri Felső-Pfalzot, mondta Eugen, ő meg nem ismeri Ausztriát, mondta Agnes, mire Eugen kifejtette, hogy szerinte Bécs nagyon szép, és Agnest akár bécsinek is nézhetné az ember. Agnes nevetett, Eugen pedig megkérdezte, hogy nincs-e kedve sétálni egyet, olyan régen nem beszélgetett már senkivel, mivel a szállásadónőjén kívül senkit sem ismer itt, az viszont egy pedánskodó barom. Ő a nénikéjénél lakik, mondta Agnes, és elhallgatott. Eugen mosolygott, és azt mondta, örül, hogy megismerkedtek, különben még elfelejtett volna beszélni. De hát, mondta Ágnes, beszélni nem lehet elfelejteni. Ezután sétálni indultak. Át a Sendlingertorplatzon és a Stachuson, majd a Dachauer-straßén, azután végig az Augustenstraßén, ki az Oberwiesenfeldre.
Amikor Eugen meglátta a régi laktanyákat, kifejtette, hogy az életben néha a legjobb szándék is kevés. Egyébként is tömérdek olyan hatalom van, ami nagyobb, mint az ember, de mégsem szabad így gondolkodni, mert különben fel is akaszthatjuk magunkat. Ne beszéljen már ilyen szomorú dolgokról, mondta Agnes, itt az Oberwiesenfeld, nézze inkább, milyen széles ma a láthatár, és milyen nyugodt a levegő, csak néha húz el a fejük fölött egy-egy repülő, mivel itt van nem messze a reptér. Tudja jól, mondta Eugen, a világ pedig egyre kisebb lesz, mivel hamarosan két óra alatt el lehet repülni innen Ausztráliába, persze csak a pénzarisztokratáknak a titkáraikkal meg a magántitkárnőikkel. Azért az a dolog a von Löwenstein úrral elég vicces, tudja, aki Anglia és Franciaország között a levegőben akart kimenni, és erre föl mindjárt a mennybe ment. A technika fejlődése amúgy kolosszális, nemrégiben egy amerikai feltalálta a mesterséges embert, és hogy az emberi szellem micsoda magasságokat hódít meg, az tényleg nagyszerű, úgyhogy ha minden így megy tovább, Agnes még Európa pusztulását is megérheti. Arról mondjuk nem a gépek tehetnek majd, hanem az anarchisztikus termelési viszonyok, épp tegnap olvasta, hogy a gazdaság Szfinx-arca lassan a kommunizmus irányába fordul, mivelhogy szerveződni kezdenek a kapitalisták. Az az amerikai mesterséges ember érdekelné, mondta Agnes. Münchenben is vannak mesterséges emberek, mondta Eugen, de többet erről nem mondhat.
Mindez 1928. augusztus végén történt. Hónapok óta nem esett, és rövid, borongós őszt, továbbá hosszú és hideg telet jósoltak. A tartományi meteorológiai intézet jelentette, hogy az Írország fölött elterülő, magas nyomású légréteg helyére a Biscayai-öböl felől alacsony nyomású levegő nyomult be. Odaát Amerikában állítólag már havazott, és a Golf-áramlattal sem volt minden rendben, Münchenben legalábbis ez a hír járta.
Bár délután háromszor is dörgött, mégsem eredt el az eső, és még naplemente után is olyan nyomasztóan fülledt volt a levegő, mintha legalábbis belázasodott volna. A por csak éjfél körül kezdett el lassan leereszkedni az átizzadt városra.
Agnes megkérdezte Eugent, hogy ő is érzi-e, milyen fülledt az este, és aztán: olyan régóta gondolkozik már rajta, de csak nem akar rájönni, hogy vajon mi lehet a foglalkozása. „Pincér” – mondta Eugen, és ha nem lett volna a világháború, most biztosan egy külföldi grandhotelben lenne, valószínűleg Afrikában, a Bisra oázisban. Most pálmafák alatt ejtőzhetne. Tíz néger lenne alá beosztva, és magának a Vanderbilt unokaöccsének szolgálna föl, fejedelmien keresne, és ötvenéves korában vehetne egy kis hotelt Salzkammergutban. Még a piramisokat is láthatta volna, ha nincs az a disznóság Szarajevóban, amikor is a szerbek a cseh főherceget, aki egyben az osztrák–magyar trónörökös is volt, lelőtték. Nem is tudja, mondta Agnes, miféle város lehet az a Szarajevó, bár az apja elesett, még rögtön az elején, és ha jól tudja, valahol Párizs környékén nyugszik, de az egész világháborúból alig emlékszik valamire, mivelhogy annak idején, amikor kitört, még csak négyéves volt. Egyedül az inflációra emlékszik, amikor még ő is billiomos volt, de arra inkább nem is gondol, mert akkoriban halt meg az anyja agyvelőgyulladásban. Sose szerette az anyját igazán, nagyon sovány volt, és a szája körül olyan szigorúan sápadt, és sokszor az volt az érzése, hogy egyenesen arra gondol: minek él ez a lány? Még manapság is fél tőle néha, pedig már öt éve halott. Nemrégiben is azt álmodta, hogy még egészen kicsi, és a konyhában egy tábornok jelent meg, tele rendjellel, és így szólt: „Őfelsége nevében a család eltartója hősi halált halt a hazáért.” Mire az anyja így felelt: „Persze-persze, csak a lakáskulcsot el ne hagyja már megint.” És a tábornok tisztelgett, aztán eltűnt, az anyja pedig odalopakodott Agneshez, és szörnyen gyűlölködve bámulni kezdte. Aztán kitekerte az égőt, mert hirtelen éjszaka lett, és kinyitotta a gázcsapot, és valamit maga elé mormolt, úgy hangzott, mint a körmenetben. Ám ekkor hirtelen nagy fényesség támadt, egészen földöntúli volt. És maga az Atyaisten jött be az ajtón, és azt mondta az anyjának: „Mit teszel te a gyermekeddel? Pollingerné, az ilyesmi szigorúan tilos!” Aztán az Atyaisten feltépte az ablakot, és elzárta a gázt.
