Erős, sok vitát generáló társadalmi témához nyúlt Louis-Julien Petit francia író-rendező. Új filmje, A láthatatlanok (Invisibles) hajléktalan nőkről, asszonyokról szól, akiket megpróbálnak visszailleszteni a társadalomba.
Az igaz történet alapján készült alkotás egyszerre érzékeny, életszagú dráma és könnyed vígjáték, melyben a hajléktalanok önmagukat alakítják. A láthatatlanokat Franciaországban 2018-ban mutatták be, és nagy sikert aratott, Magyarországon március 26-tól látható a mozikban.
A történet egy francia hajléktalanszállón játszódik, ahol négy szociális munkás nő segíti a rászorulókat. Miután megvonják a támogatást a szállótól, a négy dolgozó úgy dönt, a maguk módján csak azért is segítenek a bajbajutottakon: titokban azon dolgoznak, hogy a hozzájuk egyre közelebb kerülő hajléktalanokat integrálják a társadalomba. Saját ismeretségi körükben próbálnak munkát szerezni nekik, rögtönzött tréningeken készítik fel őket a munka világára.
A drámát tovább árnyalja, hogy miközben a jószándékú szociális munkások másokon segítenek, saját magánéletük is romokban hever.
forrás: Mozinet
A rendező nem először forgat filmet szegény emberek drámájáról. A diszkont című 2014-es alkotása szintén a társadalmi egyenlőtlenségekről szólt. A láthatatlanok árnyalja a hajléktalanprobléma összetettségét, és tapinthatóan érzékelteti, milyen nehéz visszakerülni a szociális hálóba.
Felveti a kérdést, vajon hatékonyan segíthet-e a szociális rendszer a rászorulókon azzal, hogy forró ételt és ideiglenes menedéket biztosít, holott a végcél az lenne, hogy az utcán élők újra a társadalom aktív tagjai legyenek. A láthatatlanok – többségében nők alkotta – szereplőgárdájában olyan, sokat foglalkoztatott francia színészeket is találunk, mint Audrey Lamy, Noémie Lvovsky és Brigitte Sy, ám a show-t szerencsére ellopják előlük a filmbéli hajléktalanok, akik a valóságban is az utcán vagy ideiglenes szállókon élnek.
forrás: Mozinet
Az alkotásban szereplő otthontalanok megrendítő, jól azonosítható karakterek, akiket a 100 perces játékidő alatt egyre inkább megszeretünk, mert tudjuk, itt élnek körülöttünk az utcán, az életünk részei. És fel kell tennünk magunknak a kérdést: teszünk-e, tehetünk-e eleget azért, hogy a világ nehéz sorsú lakóit támogassuk, vagy olyan problémával állunk szemben, ami megérinti az érzelmeinket, de túlmutat a személyes energiák hatáskörén? Vagy marad az alapgondolat, csak a példánkkal vagyunk képesek segíteni.
Louis-Julien Petit mozija a dráma és a vígjáték határán egyensúlyoz, miközben a rendező végig kínosan ügyel rá, hogy ne viccelje el a témát. A film visszatérő humorforrása – bár felteszem, nem minden néző tud ezen mosolyogni -, hogy az egyik hajléktalan asszony azért esik el minden munkától, mert az állásinterjúkon rendre elkotyogja, hogy ült börtönben, mert megölte bántalmazó férjét.
A láthatatlanok érzékeny, a komédia felől nézve katartikus alkotás, mely egyedi hangvételben képes beszélni egy rendkívül nehéz témáról.
