+ Interjú

Mechler Anna: Az elmondhatatlant sokkal egyszerűbb sárkánynak nevezni, mint tudatalatti félelmeknek

Bíborka, egy átlagos tündérlányból, egy nagyon különleges virág őrzőjévé válik, s ezt a feladatot a kezdeti félelmén felülkerekedve egyre ügyesebben és ügyesebben látja el. Ez a történet, a folyamat, amelyet végigkísérünk. – meséli Mechler Anna Bíborka és a varázsfőzet című könyvéről.

fotó: Szalmás Krisztina

Mechler Anna sokoldalú személyiség. Zenetanárként, karvezetőként és íróként is dolgozik. Mindemellett négygyermekes családanya, így különösen mozgalmas számára az élet. A tea azonban fontos dolog, kell, hogy időt szakítsunk rá. Kortyolgatunk, beszélgetünk, méghozzá Anna legújabb könyve, a Bíborka és a varázsfőzet apropóján.

– Miként jutott el a zenétől az írásig?

– A kérdést talán a ritmus felől a legegyszerűbb megközelíteni. Mikor az ember zenél, mindig meghatározott ritmusokkal dolgozik, és a szövegnek hasonlóképp van saját ritmusa, zeneisége, ha úgy tetszik. Ezt én már gyermekkoromban is varázslatként éltem meg, így nem csupán a szövegek tartalmára figyeltem. Nem arról van szó, hogy felnőttként a zenéről átterelődött volna a figyelmem a szövegre. Már kamaszként is írtam, akkor még csak az íróasztalnak, majd felfedeztem magamnak a jeligés pályázatokat. Eleinte fontos volt számomra az anonimitás. Aztán jöttek a díjak, az elismerések, amelyek megerősítettek abban, hogy van értelme komolyabban is foglalkoznom az írással.

– Szöveg és zene viszonyáról az embereknek elsősorban a vers ugrik be. Hogyhogy Ön mégis inkább prózaírással foglalkozik?

– Ez talán kevésbé ismert, de verssel is foglalkozom. Szövegkönyveket készítek, dalszövegeket írok, kórusműveket szövegezek és énekelhető fordításokat készítek. Egyébként sem célszerű szerintem árkot ásni a próza és a vers közé, ugyanis a jó próza alapvetően ritmikus. Ami persze nem azt jelenti, hogy kötött ritmusa van, hanem azt, hogy jól olvasható, jól előadható, kellemes hangzású a szöveg. Mikor mesekönyvet írok, bennem mindig muzsikálnak a szavak, és sokszor fel is olvasom magamnak a leírtakat, hogy halljam, ha netán valami megdöccen. Hiába a tartalom, ha nem szól jól.

– A forma előbbre való a tartalomnál?

– Egyáltalán nem, az én fejemben először mindig a tartalom születik meg. Ha nincs gondolatom, nincs egy téma, amiről beszélni szeretnék, nincs értelme írnom, mert az nem volna több, mint frázispufogtatás.

– A mesekönyvek mikor keltették fel az érdeklődését?

– Mesét is pályázatra írtam először, nagy kedvem volt hozzá, pláne, hogy addigra már kétgyerekes anya voltam. A témát is tulajdonképpen a gyermekeim adták, ugyanis imádták a munkagépeket, az autókat, s úgy általában mindent, aminek kereke van. Ekkoriban nem igazán találtam olyan művet ebben a témában, amelyet szívesen olvastam volna fel a kisfiaimnak estéről estére (hisz a gyermekek szeretik az ismétlést), ezért úgy döntöttem, megírom az első saját mesémet, a Bartoló, a markolót, amely végül a Manó Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg. Így született a Kerék mesék sorozat.

– Amely aztán sikeresnek bizonyult.

– Igen, a főszerkesztőm rendkívül jó érzékkel ismerte fel azt, hogy tulajdonképpen hiánypótlók a meséim. Ez annyit tesz, hogy én mindig nagyon igyekszem a dolgok végére járni, vagyis, amikor azt írom, hogy egy tűzoltó autó tizenkét és fél tonna, akkor az a valóságban is annyi. Fontosnak tartom a hitelességet, ezért minden műszaki paramétert felderítettem. Azt gondolom, hogy a legegyszerűbb módja a tanításnak a mesélés, és a legmélyebben bevésődő tudás az, amelyet úgy sajátítunk el, hogy észre sem vesszük.

– Hogyan jutunk el a munkagépektől a tündérekig?

– Magamon keresztül. Van négy fiam, fiús érdeklődéssel, akiknek mindig is imádtam mesélni, végső soron azonban nő vagyok, női gondolatokkal. Nem szeretném, ha beskatulyáznának. Szerettem volna a lányokat is közvetlenebbül megszólítani. A Kerék mesék felolvasásakor ugyan tapasztalom, hogy a lányok olykor még szebb járműveket is képesek rajzolni, mint a fiúk, ám őket inkább a járművek közötti kapcsolat érdekli, a történet, az emberi tényezők, nem annyira a műszaki aspektusok. Úgy gondoltam, sok mondandóm van még, s mivel az édesapám kertészmérnök volt, és gyógynövények közt nőttem fel (mikor még nem volt ez akkora divat, mint manapság), elkezdett formálódni bennem egy mese a növények világáról. Arra gondoltam, milyen jó volna a munkagépek leírásánál megszokott alapossággal beszélni az egyes virágokról, miközben a történet aprócska tündérekről szól, és mindarról, ami a lányokat érdekli. Van itt színpompás ruha és varázspálca, barátság, féltékenység, civódás, kaland és persze természeti szépség.

– A fiúknál a műszaki részletek iránti érdeklődés akár el is homályosíthatja időről időre a cselekmény jelentőségét, de mi a helyzet a lányokkal és a növényekkel? Mesébe burkolt természettudományos könyv-e a Bíborka és a varázsfőzet, vagy inkább a mesén van a hangsúly, míg a tudomány afféle extra?

– A lényeg az volt, hogy íródjon egy gyönyörű mese, amely hiteles. Minden könyvemet így igyekszem megírni. Nem merném tudományosnak nevezni a könyvet, egyáltalán nem az, még akkor sem, ha a botanikai leírást szaklektorok felügyelték.

– És mi a fontos a mesében? A morális tanulságok, a kaland, a fordulatos cselekmény?

– A felsoroltak együttese. Szerintem nem tanácsos úgy mesekönyvet írni, hogy előre elhatározzuk, milyen tanulságot fog hozni. A fő, hogy arról írjak, ami érdekel, amit örömmel fedezek fel magam is.

– Ha egy mondatban el kéne mondania, miről is szól a Bíborka, mi volna az egy mondat?

– Bíborka, egy átlagos tündérlányból, egy nagyon különleges virág őrzőjévé válik, s ezt a feladatot a kezdeti félelmén felülkerekedve egyre ügyesebben és ügyesebben látja el. Ez a történet, a folyamat, amelyet végigkísérünk. Látjuk Bíborka nehézségeit, hogy mi az, amitől megijed, s hogy miben van szüksége segítségre. A segítségkérés fontos. A jó mese mediátorként is funkcionál, segít megfogalmazni bizonyos problémákat. A mese egy szimbólumrendszer. Az elmondhatatlant sokkal egyszerűbb sárkánynak nevezni, mint tudatalatti félelmeknek. Ebben rejlik a történetmondás csodája: szembenézhetünk a problémáinkkal, miközben távol tartjuk őket magunktól.

– Ezért is érdekes a Bíborka. Kellőképp absztrakt ahhoz, hogy meseként olvassuk, ám a növények leírása biológiai pontosságú. Volt Önben szándék arra is, hogy népszerűsítse a gyógynövényeket, netán ösztönözze az olvasókat a fogyasztásukra?

– Arra szerettem volna ösztönözni az olvasót, hogy fedezze fel maga körül a természetet, és lássa meg benne a csodákat, a rejtett értékeket. A gyógyhatású virágok megérdemlik a figyelmet. Szép és jótékony élőlények, egészen hasonlók a tündérekhez.

Zalai Szilveszter

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top