+ Interjú

Bellini olyan érzelmi skálát vonultat fel, ami az ember torkát szorongatja – Interjú Némedi Csaba rendezővel

Dupla öröm, hogy a Müpában folytathatom a Bellinivel való munkát. – meséli Némedi Csaba.

Operarendezés, egészségügy és zenés színházi kutatómunka: kevesen mondhatják el magukról, hogy ez a három egyszerre határozza meg a karrierjüket. A Bécsben élő operarendező, Némedi Csaba civilben egy laborban dolgozik, emellett egykori egyetemén vendégelőadó. Közel 3 év után újra Bellinit rendez a Müpában: Az alvajáró február 9-én és 11-én lesz látható a cseh sztárszoprán, Zuzana Marková főszereplésével, 13-án pedig a pécsi Kodály Központban is bemutatják. Mi teszi szerinte különlegessé ezt az operát, hogyan kamatoztatja rendezéskor az egészségügyben tanultakat, és melyik művel szeretne mindennél jobban dolgozni? INTERJÚ.

Bécsben élsz, és az interjú egyeztetésekor is bebizonyosodott, hogy nagyon sűrű az életed. Most éppen milyen elfoglaltság mellől szólítottalak el?

Az az igazság, hogy én kettős életet élek a szó szakmai értelmében, ugyanis amikor épp nem operát rendezek, az egészségügyben dolgozom. A kenyérkereső szakmám így valóságos ellentétben áll a művészi munkámmal. Sokan úgy szokták definiálni, hogy talán ez is segít abban, hogy az ember ne veszítse el a padlót a lába alól. Salzburgban szereztem meg az első, egészségügyi diplomámat, utána pár évig orvosi egyetemre is jártam – innen szippantott el tulajdonképpen a színház, a tanulmányaimat így a Bécsi Egyetemen, színház-, film- és médiatudományi karon fejeztem be zenés színházi és táncszínházi szakosodással. Ennek ellenére a mai napig nem adtam fel az egészségügyi munkát: az első évtizedekben aneszteziológián dolgoztam, az utóbbi nyolc évben pedig laborban, mert a kórházi munkával már nagyon nehéz volt összeegyeztetni a színházi elfoglaltságaimat. Emellé másfél éve bejött egy harmadik pillér is: az elmúlt három szemeszter során rendszeresen meghívtak korábbi alma materembe, a Bécsi Egyetemre, ahol vendégelőadóként a bel cantóról, Verdi és Rossini műveiről tartottam előadást, és a 2020-as tavaszi/nyári szemeszterben is visszatérek.

Ahogy a Müpába is, hiszen februárban közel 3 év után újra Bellinit rendezel, A puritánok után ezúttal Az alvajárót, amit a pécsi Kodály Központban is láthat majd a közönség. Tekinthetjük ezt a produkciót a korábbi egyfajta folytatásának, egy tudatos koncepció részének?

Tulajdonképpen igen, hiszen alkotótársaimmal – Szendrényi Éva díszlettervezővel és Zöldy Z Gergely jelmeztervezővel – egy úgynevezett mini Bellini-ciklusban gondolkodunk. Bellini művészete nagyon sokáig háttérbe szorult, és a Müpa volt az, amely 2017-ben egyrészt a reformáció éve miatt, másrészt Maria Callas halálának 40. évfordulója alkalmából felébresztette Csipkerózsika-álmából A puritánokat, és visszatért Bellinihez – ezért is kapcsoltuk össze a kettőt. A 2017-es előadásban Maria Callas személye volt a dramaturgiai csúcspont, akit Popova Aleszja személyesített meg rendkívül szuggesztív módon, és a történetet a mesterkurzus-tematikára fűztük fel. Most továbbmegyünk egy lépéssel. Rendezőként én nagyon szívesen dolgozom az adott darab recepciótörténetével, előadói gyakorlatával, feltéve, ha az valóban izgalmas, így hozva közelebb a darabot a jelenhez. Be kell látnunk, hogy Az alvajáró szüzséje nem éppen korszerű, egyértelműen az énekesek viszik el a vállukon, a zene abszolút előtérben van – ezt rendezőként is el kell ismernem.

Ezúttal is fontos szerepet kap a tánc?

Igen, hiszen a darab valamilyen szinten mindig kapcsolódott a színpadi tánchoz. Bellinit egy balettpantomim, Ferdinand Hérold műve inspirálta arra, hogy megkomponálja Az alvajárót, amit az ősbemutató alkalmával Louis Henry balettjével együtt mutattak be. A balett-opera kapcsolás egész Verdi idejéig jelen volt. Ez egyúttal azt a célt is szolgálta, hogy a szegényebb réteget addig is szórakoztassák, amíg a nemesség beért a színházba. (nevet) A 20. században, főleg a harmincas-negyvenes évektől a bel canto háttérbe szorult, az énekescentrikus operák nem voltak annyira középpontban. 1948-49-től Maria Callas volt az, aki akarva-akaratlanul is egy bel canto reneszánszt indított el. Az alvajáró újrafelfedezéseként is értékelhető legendás 1955-ös előadást, amely Leonard Bernstein zenei dirigálásával, Luchino Visconti rendezésében és Maria Callas főszereplésével valósult meg, szintén egy balett előzte meg, a Weber zenéjére komponált A rózsa lelke. Ez történetében is nagyon hasonló az operához: mindkettőben fontos szerepet játszik az álom.

A bel cantóval párhuzamosan futott fel a klasszikus-akadémikus balett műfaja is, amelynek az egyik csúcsdarabja a Giselle volt, de A bajadért is említhetném. Mindegyiknek volt egy úgynevezett fehér felvonása, amikor lidércek, szellemek, földöntúli lények jelentek meg a színpadon. A legendás Visconti-rendezésben Maria Callas a második felvonásban teljesen fehér kosztümöt viselt, mintha az említett balettek egyik főhősnőjeként, örök menyasszonyként kerülne elénk. Ezt a párhuzamot szeretnénk majd felvinni a színpadra a Müpában. A puritánokban Callast személy szerint jelenítettük meg, itt viszont csak meghajlunk egy korábbi interpretációja, a mai napig mértékadó szerepformálása előtt, amely újra elindította Az alvajárót világhódító útjára.

Ha három szóval kellene jellemezned Az alvajárót, melyik három lenne az?

Bellini esetében három csúcsdarabról beszélhetünk: az egyik Az alvajáró, ugyanabban az évben mutatták be a Normát, és nem sokkal később a hattyúdalát, A puritánokat. Mindig azt szoktam mondani, hogy ha a három legnagyobb bel canto komponistát egy-egy szóval kellene jellemeznem, akkor Rossini a virtuozitás, Donizetti az izzó drámaiság, Bellini pedig maga a melankólia, a végtelenített dallamívek mestere. A melódiái olyanok, mint egy csörgedező patak, ami a maga csendességével, szomorúságával mégis rendkívül széles, hömpölygő folyammá tud duzzadni. Az ő zenéje nagyon ritkán lesz hangos. Olyan drámai sűrítést képes elérni, hogy nincs szüksége olyan decibelekre, fortés kiugrásokra, mint a fiatal Donizettinek vagy a korai Verdinek. Ha mindenképp címkézni szeretnénk, akkor piros filctollal a melankólia szót húznám alá.

Számodra mennyire kedves ez az opera?

Nemes egyszerűséggel imádom. A beszélgetésünk elején ostoroztam kicsit a mai szemmel nézve kissé egyszerű történetet, de a zenének olyan lelke és átütő ereje van, pulzál, lüktet, és olyan érzelmi skálát vonultat fel, ami az ember torkát szorongatja. Nem riad vissza a giccses szépségtől sem, de ez a korszak alapvető stílusjegye. Érzelmekben, színekben gazdag alkotás, ami engem mind rendezőként, mind operarajongóként megfog. Dupla öröm, hogy a Müpában folytathatom a Bellinivel való munkát.

A romantika kedvelte a kissé bizarr témákat, mint amilyen az alvajárás is. Visszacsatolva az egészségügyi hivatásodra: előfordult, hogy a színházi munkád során valamilyen módon kamatoztatni tudtad az ott tanultakat?

Direkt és indirekt módon is volt rá alkalmam. Amikor három évadon keresztül állandó vendégként rendezőasszisztens voltam a Zürichi Operaházban, egy nagyon híres sztárrendező úton a próbára, esős időben hatalmasat esett, és olyan mellkasi sérülést szenvedett, hogy mentőt kellett hozzá hívni. Ezt a szituációt nekem ott helyben kellett menedzselnem. Közvetve pedig olyankor tudok visszanyúlni az egészségügyi tapasztalatomhoz, amikor egy-egy karakter érzelmi állapotának színpadi ábrázolásáról van szó. Az elmúlt 8 évben a hematológián rendkívül sokféle beteggel találkoztam, így rendezés közben ezeket a tapasztalatokat igyekszem beépíteni, ha ez elősegíti az énekes instruálását. Egyetlenegyszer alkalmaztam valóban kórházi szituációt egy ausztriai rendezésem során: a Don Pasqualét egy elmegyógyintézetbe helyeztem, megidézve a Száll a kakukk fészkére című alkotást – ott kifejezetten a segítségemre volt, hogy az egészségügyben mit tapasztaltam.

Az alvajáró Bellini és a bel canto más operáihoz hasonlóan komoly hangterjedelmet és állóképességet követel az énekesektől. Az előadás szólistái közül kiket emelnél ki?

Olyan izgalmas helyzetben vagyok, hogy az énekeset személyesen még nem ismerem, számomra teljesen új kollégákkal van dolgom. Természetesen az ember tájékozódik, és vakon merem állítani, hogy nagyon szép, fiatal és dinamikus szereposztással állunk szemben. Mindegyikük otthonosan mozog ebben a repertoárban, különösen a főszerepet éneklő Zuzana Marková. Ő valóban a fiatal feltörekvő nemzetközi koloratúrszoprán-generáció egyik legtehetségesebb és legtapasztaltabb tagja, aki tudomásom szerint Aminát talán még nem is énekelt, így Budapesten debütál majd a szerepben. Rendszeresen énekli A puritánok női főszerepét, a Lammermoori Lucia címszerepét és Verdi Traviatájának Violettáját.

Melyik a kedvenc operád, és melyik az, amelyiket még nem volt alkalmad megrendezni, de nagyon várod?

Bár az elmúlt éveket tekintve egy rendkívül erős bel canto dominancia mutatkozik a pályafutásomban, ezt szeretném tágítani, Vivalditól a kortárs operáig bármi jöhet. Igazából nincs kedvencem, és közhellyel se szeretnék élni, hogy mindig az a kedvencem, amin épp dolgozom. Egy zeneszerző hiányzik még a nagy bel canto titánok közül, és ez Rossini. Sajnos a hazai repertoárpolitika elég szűk spektrumon mozog, de nagyon szívesen rendeznék egyszer egy drámai Rossini-operát. Lenne is egy konkrét kívánságom – bár annyira nehezek a szerepei, hogy igencsak kevés esély van a megvalósulására –, a Korinthosz ostroma. Azt szokták mondani, hogy álmok nélkül nem szabad élni. Az, hogy én Kolozsvárott a világsztár Elena Mosuc szereplésével Lombardokat fogok rendezni, az elmúlt évek legmerészebb álma volt, és megvalósult. (A rendező a Kolozsvári Magyar Opera 2019/20-as évadának nyitányaként Verdi A lombardok az első keresztes hadjáratban című operáját rendezte meg hatalmas sikerrel – a szerk.) Erre mondjuk németül, hogy „Sag niemals nie”, azaz soha ne mondd, hogy soha. Meglátjuk. (nevet)

Kelemen Éva

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top