+ Interjú

Közönségépítés folyamatában van a zenekar – beszélgetés Hamar Zsolt karmesterrel, a Nemzeti Filharmonikusok zeneigazgatójával

Elsősorban az jelent problémát – mondja Hamar Zsolt -, hogy a magyar zenei élet felbolydult, és ahelyett, hogy mindenki önmagára és a saját feladataira koncentrálna, többen a máséi elvételén gondolkodnak…

Hamar Zsolt, fotó: Hargitay Olivér/MNF

Hamar Zsolt karmester, a Nemzeti Filharmonikusok zeneigazgatója úgy gondolja, hogy az általa vezetett Zenekarnak minél több fajta muzsikát kell játszania. Ezért arra törekszik, hogy fellépéseikkel a közönség minél szélesebb rétegei számára kínáljanak programot. Büszke arra, hogy jellemzően teltházas koncertjeik mellett az elmúlt évadban azokon az előadásaikon is szép számú hallgatóságot tudhattak magukénak, amelyeken jazz improvizációval megfűszerezett kortárs zenedarabokat adtak elő. Vallja, hogy a zenekar fő feladata az, hogy zenei élményeket nyújtson, és a művészetre mindenekelőtt emocionális jellegű entitásként tekint. Az emóciókban hisz, amelyek intellektuális tevékenységet is elindítanak a zene hallgatójában. Az elmúlt évről, a Szenteste előtti Diótörő bemutatóról, és a jövő év elején a Maisky családdal koncertjükről is beszélgettünk.

Hamar Zsolt, fotó: MNF, Rákossy Péter

Milyen évet tudhat maga mögött a Nemzeti Filharmonikus Zenekar?

A PR és a marketing szabályait betartva erre a kérdésre nagyon pozitív dolgokat kellene mondanom, de inkább az őszinteség szabályát tartom be, és azt mondom, hogy sokszínű évadunk volt, sok szép pillanattal, amelyre jó visszaemlékezni. Voltak azonban érdekes problémáink is, akár a zenekar belső életére, akár a magyar zenei életre gondolok. Valószínűleg idő kell ahhoz, hogy ez mind leülepedjen, és az ember valami fajta bölcs mérleget tudjon vonni a végén.

Melyek voltak a legkiemelkedőbb eseményei ennek az évnek?

Szerintem nagyon fontos és emlékezetes volt a fellépésünk a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, ezen belül is Liszt Faust szimfóniáját említeném mindenképpen. Szívesen emlékszem vissza arra, hogy szeptember 25-én egy teljes Bartók-estet játszottunk, benne A kékszakállú herceg várával, ez személyesen is meghatározó esemény volt számomra. Hosszabb idő elteltével is jó érzésekkel fogunk emlékezni például arra, hogy egy olyan fantasztikus művésszel játszottunk együtt ősszel, mint Maxim Vengerov. Nagyon örülök, hogy eljátszottuk Strauss Rózsalovag című operájának szvitjét, és folytattuk idén is azt a ciklust, amelynek keretében lassan feldolgozzuk Dohnányi Ernő életművét. Még nincs egy hete, hogy játszottuk a nem annyira ismert, de álomszép Stabat Mater című művét. Brahmsot is játszottunk ezen a koncerten, ez szintén egy éveken átnyúló ciklusunk. Sok jó élmény volt, de őszintén el kell mondanom azt is, hogy azért nehézségeink is vannak.

Milyen területet érintenek ezek a nehézségek?

Elsősorban az jelent problémát, hogy a magyar zenei élet felbolydult, és ahelyett, hogy mindenki önmagára és a saját feladataira koncentrálna, többen a máséi elvételén gondolkodnak. Ez óhatatlanul is feszültségeket szül. Izgalmas időket élünk tehát, ahol a karmesternek, aki zeneigazgató is, nem csak az a feladata, hogy szép és tartalmas koncertműsorokat vezényeljen, hanem az is, hogy kivédje az ilyenfajta támadásokat.

Mit lehet tenni annak érdekében, hogy ez ne telepedjen rá a munkára, és mindenki a feladatára tudjon koncentrálni?

Azt a legnehezebb elérni, hogy ebből a zenekar semmit ne érezzen, és a mi itteni, belső életünk tényleg kizárólag a zenélésről szólhasson. Ennek viszont az az ára, hogy a zeneigazgató nem sokat alszik, mert azon gondolkodik éjszakánként, hogy hogyan tudná a helyzet hozta feladatokat jól megoldani, ugyanakkor el is választani ezeket egymástól.

Rendkívül változatos a zenei repertoár, és ez nem csak az elmúlt, de a következő évre is jellemző. Tulajdonképpen milyen tényező vagy tényezők döntik el azt, hogy egy zenei darab bekerül a repertoárba?

Zseniális elődöm erre a kérdésre valószínűleg csak annyit válaszolt volna, hogy a minőség. Én ezt még kiegészíteném két dologgal, melyeket ugyanilyen fontosnak tartok, a kötelességet és a küldetést. Kötelességemnek érzem azt, hogy játszunk magyar műveket. Egy konkrét példát is hoznék, a múlt heti koncerten játszottunk Hans Koessler egy szimfonikus variációját. Ő ugyan nem volt magyar, bár a Magyar Királyi Zeneakadémia zeneszerzés professzora, eszmei értelemben Brahms tanítványa, és ténylegesen Dohnányi, Bartók és Kodály tanára volt. Emiatt úgy éreztem, hogy őt játszanunk kell. Kötelességünk Dohnányit is játszani, nem csak a minőség okán, hanem azért is, mert ha egy nemzet zenekultúrája ilyen érték birtokában van, akkor azt a Nemzeti Filharmonikusoknak egyszerűen játszani kell. Kötelességünk kortárs zenét is játszani, nagy büszkeség, hogy az elmúlt évadban mintegy 13 kortárs darabot játszottunk, amelyekből több is ősbemutató volt.

Mi az, amire nagyon nyitott az Önök közönsége, meg lehet-e határozni olyan műfajt vagy műfajokat, amelyeket különösen kedvelnek?

Óvakodnék áltudományos alapon állást foglalni ebben a kérdésben. Közönségépítés folyamatában van a zenekar, amelynek egy rendkívül vájtfülű és értő, műértő, igényes, de nem túl nagyszámú hallgatósága van. Nekem két célom lehetett, amikor elkezdtem a munkám. Egyrészt megtartani ezt a hallgatóságot, és továbbra is minden szempontból az igényesség talaján állva kielégíteni az igényeit, másrészről pedig bővíteni a közönségünket. Büszkén mondom – bár ez többünk érdeme -, hogy már teltházak előtt játszunk, és külön hangsúlyozom, hogy mi sosem használunk úgynevezett „vatta közönséget”, tehát ezek tényleges teltházak. Van még azonban bőven előttünk álló stáció a közönségépítés útján, és ha már ezeket is bejártuk, akkor könnyebben tudok majd erre a kérdésére válaszolni.

 

Fotó: Csibi Szilvia

A Diótörő egy olyan klasszikus mese, ami nagyon népszerű, Karácsony táján különösen. Több helyen játsszák, sokféle előadásmódban láthatja a közönség. Kockázatos-e egy ilyen klasszikus darabhoz nyúlni, és miben lesz más az Önök előadása a többihez képest?

Vissza kell mennünk egy kicsit a múltba a korrekt válaszhoz. A Nemzeti Filharmonikusoknak volt egy méltán híres Diótörő előadásuk, amely a Müpával kooprodukcióban valósult meg, de ezt a Müpa nem kívánta folytatni. Ez az előadás minden elemében Kocsis Zoltán szellemiségét hordozta magában. Amikor levettük a műsorról, mind a hallgatóság, mind kollégáim sajnálatukat fejezték ki, mert nagyon kedvelték a darabot. Ezért arra gondoltam, hogy visszavesszük a repertoárra, de valami egészen mást találunk ki. És valóban, egy kicsit más is lett, felvállaltan családbarát előadásról van szó, ahol tekintettel vagyunk a gyermekek befogadóképességére, ezért egy kicsit rövidebb a műsorunk az átlagos időtartamnál. Az előadás szerintem nagyon sok örömet okoz majd a nézőinknek.

A koreográfia is őrzi a hagyományos, Petipa-féle elképzelést?

Igen, klasszikus előadás lesz, szép táncokkal, gyönyörűszép ruhákkal.

Úgy tudom, hogy egy különleges elem, homokanimáció is lesz benne.

Így van, Cakó Ferenc élőben készíti majd ezeket a fantasztikus animációkat, az álom-tételeket fogja megrajzolni. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy harminc perc tánc után harminc perc mozi következik, majd ismét tíz perc tánc.

A Diótörő a karácsonyi várakozásról és a jóságba vetett hitről is szól. De tudunk-e ma igazából várakozni, illetve megtaníthat-e minket ez a darab arra, hogy lassítsunk a mindennapi rohanáson és valóban valami fajta hétköznapi adventtel is várjuk az ünnepet?

Kissé kitérnék a válaszommal, azt gondolom, hogy ha csak annyi történik, hogy a szülők a gyermekeikkel a nagy karácsonyi bevásárlásban és őrületben időt szánnak arra, hogy Szenteste előtt egy nappal fölvesznek egy szép ruhát és megnézik az előadásunkat, és utána még beszélgetnek is róla, akkor szerintem már elértük azt, ami az Advent egyik alapüzenete, hogy figyeljünk belső értékeinkre és egymásra.

Mit érdemes tudniuk az olvasóknak a januári koncertjükön fellépő Maisky trióról?

Ha létezik olyan, hogy a világ egyik legjobb csellistája, akkor Micha Maisky az. Megtiszteltetés volt, hogy több alkalommal és több helyen is dolgoztam vele. Számomra evidens volt, hogy kihasználva ismeretségünket, barátságunkat, meghívjam. Hírét vettük, hogy korábban már volt rá példa, hogy a lányával és a fiával léptek fel közösen, így nagyon szerettük volna, ha Magyarországon elsőként mi hívhatjuk meg őket így együtt.

A zenekar hogyan kapcsolódik majd a trióhoz, valami fajta kíséretét adják az ő zenélésüknek?

Egy olyan versenyművet fogunk játszani, amely Beethoven egy nagyon izgalmas vállalkozása. Egy versenyműnél ideális esetben minden dallamot eljátszik a zenekar és a szólóhangszer is. Itt három szólóhangszer szerepel, és ha betartanánk az előbb mondottakat, irreálisan hosszúvá válna a darab. Zseniális Beethoven megoldása, amellyel egy nagyon kompakt versenymű jön létre. Sem a három szólista, sem a zenekar nem érzi majd úgy, hogy bármiből kihagyták volna és ne kapott volna meg valami olyan lehetőséget vagy dallamot, amelyet el kell, hogy játsszon.

Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Fotó: Wágner Csapó József

Beethoven- és Mahler-művek szerepelnek a repertoáron. Van valami közös a két műben?

A Bécshez való kötődést erőltetettnek érezném, és nem is volt olyan szándékom a műsor összeállításánál, hogy bármi egymásra utaltság vagy egymásra mutatás fellelhető legyen. Az viszont igaz, hogy két jó műről van szó, amelyet egyenként is jó hallgatni, együtt pedig még inkább.

Mit kívánna saját magának illetve a Zenekarnak a jövő évre?

Békét.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top