+ Irodalom

Koronavírus-napló 9. – Sokkal inkább együtt vagyunk, mint a karantén előtt

Ebbe az életvitelembe érkezett meg a koronavírus, és nem zavarta, hogy én ugyan nem hívtam, azt meg pláne nem kértem, hogy vizsgálja felül a döntéseimet.

Ha valakinek, hát nekem igazán életem sarkalatos pontja a menés. Már a családfával keződhetett, amin bőven vannak migránsok, sőt, igazi vándorkereskedők is. A saját életemben pedig azzal, amikor gyermekkori otthonomat ledózerolták, hogy új ház épüljön a helyére, és akkor még mindkét szülőmmel elköltöztem máshová. Egy évre rá a szüleim elváltak, két teljesen más környékre költöztek, aztán megint máshová, és közben megállapodtak a közös felügyeletben, ami azt jelentette, hogy innentől bizonyos időközönként egy bőrönd társaságában mentem innen oda és onnan ide. Utána jött az első országváltásom, meg a második (szintén bőröndökkel), de gyanítom, hogy Ausztriában is, Angliában is leginkább úgy gondolhatnak rám, mint aki egy hátizsákkal közlekedik, mindig az adott város valamelyik pontján bukkan fel váratlanul, és az élete nagy részét nem az aktuálisan bérelt lakása falain belül tölti.

Ebbe az életvitelembe érkezett meg a koronavírus, és nem zavarta, hogy én ugyan nem hívtam, azt meg pláne nem kértem, hogy vizsgálja felül a döntéseimet.

Március 15. estéje volt, amikor apám felhívott, és egy tábornok rendíthetetlenségével közölte, hogy azonnal vonuljak karanténba. Ekkor Magyarországon már bezártak az intézmények, itt az Egyesült Királyságban azonban még úgy zajlott az élet, mintha mi se történt volna. Mise egyébként történt, ugyanis azon az ominózus vasárnapon még simán elmentem a templomi kórusba, ahol az idős kórustagok is ott álltak köztünk, még ha rendszabályok közé szorítva is (például a “béke veled”-nél ne rázz kezet másokkal). Ezt csak azért találom furcsának, mert később több helyen is olvastam, hogy a brit kormány első stratégiája a nyájimmunitás kialakítása volt – vagyis mindenki gyorsan essen túl a víruson, de ne álljon meg az élet. Azért ezt az öregek és az alapbetegséggel rendelkezők felé is kommunikálhatták volna, mert ha ők elkaptak volna valamit a kórusban, a munkahelyen vagy a boltban, azon nem gyorsan estek volna túl…

Aztán a brit kormány néhány napon belül váltott a “ne álljon meg az élet”-től a “teljes kijárási tilalom”-ig. Még jó, hogy én apám tanácsára a magyar szabályozást követtem, mert így egy icipicit több időm volt beleszokni, mint a többieknek. Amikor húsvéthétfőn e sorokat írom, még mindig csak négy okból hagyhatjuk el a lakást naponta maximum egyszer: alapvető cikkek vásárlása, segítségnyújtás másoknak, vírustól független egészségügyi ellátás, illetve a nagy szürke zóna, az egészségügyi testmozgás. Ezen a téren teljesen más volt március közepe, mint április közepe. Akkor még télies volt az idő, ment a fűtés, a kijárás leginkább gyorsan lezavart gyaloglásokból állt. A húsvéti szünetre beköszöntött a nyár, én pedig engedélyeztem magamnak egy-egy szabadban töltött délutánt, annál is inkább, mert kertem nincs, a lakásom pedig garzon. Persze emberektől távol, hatalmas parkokban, ahol még tízszer ennyi sétáló is meg tudná oldani, hogy ne menjen egymáshoz közel. (Most egyébként megint hideg van.)

Maga a lakásom rengeteget változott: régebben sokkal inkább úgy nézett ki, mint egy raktár, és olyan kevés időt töltöttem benne, hogy takarítani is alig kellett. Most pedig a könyvek eltűntek a padlóról (hiszen ott én ülök) az egyik ruhásszekrény aljára. Ha már beszűkült az életterem, akkor legalább ezt a kis teret növeltem meg, amennyire tudtam. És persze gyakrabban kell nekiesni a fürdőszobának, a padlószőnyegnek, és főleg a konyhának: az edényeknek, a tűzhelynek, a konyhapultnak, majd megint az edényeknek. Ami ugyanis a másik hatalmas változás volt számomra, az a bevásárlás és a főzés.

Kitalálható, hogy eddig az evést is menés közben oldottam meg: a munkahely melletti kis bisztróban, az egyetemi menzán vagy a kedvenc városi kifőzdéimben egész napra laktató, változatos ebédeket kaptam, ami így maximum félórás ebédszünetekkel járt. Bevásárolni pedig nem is jártam, maximum beugrani a boltba rágcsálnivalóért/gyümölcsért/édességért és annyi vacsoráért, amennyit egy-két nap alatt elfogyasztottam itthon. A hűtőm és a mélyhűtőm majdnem teljesen üresen állt, soha nem tartogattam itthon ennivalót és nem gondolkodtam alapanyagokban, amelyekből idő és energia befektetésével nekem kellene ételt készítenem. Sokan nem értik, de tény, hogy egyedül élve nem drágább a kifőzdébe járkálás, mint az itthon főzés: ami esetleg többe kerül rajta, azt visszakapja az ember időben és változatosságban.

Hát ez a sok éve lelkesen hirdetett teória hirtelen a fejemre omlott. Gondos tervezéssel megyek hetente egyszer a nagyáruházba, kivárom a hosszú sort (tényleg mintha háború után lennénk), és alapanyagokat veszek, amelyekből itthon steinerkristófi lazasággal készítek mindenféle finomságot. Eddig mindig az riasztott vissza a főzéstől, hogy kinéztem egy receptet, ami rögtön végtelen hozzávaló-listával kezdődött – ezeket először is meg kellett volna venni, aztán órákig állni fölöttük a konyhában, esetleg kétes eredménnyel. Most viszont az egész visszájára fordult, és a kérdés úgy kezdődik: mi van itthon? Leginkább mindig ugyanaz, persze. Akkor viszont mit lehetne ebből csinálni, amit még nem próbáltam?

A recepteket csak lazán követem, kihagyom, ami nincs itthon (hiszen most amúgy se ugrálunk ki a boltba), a végeredmény mégis ehető. Így jöttem rá például arra is, hogy vajban sütni jobban szeretek, mint olajban, és amíg korábban mindig hatalmas ügyet csináltam a lejárati időből, most csak egy irányadó számként kezelem. (A realitások talaján: három hónapja lejárt vajjal sütök, és semmi bajom.) Csak az furcsa még mindig, hogy a főzésre szánt idő egyben munkaidő is. E-maileket fél szemmel nézni tudok, miközben vágom a krumplit meg reszelem a fokhagymát, de írásba, olvasásba hosszan belefeledkezni így nehezebb, vagy pedig a munkanap hosszabb.

De talán ha megkérdezné valaki, mi szimbolizálja számomra a karanténélet esszenciáját, akkor csak annyit mondanék: online Zumba. Jóval többet jelent ez számomra, mint testmozgást, bár nyilván az a fő célja. Zene is, örömteli tánc is. De a szívemet leginkább az melengeti meg, amikor feltűnik a képernyőn a régi bécsi zumbaoktatóm, akinél 2018 kora tavaszán jártam utoljára. Ő a kényszerszünetet naponta tartott online órákkal tölti ki, vagyis újra “eljárok” az óráira, amelyekről azt hittem, nem lesznek már részei az életemnek. És minden zeneszám egy külön történet. A Despacito nyara az volt, amikor gyerekeket táboroztattam (imádták a dalt, naná). Az édes-bús Kal Ho Naa Ho-t akkor hallgattam sokat, amikor már tudtam, hogy el fogok költözni. Sok dalról meg akár csak annyi jut eszembe, hogy jé, ezt is a Zumbáról ismertem meg, és máris mosolyt csalnak az arcomra.

Most pedig, hogy az online ünnepnapok véget érnek, ismét jöhetnek az online hétköznapok. Már egészen megszoktam. A lényeg úgyis az, hogy közel vagyok a családomhoz, a barátaimhoz és a munkatársakhoz, hiába nem lehetünk egy országban és egy légtérben. Ahogy egy kollégám kitalálta, “spatial distancing”-ot (tarts térbeli távolságot) mondunk a “social distancing” (maradj távol az emberektől) helyett. Mert valójában együtt vagyunk, sokakkal még inkább, mint a karantén előtt. Csak áramszolgáltatás legyen. Meg egészség, persze, de ezt már mondani sem érdemes, annyira ekörül forog most az életünk.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top