+ Film

Amikor bemutatkoztak, nem a nevüket mondták, hanem a betegségüket – beszélgetés Tomislav Žaja horvát dokumentumfilmessel

A legnagyobb félelmet mindig az ismeretlen okozza, ezeket a betegségeket pedig alig ismerjük és nem találkozunk velük mindennap, így természetes, hogy tartunk tőlük. De ha vesszük a fáradtságot, hogy megismerjük ezeket az embereket, akkor ez a félelem eltűnik és egyértelművé válik, hogy ők ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, csak más jellegű problémáik vannak.

A Szomszédok című dokumentumfilmben azt követhetjük figyelemmel, hogy mi történik azután, hogy az eszéki elmegyógyintézet igazgatója úgy dönt, hogy bezárja az intézményt, az ott kezelt embereket pedig megpróbálják visszaintegrálni a társadalomba. Tomislav Žaja Szomszédok (Susjedi) című filmjét az idei Verzió Filmfesztiválon láthattuk, a rendező pedig a fesztivál egyik meghívott vendége volt. A filmről Tomislav Žaja rendezővel beszélgettünk.

Nem ebben a filmben dolgoz fel először hasonló témát. Miért ilyen fontos ez a téma?

Majdnem 50 dokumentumfilmet készítettem ebben a témában, és különösen az elmúlt tíz évben dolgoztam aktívan ezen a területen. Horvátországi és nemzetközi szervezetekkel karöltve küzdünk a mentálisan sérült emberek jogaiért: én gyakran utazom is a filmjeimmel, részt veszek különböző beszélgetéseken, amivel az a célom, hogy megváltozzon az emberek hozzáállása ezzel a problémával kapcsolatban. A mentális betegségekkel élő embereket nagyon sok megbélyegzés éri, nem bánunk velük egyenlően és elszigeteljük őket a társadalomtól. Nemcsak a nézőkre, hanem a médiára és a politikára is szeretnék hatni és azt gondolom, hogy a film erőteljes eszköz egy ilyen ügy esetében.

Hogyan kezdődött a kapcsolata ezzel a témával?

Édesapám Horvátországban jól ismert pszichológus volt és a hetvenes-nyolcvanas években keményen küzdött azért, hogy a mentálisan sérült emberek ellátásában változások következzenek be. Akkor még nem volt reális cél az intézmények bezáratása, de szeretett volna javítani az ellátás körülményein. A szüleim elváltak gyerekkoromban, így a hétvégéket az édesapámmal töltöttem, ilyenkor gyakran a szokásos mozilátogatás és a közös programok borultak, mert éppen valamelyik kórházban akadt sürgős dolga. Ilyenkor engem is magával vitt ezekbe az isten háta mögötti intézetekbe, ahol olyan körülmények uralkodtak, hogy hozzájuk képest a börtönök öt csillagos szállodának tűntek. Inkább hasonlítottak koncentrációs táborokra, mint egészségügyi intézményekre. Az ott kezelt emberek viszont mindig végtelenül kedvesek voltak, igyekeztek szóba elegyedni velem, hiszen én egyfajta kapocs voltam a kinti világ és köztük. Ez nekem akkor nagyon traumatikus volt, mert nem értettem, hogy ezek az emberek miért élnek ilyen körülmények között, ha egyszer nem bűnözők, vagy közveszélyesek. Egy ilyen gyerekkori traumából indult nálam ez a dolog, amely végül a filmezésben találta meg a helyét.

A filmben az eszéki intézet egyik orvosa fogalmazza meg a legnagyobb bajt, hogy a betegek nem kapnak egyenlő bánásmódot.

Ez az egyik komoly probléma. A filmjeimet gyakran látják pszichiáterek, pszichológusok és szociális munkások, akik nemcsak szakavatottak, hanem érzelmileg is érintve vannak ebben a témában. Nagyon érdekes beszélgetéseink vannak a vetítések után és erőt adnak nekik ezek a történetek, mégis sok esetben azt látom, hogy nincs lehetőségük a pácienseket ilyen szemszögből látni, ami onnan is ered, hogy a modern pszichiátria két fő irányzatra tagolódik. A mai napig erőteljesebb vonal a pusztán gyógyszeres kezelés, ami azt jelenti, hogy az orvosok nem mélyednek el a páciensek életében, traumáiban és azok hátterében. Nem a problémák gyökerét keresik, hanem annak következményeit próbálják gyógyítani. Ez olyan, mint amikor valakinek fáj a feje, elmegy az orvoshoz, ő pedig felír egy fájdalomcsillapítót – ilyenkor a doktor a következményt kezeli, de nem kutatja a betegség eredetét. Van azonban a pszichiátriában egy másik megközelítés is, ami sokkal inkább szociális jellegű.

Ilyen jellegű kísérletről szól ez a film is.

Igen, a pszichiáterek a pácienseket szociális munkásokkal és pszichológusokkal együtt követik, beszélgetnek velük, pszichoterápiát alkalmaznak és így kell megtalálniuk azt az utat a normális élethez. Ha valakit skizofréniával, vagy mániákus depresszióval diagnosztizáltak, akkor a gyógyszeres kezelés természetesen elengedhetetlen, de ugyanakkor az sem működik, ha mindenkit ugyanannak a gyógyszernek az ugyanakkora dózisával próbálnak gyógyítani. A megfelelő gyógyszeres kezelés mellett pedig a betegség súlyosságától függően napi, heti, vagy havi találkozó szükséges, hogy biztosak legyenek a kezelés hatásosságában. A szociális megközelítés szerint senkit sem szabadna kizárni a társadalomból mentális betegség, vagy szellemi visszamaradottság miatt. Ezek az emberek a legtöbbször intézetekbe kerülnek, amiket általában rehabilitációs központnak hívnak, ami nagyon jól hangzik, de ennek ellenére a gyakorlatban senki nem gyógyul meg egy ilyen helyen.

Az emberek többsége fél annak gondolatától is, hogy mi történne, ha ezeket az intézeteket bezárnák és az ott kezeltek visszakerülnének a társadalomba.

A legnagyobb félelmet mindig az ismeretlen okozza, az efféle a betegségeket pedig alig ismerjük és nem találkozunk velük mindennap, így természetes, hogy tartunk tőlük. De ha vesszük a fáradtságot, hogy megismerjük ezeket az embereket, akkor a félelem eltűnik és egyértelművé válik, hogy ők ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, csak más jellegű problémáik vannak. Nem könnyű ilyen betegséggel együttélni, dolgozni és fenntartani egy viszonylagosan normális életet, úgyhogy ki kell alakítani bennünk valamiféle empátiát. A másik visszatartó erő, hogy a legtöbben úgy gondolják, hogy ezek az emberek veszélyt jelenthetnek a társadalom számára, viszont a nemzetközi statisztikák szerint a világ összes bűncselekményének kevesebb mint tíz százalékát követik el mentális problémákkal küzdők, a maradék több mint kilencven százalékért úgynevezett normális emberek a felelősek.

Milyen volt forgatni a Szomszédok szereplőivel?

Könnyen ment a forgatás, mert a szereplők boldogok voltak, hogy valaki végre érdekesnek tartja őket a problémáikkal együtt. Abszolút partnerekként kezeltük őket a projektben, ami számukra is nagyon fontos volt és semmiféle nehézség nem adódott a forgatás során. Három éven keresztül forgattunk, így több mint 120 órányi anyagot vettünk fel, a vágás és az utómunka pedig további másfél évig tartott.

Azóta is kapcsolatban áll velük?

Igen, mindannyiukkal. Pár nap múlva egyébként ismét találkozunk, ugyanis Eszéken lesz egy vetítés. Azért is különleges lesz ez az alkalom, mert a vetítés utáni beszélgetésen ők is közreműködnek.

A film elején a szereplők a betegségük nevével mutatkoznak be, a film végén viszont állóképek követik egymást, ahol az arcuk mellett a teljes nevük szerepel. Hogyan jött ez az ötlet?

Ez nem volt előre eltervezett. Amikor először jártam az intézetben és találkoztam ezekkel az emberekkel, akkor a legtöbben, amikor kezet fogtak velem, nem a nevüket, hanem a betegségük nevét mondták. Nem egy közülük évtizedek óta lakott már az intézetben és nem sokkal korábban még úgy tűnt, hogy egyszer majd ott is fognak meghalni. Engem sokkolt, ahogyan elvesztették a nevüket, a saját történetüket és a személyiségüket, és ezért az érdekelt, hogy kik ezek az emberek valójában, hiszen az intézet előtt ugyanúgy volt családjuk, munkájuk és persze nevük is, mint bármelyikünknek. A vágási folyamat közben jött egyébként az ötlet és szerintem egyértelmű, hogy a film során mind bebizonyítják, hogy képesek hétköznapi ember módjára élni minden nehézségük ellenére.

Sokszor látjuk a szereplőket egymás társaságában az intézet bezárása után is: továbbra is tartanak csoportüléseket, illetve a film egyik leginkább szívet melengető pillanatában az egyik társuk angolóráján vesznek részt.

Ezek az emberek évtizedeket töltöttek együtt, úgyhogy a problémáikról legkönnyebben ebben a társaságban tudnak beszélni. A csoportterápiát egyébként egyre kevésbé alkalmazzák az ilyen intézetekben, pedig nagyon fontosak lennének a kezelés során. Az angolórai jelenet pedig egy különleges pillanat és arra használom a filmben, hogy a néző számára jelezze a nagy változást: ők is mosolyognak és mi is bátran mosolyoghatunk, mert ez tényleg egy vicces jelenet. Innentől kezdve lesz igazán derűs a Szomszédok. Egy ilyen témáról könnyű lenne lehangoló filmet készíteni, csak szerintem semmilyen haszna nem lenne. A film elsősorban a közönségnek szól, ezért úgy fogtam fel, hogy legyen ez egy terápia a számukra is, ahogyan egyre jobban megismerve a szereplőket a félelmeik is egyre inkább eltűnnek. A film végére reményei szerint a néző is gyógyult lesz, többé már nem tartanak az emberektől és nem félnek rájuk mosolyogni, hiszen ezek az emberek ugyanúgy igénylik a bensőséges gesztusokat, mint bármelyikünk.

szomszédok

Darko, a film egyik szereplője

Amikor egy ilyen témájú filmet forgat, nem érzi annak a veszélyét, hogy forgatás közben valamiért kútba esik az ötlet?

A dokumentumfilmek esetében ez egy valós veszély. Néhány évvel ezelőtt bevándorlókat követtem Afganisztán felől, még bőven azelőtt, hogy ennyire központi téma lett volna a közbeszédben, mint manapság. Egy ilyen filmnél mindig benne van a pakliban, hogy valamiért nem készül el. Én tiszteletben tartom azt is, ha valaki egy hónap, vagy akár egy év munka után dönt úgy, hogy valamilyen ok miatt eláll a filmtől. Akár csak amiatt, mert már nem érzi jól magát a projektben, vagy olyan szélsőséges esetben, ha a film miatt az illetőt valamilyen retorzió érheti. Amikor az ember elkezd egy ilyen filmet készíteni, nagyon fontos, hogy kialakuljon a közreműködők részéről a bizalom, én ilyenkor mindig elmondom, hogy bármikor készséggel abbahagyom a forgatást és készen állok arra, hogy a kukába dobjam az elkészült anyagot. Szerintem ez a helyes út, és ha az emberek azt látják, hogy bármikor képes vagyok feláldozni, amibe akár évek munkáját fektettem, akkor szerintem természetes módon kialakul a bizalom. Sokszor elmondom azt is, hogy ezek a munkák nem csak miattuk fontosak, hanem azért is, mert ezekkel az alkotásokkal mások is jobban megismerik a sorstársaik problémáit. Ez általában lelkesíti őket, mert így hősöknek érezhetik magukat – és tényleg azok is lesznek, hiszen másokon segítenek.

Az egészségügyi szakmában dolgozók hogyan fogadták a filmet?

A film nagyon kedvező visszhangot kapott még olyan emberektől is, akik másképpen gondolkodnak ezeknek az embereknek a kezeléséről. Az egészségügyi dolgozók mellett a sajtó és a politika szereplői is lelkesen fogadták. Az új, konzervatív szociálisügyi miniszter Horvátországban szintén szimpatizált az üggyel és azt ígérte, hogy az európai elvárásoknak megfelelően folytatódik ez a trend, ugyanakkor az eszéki intézet egykori igazgatóját elbocsátotta, holott mind a betegek, mind a szakma elismerte az ő munkásságát. Jelenleg az igazgató pereli az államot és bíróság előtt van az ügy, remélhetőleg ez az igazságtalanság nem marad így.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top