+ Irodalom

Koronavírus-napló 1. – Amit kizársz az ajtón, visszaugrik az ablakon

Soha nem voltam jó naplóíró. Sok minden frusztrál a műfajjal kapcsolatban, amit hosszan tudnék fejtegetni, de most nem az irodalom a téma. (Na jó, nálam egy kicsit mindig az.) Egyetlen olyan alműfaja van, amit viszont szeretek, és amiben mindig is jobban el tudtam engedni magam: a terepnapló, amikor az antropológus mindent rögzít, ami körülötte történik és amit ő ezzel kapcsolatban érez vagy amire asszociál. Ebbe se nagyon megyek bele, most nem az antropológia a téma. (Na jó, nálam egy kicsit mindig az.)

A lényeg, hogy amikor elkezdődött a karantén, jó szokásomhoz híven nem naplóba kezdtem (hiába ajánlották pszichológusok, hogy ez egy jó feldolgozási módszer), hanem impressziókat gyűjtöttem ugyanúgy, ahogy egyébként is. Az első néhány napot megírtam kicsit terepnapló-szerűen, írtam verseket egy költőkihívásra, közben valakinek a kutatásához összehoztam egy mini photovoice projektet (ez is egy kutatási módszer), aztán meg már csak magamnak fotóztam ugyanígy. Felvettem egy előadást, online lement egy egész konferencia, a kis lakásomból dolgozom már három teljes hete, online mennek a meetingek, a narratív interjúk, és sok egyéb dologról is kiderült, hogy ha nem is a szokásos módon, de működnek online. Baráti társaság találkozója, Facebook-csoport találkozója, testmozgás, spiritualitás, satöbbi. Aminek pedig nagyon örültem, hogy nemcsak a családommal telefonálok többet, mint előtte bármikor, hanem rég nem látott ismerősök is előkerültek, és még újakat is szereztem úgy, hogy el sem mozdultam a képernyő elől.

Az impresszióimat azért gyűjtöttem, hogy majd egyszer felhasználjam őket valamire. (Ennyien még sose utalgattak rá, hogy MOST MÁR TÉNYLEG meg kellene írnom azt az újabb regényt… és igen, igazatok van!) Igaz, még valamikor a folyamat elején sikerült elég csúnyán összevesznem egy regényíróval egy zárt csoportban, aki a fejemhez vágta, hogy a járvány témájából meríteni és arról írni gusztustalan nyerészkedés mások nyomorán. Én meg visszavágtam, hogy ha van ember, akit úgy igazán meg szokott bénítani az írástudók felelőssége, az talán pont én vagyok az eddigi egyetlen regényemmel. De már megint az irodalomról beszélek, pedig a karanténról kéne.

Persze értem én, miért érvelt ennyire hevesen ez az író (innen is üzenem neki, hogy remélem, egyszer egy nem virtuális pohár mellett még meg tudjuk ezt beszélni). Többször is utalt rá, hogy neki, a családjának és a barátainak nagyon megterhelő ez az időszak. Anyagilag is, fizikailag is, és nyilván nem kérdés, hogy lelkileg is. Ilyenkor nyilván mindenki külön haragszik azokra, akik jobb helyzetben vannak. De ha van valami, amit annyiszor elmondtam már, hogy lassan a homlokomra kellene tetováltatnom, akkor az ez: I’m privileged and I know it. Az, hogy most engem sokkal kevésbé vág arcon a vírus, nem azért van, mert én olyan remek ember vagyok, hanem mert olyan remek helyzetből jöttem. Ahogy Figaro mondaná: méltóztattam beleszületni.

Kertes házban nőttem fel, miközben a belvárosi osztálytársaim nagy része kert nélküli lakásban lakott. Volt olyan köztük, aki csak nyáron látta a nagyszüleit, már ha még éltek, nekem pedig egy városban laktak velem, 15 éves koromig mind éltek, és azóta is megvan még két nagypapám és egy nagymamám, a plusz pótnagyszülőkkel együtt. A szüleim is élnek és jó egészségnek örvendenek, ez sajnos szintén egyre kevesebb kortársamról mondható el. Mindig is könyvek, virágok és tudós fejek vettek körül. Nem volt kérdés, hogy gimnáziumba fogok járni, aztán meg egyetemre. Az egyik anyai ágon például én vagyok a negyedik diplomás és a második női diplomás, apai ágon én leszek (ha megérem) a második nagydoktor, és minden ágon az első, aki ennyire íráskényszeres. (Ami, tekintve, hogy a dédszüleim között olyan is volt, aki alig tudott írni, elég nagy generációs változás.)

Amióta beszippantott az antropológia, egyre jobban látom az efféle változások mögötti társadalmi mozgatórugókat, és nem tudom a kevésbé privilegizált embert azzal lesöpörni az asztalról, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér”. Nézem a sok kétségbeesett embert, akik most elveszítik a munkájukat, vagy kénytelenek továbbra is dolgozni és ezzel a fertőzést, potenciálisan a halált kockáztatni. Nézem azokat, akiknek alapbetegségük van, akik idősek, pláne, akik ezek metszeteiben vannak, és aggódom értük. Én meg itthonról elvégzem ugyanazt, amit az irodában is ugyanezen gép előtt ülve végeznék. Nem kell bejárnom sehová, nem kell sem a saját, sem a mások életét veszélyeztetnem. Egyelőre nincs veszélyben a megélhetésem sem, nem kell aggódnom, hogy honnan szerzek élelmiszert és hogyan. Nem változott számomra szinte semmi. Úgy voltam vele, hogy ha valakinek tényleg semmi oka nincs panaszkodni, akkor az én vagyok. Úgyhogy végig arra figyeltem, hogy én mit tudok kihozni a helyzetből, milyen jó oldala lehet még ennek is, és aggódtam, imádkoztam azért, akinek most nagyon nehéz.

Az a baj ezzel, hogy amit kizársz az ajtón, az visszaugrik az ablakon.

Először csak azt vettem észre, hogy rosszul alszom. A koránkelés miatt lehet, mondtam, nem kellene éjjelig fenn lenni. Aztán egész munkanapok teltek el úgy, hogy úgy éreztem, inkább aludni kéne. Volt, amikor tényleg le is dőltem délután. Ehhez hozzájön az is, hogy az asszisztensi munkám nagyon hullámzó – van, amikor hetekig rengeteg feladatot kapok, aztán meg alig valamit, és most pont egy ilyen „unalmasabb” hét volt, ami pláne nem segített. Tudom, hogy a munkatársaimat is nagyon megviseli ez az időszak, főleg, akinek még gyerekei is vannak otthon, akikkel most nehezített terep a minőségi együttlét és a tanulás – többször is elmondtuk már egymásnak, hogy most el kell engedni a teljesítménykényszert. Aztán jött a teljes koncentrációs áramszünet, amikor már tényleg nem tudtam figyelni semmire. És a legabszurdabb: a

„meghallgattam egy zenét, ami eszembe juttatott egy filmet, amitől egyszer rosszul lettem, ezért egy rémálmomban megjelent egy azonos témájú kisfilm, amitől szintén rosszul lettem, ezért megnéztem ébren, hátha így sikerül kivernem a fejemből, de helyette annyira elkezdtem tőle szorongani, hogy már tényleg csak azt figyeltem, mikor lesz a valóságnak is rémálomhangulata…”

Na ebből elég, mondtam tegnap, és elmentem sétálni.

Olyan helyekre, ahol egyébként járványmentes időben járni szoktam. A munkahelyhez, ahol most még a redőny is le van húzva, aztán meg a teljesen kihalt belvárosba (Coventry – a szerk.), ahol már értelemszerűen jó ideje nem jártam. Felidéztem magamban a boldog időket, és egy kicsit hagytam, hogy fájjon a hiányuk. De ami talán a legfontosabb: megbeszéltem magammal, hogy igen, van ilyen. A privilegizált ember is lehet szarul. Ha ezt letagadom, akkor teret engedek a teljes irracionalitásnak, kiengedek olyan démonokat, akik jó helyen vannak ott a tudatalatti mélyén, és akiket pont nem akkor kellene magamra eresztenem, amikor a négy fal közé bezárva ülök és nincs menekvés. Pszichiátriára szerencsére még sose volt szükségem eddigi életem során (hoppá, ez is privilégium!), nem pont most kéne elkezdeni.

Szóval most jobban vagyok. És mivel megint tudok koncentrálni és így alkotni is, ezért eme kis bevezető után írok majd arról is, hogy életem különféle aspektusaira hogyan hatott a járványhelyzet, a karantén és a kijárási tilalom. De hátha ez a kis áttekintés is hasznos volt.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top