+ Interjú

Ivan & The Parazol: Egy zenekart a tragédiák tesznek felnőtté

Ivan & The Parazol

Ha kíváncsi valaki arra, hogy minket hogyan érintett ez az egész, akkor mondjuk ott van a Nr. 1003 című dalunk és ha elolvassa a szövegét és megnézi a klipet, akkor kap egy képet arról, hogy milyen volt számunkra ez az egész zuhanás. Ezzel a lemezzel szerintem kiírtuk magunkból a főbb fájdalmakat, de azt nem lehet megítélni, hogy feldolgoztuk-e teljesen.

Fotó: Éder Krisztián

Az Ivan & The Parazol márciusban jelentette meg negyedik albumát és igen mozgalmas évüket a Trafóban zárják az osztrák Cari Cari zenekarral. A koncertről és a lemezről Vitáris Ivánnal, az együttes frontemberével beszélgettünk.

Ivan & The Parazol, Cari Cari (AT). 2019. december 27., Trafó. Jegyvásárlás itt.

Idén év elején jelent meg a negyedik nagylemezetek Exotic Post Traumatic címmel. Több helyen is elmondtátok, hogy számotokra ez az album a felnőtté válást jelenti, ami a zenében tetten is érhető. A zenekar működésében is történtek változások?

Szerintem felnőtté a tragédiák tesznek, és ez nincsen másképp egy zenekar esetében sem. Minden együttes életében megvannak ezek a törések, és nálunk ez szimbolikusan 7 év után következett be: a basszusgitárosunk, Tarnai János lebetegedett, mi pedig ezzel zsákutcába kerültünk. Fogalmunk sem volt arról, hogyan fogjuk felvenni a következő lemezt, hogyan fogunk koncertezni, vagy éppen azt, hogyan fogjuk befejezni az elkezdett dalokat. Szinte már ott tartottunk, hogy jöhetne az első single, de akkor ütött be ez az évek óta húzódó probléma. Kerestük erre a helyzetre a legfelnőttesebb megoldást… Az volt a cél, hogy maradjon pozitív a kapcsolat, senki ne sérüljön és mi se váljunk állatokká, akik áthajtanak mindenkin és mindenen a céljaikért, de ugyanakkor szerettük volna azt is megoldani, hogy a zenekar mehessen tovább. Így azt az utat választottuk, hogy Deli Soma játszott a lemezen a Middlemist Redből, de vele a koncertnaptárunkat nehéz lett volna összehangolni, így az állandó basszusgitárosunk Springer Marci lett, aki hosszútávon meg tudott felelni a feladatnak. Jani pedig egy jelen pillanatban inaktív örökös tag, akiről nem tudjuk, hogy mikor jön vissza, de az ajtó nyitva áll előtte.

Ő hallotta az új lemezt?

Abszolút, tetszett neki, és nekünk ez nagyon jól esett. Nem azt mondom, hogy az első adandó alkalommal meghallgatta, de ez teljesen érthető az ő helyzetében.

Mennyire sikerült feldolgozni ezt az egészet? Vagy lesznek még utózöngéi a következő albumon is?

Valamennyire segített abban ez a lemez, hogy feldolgozzuk a traumát. Ha kíváncsi valaki arra, hogy minket hogyan érintett ez az egész, akkor mondjuk ott van a Nr. 1003 című dalunk és ha elolvassa a szövegét és megnézi a klipet, akkor kap egy képet arról, hogy milyen volt számunkra ez a zuhanás. Ezzel a lemezzel szerintem kiírtuk magunkból a főbb fájdalmakat, de azt nem lehet megítélni, hogy feldolgoztuk-e teljesen.

Soma mennyire kapcsolódott be a munkába?

Igyekszem mindig nagyon kiemelni, hogy ő nem egy session zenészként vett részt ennek a lemeznek a felvételében: vele együtt írtuk a dalokat, részt vett a kreatív folyamatban és olyan esszenciákat rakott bele a zenénkbe, ami nélkül ez az album sokkal kevesebbet ért volna.

Az albumot Kaliforniában vettétek fel a legendás EastWest stúdióban. Mennyire más egy ilyen környezetben dolgozni, mint, mondjuk, itthon?

Nem vagyok elégedetlen az eddigi lemezeinkkel, ez inkább egy természetes folyamat: ha például megnézed az első lemezünket, azt egy kicsi analóg stúdióban vettük fel egyszerre feljátszva a sávokat, és rajta van a klasszikus ezekvagyunkmi-pecsét, még nem vesződtünk a részletekkel, csak bementünk és egy-két-há!  És egyáltalán nem vonom kétségbe, hogy vannak nagyon jó szakemberek és szuper stúdiók itthon, de nekünk kicsit más kellett most ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. Erre jó példa az, hogy a napokban kiadtuk azt az LGT-feldolgozást (Ringasd el magad), amit szintén Kaliforniában vettünk fel és elég durva volt az a tapasztalat, hogy a producerünk, Wil Anspach nyilván soha nem hallotta az eredeti dalt, mégis ugyanolyan dögösre keverte, mint ahogy az LGT eredeti amerikai felvétele szól. Ők ott kinn ebben nőttek fel, nekik ezt nem kellett elmagyaráznunk. És szerettük volna azt is, ha megkérdezik, hogy hol készült a lemez, vagy milyen körülmények között, akkor arra olyan egyértelmű választ adhassunk, amibe nem lehet belekötni. Azt akartuk, hogy karakteres hangzása legyen a lemeznek, mégis megtartva azokat a stílusjegyeket, amitől a miénk.

Nemrég láttam egy videót, ami stúdiózás közben készült veletek és éppen magyar nyelvű dalokon dolgoztatok. Ebből lemez készül?

Igen, nagyon régóta tartozunk ezzel a közönségnek és magunknak is. Magyar nyelvű dalaink már régóta vannak, de teljes lemez még nem, úgyhogy ez most a következő lépcső a zenekar számára. Januárban jelenik meg az első dal erről a lemezről egy klippel együtt.

Idén ismét rengeteg országban játszottatok, de Oroszországban például most jártatok először.

Oroszország brutális volt. Mióta a 2014-es Sziget himnusz megjelent (Together), azóta folyamatosan megállítottak minket a fesztiválon orosz rajongók, hogy mikor megyünk már játszani hozzájuk, és most végre összejött. Moszkvában tele volt a klub és játszottunk egy olyan fesztiválon, ahol a Primal Scream volt az egyik főfellépő. Nekem ez azért is volt különösen izgalmas, mert a nagymamám orosz volt, és végre el lehetett mondani, hogy nem viccből vagy véletlenül hívnak Ivánnak. A koncerten beszéltem is egy kicsit oroszul – azt a pár szót amit tudok – ettől pedig nagyon boldog lett a közönség!

Számotokra különösen fontos a magyar rockzenei hagyományok ápolása: több ízben dolgoztatok Bródy Jánossal, most épp egy LGT-feldolgozást adtatok ki, idén sokat játszottatok Tátrai Tiborral együtt és így tovább. Mit gondolsz, mennyire vannak helyén kezelve itthon ezek az életművek?

Nem igazán. Ha ezt a generációt nézed, akkor kétféle utat láthatsz kirajzolódni: vannak, akiknek minden sikerült, elismerik őket és jól élnek. Vannak azonban mások, akik hiába rendelkeznek ugyanazzal a tudással, mégis valahogy kiestek ebből az egészből. Én nagyra becsülöm azokat, akik megírják a régi zenekarok történetét, kiállítják a fellépőruháikat meg a hangszereiket, de amíg ezek az alkotók köztünk vannak, addig nem feltétlenül az az érték nekem, hogy kiállítjuk a relikviákat, hanem inkább azt kell megmutatni a fiataloknak, hogy a Tibusz még mindig úgy gitározik, mint rajta kívül senki. Ezen kívül az is szuper lenne, ha meg tudnám venni bakeliten a Media Markt-ban a Bummm!-ot és ha szeretnék egy LGT-pólót, akkor ne az legyen az egyetlen lehetőségem, hogy csinálok magamnak egyet otthon. Nem a termékek gyártása a fontos persze, hanem az, hogy az emberekben tudatosodjon az, hogy van egy ilyen hatalmas anyag az ötvenes évektől kezdődően, ami iszonyatosan értékes. Szinte csak a zenével le lehet írni egy egész történelmi korszakot: érdekes megnézni, hogyan jut el a magyar könnyűzene a Légy jó kicsit hozzámtól egészen a Quimby-féle Kivándorló bluesig. Rengeteg jó zenekarunk van, és szerintem fontos lenne, hogy ezeket minden generáció ismerje, mert a dalok ott maradnak. Nem fog rajtuk az idő(rabló).

Nemrég játszottatok Linzben a Cari Cari nevű osztrák zenekar társaságában, akiket ti a Trafóban fogtok vendégül látni.  

A Cari Carit egy pár alkotja és nem olyan régen indult be a karrierjük. Nagyon ki van találva minden: jól néznek ki, profi díszletük van, szuperek a dalaik és nem mellesleg elképesztő közönségük van a német nyelvterületen, a közös koncertünkön is kb. 800 ember volt ott. Ez fel is vet bennem egy kérdést a kulturális szféra felé, mert Magyarországon biztosan nem tudsz 30 olyan zenekart mondani, amely bármely vidéki nagyvárosban simán vonz ennyi embert. A gazdasági különbségeket persze értem, de biztosan meg lehet teremteni olyan feltételeket, amelyek mellett ez hasonlóan tudna működni itthon is. Mert erre vannak nagyszerű példák: elképesztően jó a győri Rómer-ház, ahol már kulturális események is vannak, aztán kitart még egyetlen bástyaként Debrecen, például, a kiváló Roncsbárral és Víztoronykerttel, Miskolcon is mindig nagyon jó koncertjeink vannak, de azért jó lenne, ha ez minden városban ilyen tudna lenni. Végre lehetnének rendes turnék, nem csak a kis hétvégi horgász kiruccanások.

Ti mivel készültök erre az estére?

Szeretünk olyan könnyűzenei szempontból szokatlan helyszíneken játszani, mint amilyen a Trafó is. Már évekkel ezelőtt gondoltunk rá, hogy érdemes lenne ott játszani, mert ez egy olyan izgalmas teremnek tűnt, amivel ’tudnánk mit kezdeni’. A Trafó nyitott volt, de aztán évről évre valamilyen nehézségbe botlottunk, most pedig végre összejött, annak pedig nagyon örülök, hogy az évzáró koncert ezúttal olyan lesz, ahova tényleg a legelhivatottabb rajongóink jönnek. Éppen ezért készülünk meglepetésekkel, talán meglepetés vendéggel is, emellett pedig olyan látványt és díszletet tervezünk, ami már régi vágyunk volt, de még soha nem volt alkalmunk megcsinálni.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top