+ Irodalom

Vámpyr Vilma a Sötét birodalmában

Laura Ellen Anderson humora és szellemessége valóban sziporkázó. Ahogy az általa készített illusztrációk, úgy maga a történet is kedvesen szórakoztató, sokszor nevettető és ötletes – Böszörményi Gyula írása.

Laura Ellen Anderson: Vámpyr Vilma és a barbárbál, Móra Könyvkiadó, Illusztrátor:

Laura Ellen Anderson, fordította: Magyari Andrea, oldalszám: 216, megjelenés: 2020

Stephenie Meyer Twilight-sagája óta tudjuk, hogy már a vámpírok sem a régiek (és ezt már nem először írom le búsan). Az éjszaka egykor titokzatos rémei, akiknek ősatyja Drakula gróf volt, a mormon írónő tolla alatt vért szürcsölő gyilkosokból hirtelen hipermacsó sziporkavámpírokká lettek – ez pedig maga az irodalomtörténeti borzalom! Azóta már a zombikról is „kiderült”, hogy eszük ágában sincs agyat enni, sőt, nem bűzlenek és nem is esnek rothadó darabokra, inkább tinilányok fejét csavarják el (nem szó szerint, ahogy azt egy klasszikus élőholt tenné – dehogy!), és a fülledt romantika híveivé váltak.

Csupán idő kérdése volt, hogy az írók meghallják a könyörgő sóhajt, mely egyre több kiskamasz, sőt, fiatalabb lányka ajkáról szállt fel:

„Ha a nővérem folyton vámpíros könyvet olvas és bezombul a hősszerelmes élőholtaktól, akkor én is… én is… ÉN IS vámpíros olvasnivalót akarok!” (megjegyzés: úgy tűnik, hogy a fiúk, ha egyáltalán olvasnak, még mindig inkább az ijesztő vérszipolyokra buknak)

És lőn! Sorra születnek a kisebb gyerekeknek íródott „dark” történetek, amik azonban cseppet sem rémisztőek, sőt, legtöbbször kifejezetten viccesek, humorosak.

Ebbe a sorba (zsánerbe?) tartozik Laura Ellen Anderson Vámpyr Vilma-sorozata, melynek első kötetét idén adta ki a Móra. Kiadta és – bár én azt szeretem, ha egy vámpír nem babapiskóta – jól tette!

Vámpyr Vilma a Sötét birodalmában (miért nem a Sötétség Birodalmában? – no, mindegy), Noktürniában él. Igen előkelő vámpírcsalád egyetlen sarja, kinek mamáját egyedül a pipere és a társasági élet, a papáját viszont csakis a keresztrejtvényfejtés érdekli. Anderson vámpírjainak étkezési szokásairól csupán annyi derül ki, hogy „a vámpírok sem isznak mindig vért”, viszont étrend-kiegészítőként mindenféle más (elnevezésre meglehetősen gusztustalan) dolgot szoktak nasizni. A szerző eme étkek felsorolásában igen nagy örömét leli, olyannyira, hogy a kötet végén még néhány gyomorforgató receptet is megoszt olvasóival (nekem Huhú főkomornyiké jött be leginkább – a többit kihagyom).

Meg kell még említenünk Tökkencset, a házi kedvencként tartott „kistököt”, és persze Vilma legjobb barátait, Rémeót, a „kishalált” (az ő papája maga a Nagy Halál, de Rémeóra – bár már van saját, három színben világító kaszája – egyelőre csak a kilapított békák túlvilágra való átsegítését bízzák), valamint Molyhos Monát, a rendkívül ritka jeti fajhoz tartozó leányzót, aki dühkezelési problémákkal küzd, de csak akkor, ha valaki „leszörnyetegezi”.

Noktürnia a sötétség birodalma, ahol minden olyan lény és dolog, amire eddig rémesként, ijesztőként, hajmeresztőként, veszélyesként gondoltunk, „éli” világát – de csak éjjel! Amikor közeleg a napfelkelte, a rémes ország lakói fogvacogva bújnak el odúikban, kriptáikban, vámpírkastélyaikban, mert rettentően FÉLNEK a „világosság teremtményeitől”, vagyis a tündérektől, a csillámpóniktól és különösen a kiscicáktól!

Laura Ellen Anderson humora és szellemessége valóban sziporkázó. Ahogy az általa készített illusztrációk, úgy maga a történet is kedvesen szórakoztató, sokszor nevettető és ötletes. Eddig ez rendben is volna: laza hétvégi, vagy jelenleg épp karantén-olvasmánynak tökéletes!

Csakhogy Anderson ennél egy kicsivel többet akart elérni – és sikerült neki!

Noktürnia lakóinak félelme a napvilág lényeivel szemben ugyanis mainapság nagyon ismerős!

„Ellenség vesz körül minket minden oldalról!”, „Folyvást legyetek résen, mert a határainkat bármikor átlépheti egy iszonyú kiscica vagy csillámport szóró póni, aki aztán sitty-sutty végez velünk!”, „Az idegen mind gonosz és rosszat akar!”, „Csak a sötétségben lehetünk biztonságban!”.

Így tehát Noktürnia nem azért a „sötétség birodalma”, mert ott élőholtak, koboldok, vámpírok, jetik, múmiák „élnek”. Frászkarikát! Noktürnia azért a „sötétség birodalma”, mert a lakói fejébe-szívébe-lelkébe régóta sötét rettegést ültettek, meggyőzve őket arról, hogy minden, ami az országhatáron túlról érkezik, ami különbözik tőlük, aminek különös szokásai, eltérő öltözéke (bundája, sörénye stb.) van, az csakis gonosz, pusztító és rettegnivaló lehet.

Vámpyr Vilma is elhiszi ezt, és eszébe sem jut változtatni a dolgon. Csakhogy aztán történik valami…

Valami, amiről az ifjú könyvszeretők bátran olvashatnak, mert ez a történet egyáltalán nem rémes, nem fogvacogtató, sőt, miközben kacagtat, tán még a sunyi sötétséget is elkergeti a fejekből.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top