+ Interjú

Szulák Andrea: nem volt egy ördögtől való ötlet játszatni engem

A színészi vénát Szinetár Miklós is rögtön felismerte: „Mikor belép, azonnal tele lesz Önnel a színpad, és még akkor is át tud mindent adni a közönségnek, ha éppen háttal áll.”

Elegancia, közvetlenség, humor, hitelesség – Szulák Andrea igazi díva, akinek minden rezdülése, vibrálása érzékeny összhangban áll. A művészi tudatosság az előadói érzékenységgel finoman párosul. Egyedi, különleges orgánuma, erős színpadi jelenléte – legyen szó koncertről vagy éppen színdarabról – pillanatok alatt magával ragadja a közönséget. A nézőkre – és talán pont ez sikerének egyik titka is – nem passzív résztvevőként, hanem mindig partnerként tekint. Szulák Andrea színházról, szerepekről, szerzeményekről osztotta meg gondolatait.

– Igen pörgős tempót diktálnak mindennapjai: rendszeresen lép fel az Operettszínházban a Chicagói hercegnő és a Rebecca, a Madách Színházban a Tanulmány a nőkről, a Játékszínben pedig a Kölcsönlakás és a Menopauza című darabokban. A különböző zenei turnékat pedig még nem is említettük.

– Valóban mozgalmas az életem. A közelmúltban az operett társulatával Izraelben volt fellépésünk a Menyasszonytánccal, kora ősszel pedig különböző koncertfelkéréseknek tettem eleget Amerikában. Az év végéhez közeledve egyre jobban fokozódik az iram, az adventi időszakban és az ünnepek alatt szinte egymást érik a fellépéseim, országszerte lesznek koncertjeim.

– A sok elfoglaltsága miatt a Menopauza előadásainak egy részét is leadta, A vega szerepét így kettős szereposztással, Falusi Mariannal együtt viszik tovább. A művésznő kért Öntől tanácsot, segítséget a karakter megformázásához?

– Mariannal nagyon régóta ismerjük és kedveljük egymást, örülök, hogy vele együtt játszunk – még ha nem is egyszerre – a Menopauzában. Nem szorult rá a tanácsaimra, nem is lett volna jó, ha az én nyomdokaimban építette volna fel a karakterét. Saját magára formálta a szerepet, ami szerintem igazán jól sikerült, persze efelől egy pillanatig sem volt kétségem.

– Igazi nagyágyúkkal – Hernádi Judit, Náray Erika, Tóth Enikő – játszik együtt a darabban. Az Acélmagnóliákat is parádés szereposztással vitték színpadra annak idején. Hogyan tud ennyi nagyszerű színészegyéniség egyszerre működni a színpadon? Nem érződik ilyenkor versengés a színfalak mögött, vagy esetleg előadás során a színpadon?

– Soha nem voltam versengő alkat, ha erőfitogtatást éreztem a közvetlen közelemben, inkább odébbálltam. Az egyéni, szólózási igényemet én mindig is kiéltem, mint énekes-előadóművész, a színház azonban számomra csapatjáték, mindenki hozzáadja a saját tudását, de a produkciót közösen, együttes munkával hozzuk létre.

– Néha azonban az élet mégis belesodorta egy-egy kiélezett helyzetbe. Csepregi Éva után a Neoton Família szólistájaként színpadra lépni bizonyára viharos lehetett.

– Abban a helyzetben én voltam a bosszantó elem. A közönség megszokta Csepregi Évát, aki a sikerért, elismertségért nagyon megdolgozott. Majd egyszerre érkezett egy teljesen más rezgésű, más színpadi jelenlétet képviselő énekesnő, aki próbálta folytatni az utat, amit Éva már tökélyre vitt. Nem működött gördülékenyen, nem is volt rajta áldás. A közönségben zavart keltett az új felállás, teljesen érthető módon. Életre hoztunk egy, szerintem a mai napig vállalható lemezt, de nem erőltettük tovább a formációt. Ezt követően vágtunk bele a Filmslágerek magyarul lemezfelvételébe, ami a megjelenést követően rövid időn belül óriási sikert aratott.

– A sikereknél tartva: a C’est la vie szinte bombaként robban be a köztudatba. Pályafutásának bizonyára meghatározó mérföldköve ez a dal.

– Igen, a mai napig ez a legtöbbet játszott dalom a rádióban, nagyon szeretem. Aranyos történet is kapcsolódik hozzá. Egyik este csöngött otthon a telefonom, mikor felvettem, a vonal túlsó oldalán Dés László szólt a kagylóba. Épp A miniszter félrelép című film egyik zenéjén dolgozott, és hozzám hasonló hangot keresett. A meglepetéstől a földbe gyökerezett a lábam, Dés pedig csak ennyit mondott: „Úgy gondolom, nagyon jó hangod van, de rossz dalokat énekelsz.”  Megírta tehát a C’est la vie-t, ami valóban telitalálatnak bizonyult.

– Egy-egy szerzemény kapcsán előadóként bele szokott szólni a szerzői elképzelésekbe?

– Épp ellenkezőleg, inkább igyekszem belehelyezkedni abba a miliőbe, amit a szerzők megálmodtak. Magamat interpretátornak gondolom, az a dolgom, hogy a szerző eredeti gondolatát adjam vissza a közönség felé. Volt idő, amikor próbáltam szöveget is írni, de a végeredményt nem igazán éreztem a sajátomnak. Nem érzek affinitást az íráshoz, maradok inkább a kaptafánál: az éneklésnél, illetve a színészetnél.

– Színművészként pedig a közönség mellett a szakma is elismeri, 2013-ban például a Budapesti Operettszínház ítélte oda Önnek az év musical színésznője címet. Pedig az út kissé göröngyös volt az elején, ahogy nyilatkozta korábban, nem fogadta osztatlan siker az Operettszínházba érkezését.

– Igen, mert egyáltalán nem volt színházi múltam, nem tanultam sehol ezt a mesterséget. Sokakban felmerült a kérdés, hogy mit keres itt ez a kis táncdalénkes. Ahogy azonban a próbák elkezdődtek – épp a Funny Girl-t vittük színpadra – és megmutathattam, mire vagyok képes, a negatív hullámok elcsendesedtek, és a csapat kezdett rám kollégaként tekinteni. Úgy hiszem, hogy az azóta a színházi világban töltött 21 év bizonyította: nem volt egy ördögtől való ötlet játszatni engem.

– A színészi vénát Szinetár Miklós is rögtön felismerte: „Mikor belép, azonnal tele lesz Önnel a színpad, és még akkor is át tud mindent adni a közönségnek, ha éppen háttal áll.”

– Ez azonban kétélű „fegyver”, óvatosan kell bánni vele, hiszen – ahogy korábban is említettem – a színház csapatjáték, nem jó, ha valaki túl sok a színpadon.

  • Az interjút és a fotókat az Előadóművészi Jogvédő Iroda bocsátotta rendelkezésünkre
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top