+ Irodalom

Különleges gyerekek küzdenek Párizs fölött

Katherine Rundell regényében kedvét lelheti mindenki, aki már tud olvasni. A Sophie és a tetőjárók csak a tériszonyosoknak okozhat gondot.

Katherine Rundell: Sophie és a tetőjárók [Rooftoppers] – Manó Könyvek, 2019 – fordította Abrudán Katalin – 328 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-963-4036-99-9

Azok, akik – ma, már szülőként – emlékeznek az érzésre, hogy milyen volt gyerekként falni a könyveket, imádni fogják Katherine Rundell ifjúsági regényét. A Sophie és a tetőjárók által megismerhetik a mai gyerekek is azt az élményt, amikor nem lehet letenni a könyvet. „csak még egy fejezetet, csak még egy oldalt!”. Ráadásul, szemben az évtizedekkel ezelőtti kalandregényekkel, itt annyira feszes a történet, hogy az olvasónak eszébe sem jut átugrani egy-egy bekezdést…

Bár a regény csak most jelent meg magyarul – lévén szó egy 1987-ben született írónő könyvéről – érdemes megjegyeznünk, hogy angolul először 2013-ban került ki a nyomdából. Az angliai Kentben született Katherine Rundell – mert édesapja diplomata volt – gyermekkora jelentős részét Zimbabwe fővárosában töltötte. Tizennégy éves volt, amikor szüleivel Brüsszelbe költözött, a változás igazi kulturális sokként érte. Egyetemi tanulmányait Oxfordban folytatta, s itt – egy két világháború közötti könyvben – találkozott először a tetőjárók történetével (Cambridge-i egyetemisták voltak, akik a tetőkön kerestek éjjelente kalandot). Katherine Rundell doktorátusát John Donne költészetéről írta.

Mindez – mármint az írónő kivonatos életrajza – csak annyiban fontos, hogy kitűnik belőle, szerzőnk élete és tapasztalatai egyáltalán nem mondhatók hétköznapinak. Másrészt pedig rávilágít arra, hogy a tetőjárók története alapjaiban nem „légből kapott”. Nem véletlen, hogy az angol irodalmi díjak után a javarészt Párizsban játszódó regény francia fordítása is díjakat nyert.

Díjak és jelölések – angol nyelvterületen

Sophie, a regény főhőse egy hajókatasztrófa eredményeként kerül Charles-hoz, az angol szobatudóshoz. Aki legjobb tudása szerint – a gyermekvédelmi hatóságok folyamatos rosszallása mellett – igyekszik nevelni kislányt. A regény első negyede Charles és Sophie közös életét mutatja be, végtelen humorral töltve meg a hétköznapokat, s a hivatallal való örök harcot. Miközben az olvasó jókat mulat Charles esetlenségén és bénázásain, végig érzi – meg persze a borítóról is tudhatja –, hogy a Gyermekfelügyelőségi Hivatal egy idő után „illőbb nevelést” szán Sophie-nak. Egy árvaházban.

A világ dolgaiban járatlan, kétségbeesett duónak

nem marad más választása, mint Párizsba szökve kinyomozni, hátha Sophie anyja mégsem halt meg a hajó elsüllyedésekor. Hiszen a könyv visszatérő kulcsmondata:

„Soha, de soha ne hagyjunk figyelmen kívül egyetlen lehetőséget sem.”

Párizsban a kevéssé segítőkész hatósággal próbálnak zöldágra vergődni, de mert kiderül, hogy „szökevények”, még a korábbinál is nagyobb kutyaszorítóba kerülnek. Sophie arra kényszerül, hogy a szállodai padlásszobában rejtőzzön, míg Charles nyomoz. Sophie előtt, amikor sikerül kinyitnia a padlásablakot, egy egészen új világ tárul fel:

a párizsi tetők világa,

ahol árva, elhagyott gyerekek élik a kalandos hétköznapjaikat, naponta megküzdve a túlélésért, az élelemért, és harcolva akár egymás ellen is. A tetőjárók élete egyszerre titokzatos, kalandos, félelmetes és vonzó… ráadásul, amikor lenn az utcákon elfogynak a lehetőségek, Sophie itt talál segítséget.

„Sophie tusakodva kereste a szavakat. Időnyerés céljából behörpölte a maradék forró csokoládét, és az ujjával kikotorta a bögre oldalára tapadt ragacsos kakaót.
– Azon gondolkodom, hogy ha él, és biztos vagyok benne, hogy él, akkor miért nem keresett meg?
– De hát egészen biztosan azt mondták neki, hogy meghaltál, Sophie. Ha mi nem tudtuk megszerezni a túlélők listáját, akkor ő sem. Kórházba sem kerültél. Egész Franciaországban nincs egy lélek, aki tudott volna rólad.
– Tudom, tudom, persze. De… nekem is azt mondták, hogy nem él, és én meg nem hittem el. Akkor ő miért hitte el? Miért nem keresett?
– Drága, kedves Sophie! Azért, mert felnőtt.
Sophie a haja mögé rejtőzött. Arca megfeszült, átforrósodott és áradt belőle a düh.
– Az nem elég indok!
– De az, kedvesem. A felnőttek megtanulják, hogy semmiben se higgyenek, hacsak nem valami unalmas vagy csúnya dologban.
– Ez rettentő ostobaság! – berzenkedett Sophie.
– Inkább szomorú, gyermekem, de nem ostobaság. Rendkívüli dolgokban hinni nagyon nehéz. És benned megvan ez a tehetség, Sophie. Soha ne veszítsd el!”

Katherine Rundell nagy érzékenységgel ábrázolja a tetőkön és fákon élő gyerekek életét, s bár a regény ebben a részben már kevésbé humoros, de a történet maga annyira izgalmas, hogy erről meg is feledkezik az olvasó. Ráadásul a fordító, Abrudán Katalin olyan briliáns szöveget hozott létre magyar nyelven, ami – túl a cselekmény izgalmain is – lenyűgözheti az olvasót.

Nincs semmi csodálkozni való azon, hogy a Sophie és a tetőjárók díjak sokaságát söpörte be külföldön. A magyar olvasók – nem csak a gyerekek – is szeretni fogják.

Különleges gyerekek küzdenek Párizs fölött
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top