Hangok és zörejek segítségével mesél párkapcsolati témákról Kálmán Eszter kísérleti performansz előadása, a Domestic Noise. Kálmán Eszter látványtervezőként ismert a színházi szakmában, emellett rendez is, az ő nevéhez köthetőek többek között az N, mint Nosferatu és A tó című előadások. A Domestic Noise-t január 31-én és február 1-jén mutatják be a Trafóban Matkó Tamás: Quad című előadásával együtt, amely szintén a hang narratív szerepét gondolja újra. Kálmán Eszterrel beszélgettünk legújabb bemutatójáról, valamint szóba került Phia Ménard The Mother House című darabja is, melyet január 9-én és 10-én láthat a Trafó közönsége.
– A Domestic Noise-ban a hang narratív szerepe kerül középpontba. Mi inspirált a darab létrehozására?
Évek óta foglalkoztat a gondolat, hogy miként lehet hangokból és zörejekből narratívát építeni. Eleinte Marilyn Monroe halála volt a sorvezetőm. A mai napig nincs biztos válasz arra, hogy gyilkosság vagy öngyilkosság történt-e azon az éjszakán. A lakása be volt poloskázva a Kennedy elnökkel való kapcsolata miatt, a felvételeket meg is találták, de a hanganyag legfontosabb része hiányzik. Az eset jól rímelt ahhoz a gondolkodásmódhoz, mely szerint hangok segítségével egy teljes történetet el tudunk mesélni. A Marilyn Monroe témát végül elhagytuk, elsősorban a háztartásokban előforduló hangokra és zörejekre akarunk fókuszálni.
– Eddig főleg látványalapú előadásokat rendeztél, így a Domestic Noise némiképp kilóg a sorból.
Az eddigi előadásaimban a vizualitáshoz erősen kapcsolódott az összes színházi eszköztár, ahol minden területnek kiemelt szerepe volt. Ugyanakkor kiindulópontként elsősorban valóban a látvány oldaláról közelítettem meg a témáimat. Sok esetben azt vizsgáltam, miként kapcsolódnak egymáshoz ezek az eszközök. A Domestic Noise is ennek a folyamatnak egy állomása. Alkotótársaimmal arra jutottunk, hogy akkor tudunk legjobban kísérletezni a hanggal, ha a vizualitást háttérbe szorítjuk.
– Hogyan fog kinézni a színpadon a Domestic Noise?
Azt hiszem, leginkább kísérleti perfomanszként tudnám leírni. Friedenthal Zoltánnal állunk majd a színpadon és hangokat gyártunk, melyeknek segítségével párkapcsolati pillanatokat hozunk létre. A hangokat, zörejeket különböző sávokra rögzítjük, melyek egymásra épülnek, és ebből alakul ki az előadás narratívája.
– Miért pont a párkapcsolat témáját választottátok?
Nehezen tudtam volna elképzelni, hogy egy színésznőt kérjek fel erre a színészileg meghatározhatatlan feladatra, ezért én leszek az egyik szereplő, a másik pedig Friedenthal Zoltán, aki az előadásaim zeneszerzője szokott lenni Kákonyi Árpáddal. Zoli a férjem, így adta magát, hogy párkapcsolati témákkal foglalkozzunk.
– Tehát egy személyes jellegű előadást láthat a közönség.
Igen, a saját életükből merítünk majd, illetve azt fogjuk eltúlozni és továbbgondolni.
– Rendezéseidnél igyekszel mindig ugyanazzal a stábbal dolgozni. Miért tartod ezt fontosnak?
Azért, mert így nem a nulláról kell kezdeni a munkát. Nekem fontos, hogy együtt tudjunk gondolkodni a színházi eszköztár szerepéről. Ez egy közös alkotómunka, amiben mindenki kreatívan részt vesz. Emellett bizonyos értelemben elég gátlásos vagyok, rendezői szerepben nehezen fogalmazok. Ilyenkor előnyös, ha olyanok vesznek körül, akik értik, amit mondok, látok. Másképp bele sem mernék vágni egyetlen előadásba sem.
A tó című előadás – fotó: Vermes Kata
– Majdnem pont egy hónap múlva mutatjátok be a Domestic Noise-t a Trafóban. Sok munkátok van még vele?
Ezúttal máshogy dolgozunk, mint szoktunk. Általában 4-5 hétig tart a próbaidőszak. Most egy háromhetes intenzív próbafolyamat előzi meg a bemutatót, de már otthon elkezdtük a kísérletezést. Adva van egy váz, tudjuk, milyenek a technikai lehetőségeink és milyen hangokat szeretnénk használni. Újév után nem sokkal vonulunk be a próbaterembe, akárcsak Matkó Tamásék a Quad című előadással.
– Milyen fogadtatásra számítasz a közönségtől?
Remélem, senki sem egy klasszikus értelemben vett kész előadásra számít, és tudják, mit várhatnak egy kísérleti performansztól. Illetve bízom benne, hogy senki sem csalódik majd azért, mert ezúttal nem a vizualitás kapja a fő hangsúlyt. Mint mindig, most is óriási nyitottságot várok a nézőktől.
– Phia Ménard: The Mother House (Anyaház) című előadását január 9-én és 10-én mutatja be a Trafó. Te Bécsben már láttad a darabot. Hogy tetszett?
Nagyon izgalmas előadás. Azért is néztem meg, mert a vizualitás fontossága, és a performansz jellege hasonló az én színházi gondolkodásomhoz. Ráadásul nagy szerepe van benne az élőben felvett zörejeknek, csakúgy mint a Domestic Noise-ban. Nem akarom lelőni a poént, hogy pontosan mi történik a színpadon, de nagyon valós, jelen idejű az előadás. Nagy nyitottsággal érdemes hozzáállni, rá kell hangolódni.
– Mennyiben más, mint Phia Ménard korábbi munkái?
Nekem hatásában más, mint a korábbi előadásai, annyiban mutat hasonlóságot, hogy most is a vizualitással játszik, egy gesztusból, egy látvány-ötletből építkezik. A The Mother House nagyon kreatív, erős látványvilággal dolgozik. A környezet erősen hat az élő színpadi tevékenységére, ezért az előadása ismét nagyon jelen-idejű, amitől rizikós. Tétje van. Nézőként is tudunk izgulni, hogy vajon összejön-e a színpadon, amit eltervezett.
