+ Interjú

Hogyan élték meg a 30 évvel ezelőtti határnyitást? – beszélgetés Lovas Ilona és Jovián György képzőművészekkel Berlinben

Az Elfolyó idő című kiállítás a határnyitás 30. évfordulója alkalmából a „30 éve szabadon” emlékév támogatásával mutatja be a Magyar Művészeti Akadémia tagjainak 1989 és 2019 között létrejött munkáit.

Balról jobb: Jovián György, Lovas Ilona, Nagy Márta, a CHB igazgatója, Vashegyi György, az MMA elnöke. Verstrichene Zeit Kiállításmegnyitó a "30 Jahre Freiheit" program keretében 2019.12.12. Képek: Anna Forgách © Collegium Hungaricum Berlin

Az Elfolyó idő című kiállítás a határnyitás 30. évfordulója alkalmából a „30 éve szabadon” emlékév támogatásával mutatja be a Magyar Művészeti Akadémia tagjainak 1989 és 2019 között létrejött munkáit. A Collegium Hungaricum Berlinben látható alkotások a korábban Passauban, majd Stuttgartban bemutatott anyagból kerültek válogatásra és egészültek ki Lovas Ilona videóinstallációjával. A megnyitón jelenlévő két művészt, Jovián Györgyöt és Lovas Ilonát kérdeztük.

Hogyan emlékeznek a határnyitásra?

Jovián György: Budapesten voltam, hallgattuk a híreket, közvetlen kapcsolatban nem álltam az eseményekkel. Inkább Romániára figyeltem, a romániai forradalomra, különösen a ’89 végén történtekre, hiszen Nagyváradon maradt édesapám, és rengeteg rokon és barát. Nagyon örültünk minden változásnak, ami akkor történt. Azokban a napokban festettem egy képet, aminek utólag a „Fekete forradalom” címet adtam. De akkor, amikor véget ért minden, hatalmas felszabadulásnak éltük meg.

Lovas Ilona: Akkoriban három évig New Yorkban éltünk és ott értesültünk a határnyitásról. Abszolút váratlanul ért bennünket ez a fantasztikus hír, amely hatalmas örömmel ajándékozott meg. Teljesen képtelenségnek tűnt fiatalkoromban, hogy az a felállás megváltozhat. Abszolút stabil, biztos volt a rendszer, szinte beépült a sejtjeinkbe.

Hogyan változott a művészetük 1989/1990 óta, és ez a folyamat hogyan jelenik meg a műveikben?

JGY: Az elején kezdem. 1982 utolsó napjaiban érkeztem Budapestre, kerestem a helyem, mint friss betelepülő, minden nap újabb és újabb felfedezés volt, ez eltartott a 80-as évek végéig. Ekkor kezdtem el igazából külföldre járni, kaptam egy római ösztöndíjat 1985-ben, aztán spanyol ösztöndíjat, ez számomra az akkumuláció periódusa volt. Nagyváradhoz képest rengeteget változott a felfogásom, a világról való elképzelésem, konkrétan a festés és a képek elkészítésének módja is. A 80-as évek végén elkezdtem jobb minőségű anyagokat használni, ez önmagában is nagy váltás volt. Ezek a változások követték egymást, egészen a 90-es évek végéig, amikor megtaláltam a saját stílusomat, ami a mai napig jellemző rám. 1999-ben kaptam meg a Munkácsy-díjat, és ugyanebben az évben elhelyezkedtem a PIM-ben. Soha nem éltem igazából a művészetből, mindig volt fix állásom, a művészet tulajdonképpen „csak kiegészítő” tevékenységnek számított. Nehéz évek voltak, de talán művészeti szempontból sem bizonyultak elvesztegetett időnek.

LI: Konkrétan nem mondanám, hogy az eseményeknek hatása lett volna befolyással döntéseinkre, akkor is visszajöttünk volna New Yorkból, ha nem történik meg a rendszerváltás. Nekem a művészetemben a  fordulópontot az jelentette, amikor 90-ben hazatérve hozzám kerültek Nagyapám első világháborúban írt és a frontról hazaküldött megrendítő levelei. Ezek a megtalált levelek késztettek arra, hogy erről beszélnem kell. Nemcsak a saját identitásom keresése miatt, hanem azért is, mert szerintem nem él a térségünkben olyan ember, akiben ne hagytak volna sebeket a két világháború történései és az azt követő események. Nagyapám, a Monarchia híres kalaposának családi életét és jól menő üzleti vállalkozását szakította félbe a háború. A sérüléseibe hamarosan belehalt.

A tőle megörökölt kalaptompok / a kalapkészítéshez használt faformák / lettek főszereplői hosszú évekig munkáimnak. Ezek az eredeti rendeltetésüktől megfosztott tárgyak, megszemélyesítve, új tartalommal ruházódtak fel. Főleg videó installációkban, fotókon és egy pár perfomanszban voltak segítségemre.

A padlóra helyeztem őket és azok között lépkedtem, kis lelkeket jelentettek nekem. Több performance-t is csináltam, például egy salgótarjáni zsinagógában a kalaptompokra kis kalap-formákat készítettem szintén marhabélből és azokat használtam fel.

Az itt kiállított művek hogyan kapcsolódik a történethez?

LÉPCSŐK 2008 olaj, vászon 170×200 cm

JGY: Amikor hozzáfogtam ehhez a képhez, egy pillanatig sem gondoltam arra,  hogy  valamiképpen  bele fog illeszkedni egy 30 évvel korábbi történetbe. Évek óta  foglalkozom  a bontás témával. Azt vettem észre, hogy azokat az épületeket – lehet gyár, lehet kaszárnya –, amelyeket a gyerekkoromban építettek az ötvenes években, most lebontják, és csupa üveg- meg acélpalotákat építenek helyettük. Amit jól ismertem, eltűnik. Ez a folyamat és az eredménye – a bontás, a leépülés, a maradványok – rettentően festőiek, mind színben, mind kompozícióban. Rengeteg „munka” fotót csináltam Magyarországon és külföldön. Itt most a sorozat 18. darabja került kiállításra. A drót, a vasbeton visszaidézi a határ- és kerítésbontást, olyan dolgok, amikről az ember azt gondolta, örökké fognak tartani, mozdíthatatlanok, áthatolhatatlanok. És mégis csak egy fogó, és kész! A hozzáfűződő tudat sokkal erősebb, mint maga a létező dolog. Ezt a képet ajánlottam a kurátoroknak, és úgy tűnik, telitalálat lett. Egyfajta lebonthatatlannak hitt struktúra, egyfajta társadalmi szövet, egyszerre széjjel foszlik és haszontalanná válik.

BONTÁS XVIII. 2019 olaj, vászon 150×200 cm

LI: Az itt látható videó munkám címe S.O.S., ami azt jelenti, hogy mentsd meg a lelkeinket. Ha a végső kétségbeesésben vagyok, senki nem tud segíteni, csak az az Egyvalaki segíthet, akihez “felfelé” fohászkodunk. A filmen ennek érzékeltetésére a kalapfákat hullámok közé a vízre engedtem. Az egyforma “fejek” hol sokaságként hánykolódnak, hol meg egyenként kiszolgáltatottan sodródnak, nem süllyednek el, hanem fohászkodnak a felejtés és a megbocsájtás horizontján. A film alatt az öt világvallás legautentikusabb imái hallhatók a hullámok hangjára és mozgására szerkesztve.

Több helyen éltek és alkottak. Milyen hatással volt ez a műveikre?

JGY: Természetesen mindenhol tanultam valami újat. Hosszabb időket töltöttem Belgiumban, Liège – ben, majd Portugáliában is, ahova azóta is visszatérek. Minden újabb helyszín hat az emberre, ami nem tudatos. Egyszer csak elkezdesz valami mást csinálni, mint amit addig csináltál. Portugáliában például elkezdtem kékben festeni, minden kék volt. Más a fény, ott van a tenger, a csempék…

LI: Idő kell ahhoz, hogy az ember megértse azt a társadalmat, ahova bekerül és még integrálni is tudja a munkáiban... Így jártam én Amerikában. Végignéztem a galériákat, képben voltam a művészeteket illetően, mégis sok olyan festménnyel, plasztikával találkoztam, amelyek kifejezetten ellenérzést és értetlenséget váltottak ki bennem. Kellett egy jó félév, vagy még több is, hogy  megérezzem és megértsem az ottani létet és rájöjjek azon munkák nagyszerűségére, amelyek előtt addig értetlenül álltam. Amikor kilencvenben hazajöttünk, tudtam, hogy nem tudom tovább folytatni azt az utat, amit elkezdtem New-Yorkban, annak ellenére sem, hogy reménykeltőnek ígérkezett. Két jó nevű galériával dolgozhattam együtt /Sandra Gering Gallery, Art in General /, az ott eltöltött idő és lehetőség meghatározóan befolyásolta a művészetről való gondolkodásomat, főleg a műfaji határok átjárhatóságával kapcsolatosan, ami a további munkásságomat meghatározóan befolyásolta.

Olyan világban nőttek fel, ahol nem volt kéznél minden információ, sőt. Hogyan látják az új technológiák lehetőségeit, előnyeit, hátrányait, főleg a művészet szempontjából?

JGY: Harminchárom éves voltam, amikor először elhagytam Nyugat felé a magyar határt. Addig Budapest jelentette számomra a nyugati világot, eleinte úgy bolyongtam a városban, mint egy megszállott turista. Először Stuttgartba utaztam egy kiállításra, de aztán, amikor később Rómába mentem, és ott hónapokat töltöttem, hát az maga volt a csoda. Akkor tényleg kitárult a világ. Amikor a 2000-es évek elején betört az új technológia az ember életébe, megint óriási váltás volt, de ebből igazából kimaradtam. Akkor hagytam abba a reklámgrafikát, a könyvek illusztrálását és a könyvborítók készítését, amikor már mindezt nem lehetett komputer nélkül csinálni. Egyszerűen nem tanultam meg ezt a szakmát. Abszolút úgy érzem magam, mint az elmúlt század gyermeke, sőt, valaki egyszer azt mondta, hogy én egy XIX. századból itt felejtődött fosszília vagyok… A komputert a levelezésre, a képküldésre használom, de például ha a fotográfia nem jelenik meg papírformában, akkor az számomra nincs. A régi klasszikus értelemben használom a fotográfiát, mint mondjuk Édouard Manet a XIX. században, vagy Munkácsy: lefotóztatták a modellt vagy saját magukat az elképzelt beállításban és ez alapján dolgoztak. Említhetném Csók Istvánt is, aki ugyanazt csinálta, mint én. A fotográfiára rajzolt egy rácsot, és így nagyította fel a vászonra. Én amúgy nem a fotográfiát festem, csak vázlatként használom, és abból születik a festmény. A komputer csak tárol, én nem tudok beleavatkozni a komputerrel egy képbe.

LI: Valóban igen szűk és szűrt keresztmetszeten érkeztek hozzánk a ”fejlett világ” hírei, így a művészettel kapcsolatosak is. Visszatekintve: a rossz mellett volt jó oldala is. Oly nagy volt a küzdelem a hozzáférhetőséghez, hogy megtanított minket jobban szelektálni. Ma az internet segítségével az információk áradatával találkozunk, de ez nem feltétlen jelent “többlettudást” is. Az új technológiák alkalmazása a művészetben szerintem a járható utak egyike, hisz a tudomány és a művészet igen közel állnak egymáshoz, mindkettőt a képzelőerő mozgatja.

Realista jellegű festményei nyitott kérdéseket tesznek fel a nézőknek. Milyen interpretációkat, válaszokat kapott?

JGY: Elmondom, hogyan képzelem el az ideális nézőt! Én csak javaslok egy képet, odateszem a néző elé, és arra próbálom rávenni, hogy ő interpretálja. A kép igazából az ő agyában születik meg. Az eldöntendő kérdés az, hogy egyik képem lépcsőn fekvő figurája drogos, vagy halott, vagy pusztán csak alszik a lépcsőn, ami egy szimbolikus tér. Miért fekszik a lépcsőn, miért került oda? Ezt mind a néző dönti el. Festek egy képet, aminek több konnotációja van. Számomra az ideális állapot: a nézőt lenyűgözni, beszippantani, fogva tartani. Ugyanakkor azért használom a képre festett képzeletbeli rácsot, eltérő színű pontokkal jelölve a képen, hogy a nézőt arra figyelmeztessem: az igazi, reális létezés itt van, ahol ő áll. Az ott csak egy kép, semmi más! És közötte van ez az elképzelt sík, ami nem áthatolható. A néző saját empátiája és beleérző értelmezése szerint válaszol az általa feltett kérdésekre.

Többféle anyagot használ a képeihez. Hogyan kapcsolódik ez az élete különböző szakaszaihoz?

LI: Az Iparművészeti Főiskolán Tex szakon végeztem, s ez hozzásegített ahhoz, hogy bátran bántam az anyagokkal, nem volt megkötő erő,mint pl. egy festőnél a vászon, vagy egy szobrásznál a nemes anyag, és még sorolhatnám tovább, hanem mindenhez hozzá mertem nyúlni. Így jutottam el a szitázott vásznak, a búzával bevetett papírtáblák, a kifeszített bélhártyák, fotók és ostyákon keresztül a kalaptompokig. A megtalált anyagokat sosem öncélúan alkalmaztam, hanem bízva szimbolikájuk erejében gondolataim kifejezésére használtam. Munkáimat hosszú időn keresztül Stációknak neveztem, időrendi sorrendben számozva. Az első Stáció No 1. 1984-ben lett mutatva Kőszegen a Zwinger Galériában. Itt jutottam el arra az életállapotra, hogy csakis a saját utamat próbáljam keresni. Ennek az útnak állomásait jelölik munkáim címei.

Gwen Jones

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top