Az ArtMan egyesület 2005 óta szervez művészeti, terápiás és oktatási programokat, amelyekkel a sérült és ép emberek számára biztosítják az önismeret és a tánc lehetőségét. Az egyesület a fogyatékossággal élők testi és lelki állapotának javulását igyekszik javítani mozgáscsoportok segítségével, emellett a fogyatékossággal élő emberek társadalmi felzárkóztatásán dolgoznak. Az ArtMan alkotóközösségében sérült és ép előadók együtt hoznak létre kortárs táncszínházi előadásokat. Az egyesület február 18-án nyolcadik alkalommal tart önálló estet a Trafóban. Az eseményen bemutatják a Tánceánia Vetület című előadását Gál Eszter rendezésében. Az Akusztikus csalódás című interaktív színházi darabban a látássérült szereplő, Barkó Tamás történetét ismerhetjük meg. Az ArtMan céljairól és a két előadásról beszélgettünk Kopeczny Katával, az egyesület elnökségi tagjával a Vetület című előadás rendezőjével, Gál Eszter táncművész-táncpedagógussal, Mészöly Andreával, az Akusztikus csalódás alkotójával, és Barkó Tamással, aki mindkét darabban szerepel.
– Hogyan tudjátok segíteni a társadalmi felzárkóztatást?
Kopeczny Kata: Egyrészt igyekszünk akadálymentessé tenni a kultúrát a nézői, befogadói oldalról. Előadásaink önmagukban érzékenyítenek, hiszen olyan alkotásokat hozunk létre, amikben fogyatékossággal élők és ép előadók egyaránt szerepelnek. Ezzel létrejön a másik, a részvételi oldal akadálymentesítése is, ahol a szereplők, alkotók olyan lehetőségeket kapnak, amelyeket korábban nem tapasztalhattak meg. Színpadra léphetnek, mozoghatnak, táncolhatnak, megélhetik teljesebb önmagukat.
Kopeczny Kata: „Igyekszünk akadálymentessé tenni a kultúrát”
– Pontosan mit ad egy fogyatékossággal élő embernek a tánc és a nyilvános szereplés?
Kopeczny Kata: Erre talán Tamás tudna autentikus választ adni.
Barkó Tamás: Korábban hárfán tanultam játszani, el is végeztem a konzervatóriumot. 2004 körül csatlakoztam a vegyes képességű tánccsoporthoz, a Tánceánia Együtteshez, amiből aztán kialakult az Artman Egyesület. A zenéléssel ellentétben itt nem kell attól félni, hogy hibázik az ember, ráadásul többen vagyunk a színpadon, így többfelé oszlik a felelősség. A klasszikus zene tanulása sokkal kötöttebb szóló hárfásként, mint a szabad improvizációs mozgás, amivel a Tánceániában dolgozunk.
– Mi volt a legnehezebb, amikor csatlakoztál a Tánceániához?
Barkó Tamás: Nem tudtam, hogy jó-e az, amit csinálok. Ezen kellett túljutnom valahogy. A kötött formából, ami biztonságos kereteket ad, átváltani a kötetlenbe.
– A fogyatékossággal élő emberek korábban nemigen jelentek meg a művészetben és a közbeszédben, az utóbbi 10-20 évben azonban egyre több előadás és film foglalkozik velük. Vajon hogyan változtatott ez a megítélésükön?
Kopeczny Kata: A rendszerváltás előtt nemigen láttuk a fogyatékossággal élőket sem a hétköznapi életben, sem a színpadon. Szinte eldugták őket a szemünk elől. Óriási lépés volt, hogy 20 évvel ezelőtt elkezdtek megjelenni azok a kezdeményezések, mint a Baltazár Színház és a Tánceánia, melyek munkássága pozitívan hat a társadalmi megítélésre, elfogadásra. Nekünk hatalmas lehetőség, hogy immár nyolcadik alkalommal szerepelhetünk a Trafóban. Ráadásul egyre több néző látogat el az előadásainkra, és vannak, akik visszajárnak. Ezt mutatják az elmúlt évek elismerései is, 2018-ban Lábán Rudolf Különdíjban részesültünk, 2019-ben a Fidelio Kult50 válogatásába kerültünk be az “Ügy” kategóriában.
– Az Artman Egyesület iskolai érzékenyítő programokat is szervez. Milyenek a visszajelzések a fiatalok részéről?
Mészöly Andrea: A MOL Gyermekgyógyító Programban a Sylvester János Református Gimnáziumban elindítottuk a Kreatív test című csoportfoglalkozást. A program végén kiderült, hogy valamilyen formában minden fiatal érintett a sérülékenység témájában, és ennek vannak látható és láthatatlan jelei. A második évben nagy eredmény volt, hogy két olyan fiatal is újra csatlakozott, akik az előző évi munkában inkább elutasítónak tűntek.
Kopeczny Kata: A másik programunk egy művészetpedagógiai nap, mely a Nem Árt – One Day Funday névet viseli, a DOOL Erasmus+ pályázat keretein belül valósul meg. Két osztály egy teljes iskolai napot tölt a programban ajánlott foglalkozással. Tomi az egyik állandó csoportvezető. A program mottója, hogy minden gyermeknek joga van találkozni egy fogyatékossággal élő személlyel, aki kompetens abban, amivel foglalkozik, és vezető szerepet tölt be. A foglalkozás lényege, hogy teljesen egyenértékű legyen az ép és a fogyatékossággal élő csoportvezető. Az Artman egyik alapgondolata szerint akadálymentesítésre a lelkekben is szükség van, örömteli lehetőség, ha ezt már az iskolákban elkezdhetjük. Szeretném még megemlíteni az egyesület legújabb projektjét, az ArtMenők Tanoda Programot, ami március 4-én indul el. Az ArtMenőkkel Magyarországon először indul olyan előadóművészeti oktatási program, amelyben különböző fogyatékossággal élő és ép fiatalok együtt képződhetnek. A programban résztvevő fiatalok megismerhetik az inkluzív alkotói és előadóművészeti folyamatokat, kortárs közösségben dolgozhatnak a próbateremben, a színpadon, és gazdagodhatnak egymás tapasztalataiból.
– Tamás, neked mit adott ez a projekt?
Barkó Tamás: Örülök, hogy részese lehetek egy egész napos érzékenyítő programnak, ami valóban ad időt a résztvevőknek, hogy átgondolják a vakság és tágabban a fogyatékosság témáját. Önmagamra nézve azt gondolom, hogy magabiztosabb lettem az egész életvitelemben.
– Miért nincs kultúrája nálunk az esélyegyenlőségnek?
Barkó Tamás: Mert még nem csináltuk. Valakinek el kell kezdenie.
Kopeczny Kata: A fogyatékossággal élők a társadalom peremén állnak, a szélesebb rétegek számára szinte nem is léteznek. Pontosan ezért fontos, hogy láthatóvá váljanak, megismerjük őket. Akit érdekel a téma, megnézi az előadást, és önmagából is sok mindent megért. Ez egy lassan épülő folyamat, idővel jobban megértjük egymást és akadálymentesebben kommunikálunk majd.
– A február 18-ai ArtMan Est első részében a Vetület című előadást láthatja a közönség, mely tulajdonképpen egy premier lesz. Mi volt az előadás koncepciója?
Gál Eszter: A tavalyi trafós előadásunk, a 20 kép egyfajta összefoglaló volt. Amikor elkezdtük összeállítani a februári előadást, azon gondolkoztunk, mit tudunk átemelni belőle. Végül egy új darab jött létre. Olyan struktúrát hoztunk létre, ami a Tánceánia Együttes sajátja. A Vetület azt a folyamatot mutatja be, ahogy egymásra reagálunk, a teret együtt bejárva kapcsolódunk és a mozgással alkotunk. Ez a folyamat részben végtelen, részben addig tart, amíg együtt vagyunk. Az előadás “egy nagy mozgás” lesz a térben.
– Hogyan fog mindez kinézni a színpadon?
Gál Eszter: A 11 fős csapat folyamatosan együtt lesz jelen a színpadon. Tamás, a kerekesszékesek, valamint az épek, vagyis ahogy mi hívjuk őket, a „lábasok”. A nézők egy csoportmozgást láthatnak majd, amelyből duettek, szólók emelődnek ki. A színpadot a fények festik színesre. A Vetület olyan lesz, mint egy hosszú mondat, egy nagy levegővétel.
Gál Eszter, a Vetület című előadás rendezője
– Az Akusztikus csalódás című előadásban Tamás történetét ismerhetjük meg. Mi adta az inspirációt?
Barkó Tamás: Az ötlet a Bécsben futó Jattle BAM nevű program kapcsán jött, amelyben a költészet és a tánc keveredik egymással. Amikor tavaly nyáron kint voltunk a Jattle BAM-en, arra gondoltunk, kéne egy közös előadás. A látók olykor átélnek optikai csalódást, eszembe jutott, hogy akkor miért ne lehetne akusztikus csalódás. Amikor közlekedek az utcán, bizonyos hangokat, például egy kutyaugatást sokkal közelebbinek hallok, mint amilyen közel van valójában. Innen jött a cím ötlete.
Mészöly Andrea: Elkezdtünk kísérletezni Tomival és Dobay Júliával. Az volt az alapgondolat, hogy ha Tomi nem lát, akkor mi is csukjuk be a szemünket, és kezdjünk el azokra az érzékszerveinkre hagyatkozni, amikre ő. A darabba belekerültek azok a történetek, amiket mindennapjainkban megélünk.
– Milyen helyzeteket eredményezett, hogy a színpadon lévők közül gyakorlatilag senki sem lát?
Mészöly Andrea: Teljesen más tudatállapotba kerülünk azáltal, hogy csukott szemmel állunk színpadra. Ilyenkor kiélesedik a hallás, az ember próbálja kezelni a bizonytalanná váló helyzetet. Olyan teret generálunk magunknak, amelyben a nézők, velünk együtt körben ülnek székeken. A kör formát azért választottuk, mert abban nincs olyan pont, amelyhez orientálódni lehetne.
– Hogyan lehet bevonni a közönséget az előadásba?
Mészöly Andrea: Az Akusztikus csalódás eredetileg stúdiószínházi előadásnak készült, egy intimebb közegre terveztük. A Trafóban jóval nagyobb színpadon, több néző előtt adjuk elő. Attól válik még izgalmasabbá, hogy ki hol akar majd helyet foglalni a nézők közül. Mindenki más élményben részesül majd ahhoz képest, hogy hol helyezi el magát a térben, a színpadon, vagy a nézőtéren. Talán ez a közelség a bevonódás első állomása. A többi derüljön ki az előadás során.
– Tamás, szoktál izgulni a fellépések előtt?
Barkó Tamás: Igen, bár most úgy érzem ez egyre oldódik és nem kell görcsösen a tökéletességre törekednem. A mostani előadás viszont már abban is óriási kihívás, hogy ezt a stúdiószínpadra tervezett előadást áthelyezzük egy nagy térbe. A bemutató után kicsit majd félretesszük, hagyjuk leülepedni, aztán ismét elővesszük és elvisszük akár fesztiválokra is.
