Több szempontból is újító szelleműnek tartja az Erdődy Kamarazenekart Szefcsik Zsolt hegedűművész, koncertmester és művészeti vezető, a formáció alapítója. Az együttes célkitűzése kezdetben olyan 18. századi magyar művek bemutatása volt, amelyek általában nem képezik részét a hazai zenekarok repertoárjának. Később a kortárs zeneszerzők is felfedezték maguknak a zenekart, amely hagyományosnak nem nevezhető helyszíneken is gyakran ad koncertet. Az alapítás óta eltelt huszonöt évben jelentős szerepet játszottak a lengyel-magyar kulturális kapcsolatok alakításában is. November 13-án a MÜPA-ban tartják jubileumi koncertjüket, ennek apropóján beszélgettünk Szefcsik Zsolttal.
Szefcsik Zsolt
Milyennek látja az elmúlt huszonöt évet?
Sikeresnek látom ezt az időszakot, mert úgy gondolom, hogy rendkívül sok újítást hoztunk a magyar zenei életbe, elsősorban a repertoárunk szempontjából. Tagságunk nagy budapesti szimfonikus együttesek zenészeiből, szólamvezetőiből és zeneakadémistákból áll, projekt-szerűen dolgozik. Ez előny abból a szempontból, hogy olyan zenészek alkotják a csapatot, akik kedvelik a ránk jellemző, újító szellemű zenélést, és a minőségi munka, valamint az érdekes repertoár miatt jönnek hozzánk játszani. A próbák jó hangulatban telnek nálunk, miközben mindig a legjobb minőségre törekszünk. Előadásaink helyszíneit sem a megszokottak közül választjuk, barokk templomokban, kastélyokban is sokszor játszottunk már, új tereket behozva a hazai koncertéletbe.
Mi indokolta a zenekar névválasztását?
Több oka is volt, elsősorban az, hogy tevékenységünket a budai Várban, az Erdődy Palotában lévő Zenetudományi Intézet segítségével kezdtük, először tőlük kaptuk az olyan magyar zeneszerzők műveinek kottáit, akik szerzeményeit mások azelőtt még nem játszották. Továbbá fontosnak tartjuk az Erdődy család jelentős zenei mecénási tevékenységét, és azt, hogy nevük ne csak a Haydn által a számukra írt vonósnégyesekben maradjon fenn.
Mi magyarázza a lengyel zene iránti vonzódásukat?
Régről datálódó jó kapcsolatot ápolunk a budapesti Lengyel Intézettel, először az ő felkérésükre kezdtünk lengyel műveket játszani. Különösen a XX. századi és a kortárs zene tekintetében nagyon sok párhuzam figyelhető meg a magyar zenével. A lengyel XX. századi vonószenekari repertoár kifejezetten jelentősnek mondható, melynek darabjai Magyarországon nem túlságosan ismertek. Most fog megjelenni a tizenötödik lemezünk, mely a harmadik azoknak az albumainknak a sorában, melyeken lengyel és magyar zenét is játszunk. Lengyelországban is sokat vendégszerepelünk, ott azonban jellemzően magyar műveket játszunk.
Az elmúlt huszonöt év koncertjei között van-e olyan, amelyekre különösen szívesen emlékszik vissza?
Nagyon nagy élmény volt számunkra, amikor 2001-ben az Île-de-France Fesztiválon egy hatalmas francia katedrálisban léphettünk fel, és a koncertünkről a Le Monde hasábjain megjelent egy nagyon jó kritika. De játszottunk például Rómában egy egyházzenei fesztiválon a Capitolium dombon a Santa Maria in Aracoeli templomban, telt ház előtt. Mindkét helyen magyar vonatkozású műveket adtunk elő. Két olyan lemezünk is kapott kitüntetést a francia Le Monde Musique-től, amely általunk felfedezett műveket tartalmaz, és ezeket lemezre is mi rögzítettük először.
A novemberi koncert repertoárján több olyan szerző műve szerepel, akik filmzenét is írtak. Ön szerint miben lehet megragadni leginkább a különbséget a filmvászonra és a koncertteremre írt zenedarabok között?
Az általunk játszott Rózsa Miklós és Wojciech Kilar szerzeményekből ki lehet majd hallani a filmzenei attitűdöt, és ez jót is tesz egyébként a kamarazenekari műveknek. Rózsa Miklósról tudjuk, hogy küzdött a filmzenei szerzőként való beskatulyázás ellen, és negyven egynéhány művet írt kifejezetten koncerttermi előadásra. Ezek a kiváló művek sajnos nem váltak igazán ismertté, és ez igaz Concerto vonószenekarra című darabra is, amelyet most fogunk előadni. Mi néhány éve fedeztük fel újra, és sikerült lemezre is vennünk.
A programban szereplő egyik lengyel zeneszerző, Simon Laks életútja rendkívül érdekes és megrázó is. A Simfoniettát az Auschwitzban eltöltött évek előtt vagy után írta?
Ezt még előtte, 1936-ban írta. Zeneszerzői pályájának nagy részét Franciaországban töltötte, ez a darab is ott született. A 30-as években zenéjére egy olyan neoklasszicista irányzat jellemző, ami engem nagyon megfogott.
Úgy tartják, hogy Laks egyfajta szabadságot ad a műveit előadóknak, ezért darabjai végső formája nagyban függ az azokat eljátszó zenészektől. Valóban így van ez?
Nem minden művénél igaz ez, a Simfoniettánál például pontosan meghatározta, hogy mit és hogyan kell előadni. A darab szerkezete nem túl bonyolult, de a harmóniák megoldásai nagyon érdekesek, mert különleges modulációk, hangsorok vannak benne. A koncert repertoárjában szereplő művek egyébként reflektálnak egymásra. Ennek a darabnak az egyszerű, világos szerkezete a különleges harmóniákkal visszaköszön Gyöngyösi Levente új darabjában, aki szintén klasszikus formában komponálta meg azt.
Wojciech Kilar Orawa című műve viszont egy szimfonikus költemény, 15 vonós hangszerre készült. Hogy tud egy zenekar ennyiféle műfajban helytállni?
Ez a koncert egy érdekes kísérlet lesz, mert bár kizárólag 20-21. századi zenéket játszunk, mégis nagyon sokszínű a program. Az Orawa az esten elhangzó többi darabtól eltérően alapvetően egy repetitív darab. Benne egy-egy hangzáskép néha sokáig alig-alig változik, néha drámai hirtelenséggel vesz új irányt. Én nagyon szeretem és a közönség is kedvezően szokta fogadni, mert érzékletesen mutatja be hangulati képein keresztül a tátrai tájat.
Kilar azt mondta, hogy ez az egyetlen olyan darabja, amelynek a megalkotása után már soha nem nyúlt hozzá. Valóban ilyen tökéletes lett?
Igen, ez egy minden tekintetben nagyon jól eltalált darab.
Ősbemutató is lesz a koncerten, Gyöngyösi Levente III. divertimentója. Mit tudhatunk erről a műről?
Levente zenekarunk számára komponálta ezt a három tételes, klasszikus szerkesztésű darabot, melyben a hagyományos formát – az első tétel például szonáta formában íródott – mintegy harmóniában „továbbgondolta”, ráadásul óriásira növelte benne a kontrasztokat dinamikában és tempóban egyaránt. Egyes pontokon a mozdulatlan csendnek is jelentős szerep jut a darabban. Időben távolra mutat vissza, de ugyanakkor modern is.
Orbán György Sopra canti diversi-je is szerepel a műsoron.
A cím azt jelenti: „Különféle énekekre”. Orbán György eddig két vonószenekari ciklust írt, a Razumovszki-ciklust, amely három darabból áll, és a Kájoni-ciklust, melyet néhány évvel ezelőtt fejezett be. Ez négy vonószenekari művet tartalmaz, ebből hármat mi mutattunk be, közülük a harmadik darab viseli a Sopra canti diversi címet. A ciklus minden darabja Kájoni János munkásságához köthető, az általa gyűjtött illetve általa szerzett dallamokból áll, a harmadik pedig egy kicsit áttételesebben kapcsolódik hozzá, úgy, hogy abból az erdélyi folklórból merít, amely munkásságának időszakát jellemezte. Itt egy román, egy szász és egy magyar népi dallam kerül feldolgozásra. Orbán György mindenhez igényesen, finoman és humorral nyúl, és ez tükröződik vissza ebből a darabból is. Tradicionális és modern egyszerre, ráadásul technikailag komoly követelményt támaszt az előadókkal szemben. Sajnos egyszerűen még mindig túl kevesen ismerik Orbán műveit, pedig biztos vagyok benne, hogy aki csak egyszer is meghallgat egyet a vonószenekari darabjai közül, az meg fogja kedvelni.
A MÜPA-koncert a zenekar nevét viseli. Ha a műsoron szereplő művekre és az általuk közvetített hangulatokra gondol, milyen más címet adhatnánk még ennek az eseménynek?
Azt mondanám, hogy a jubileumi koncerten azok a zenék szerepelnek, amelyek minket éppen most a leginkább foglalkoztatnak. Ezért gondolatban talán adhatnánk a „Művek az Erdődy Zenekar kedvencei közül” címet is.
Biztosan sokan kérdezték már, de nagyon érdekelne, hogyan fér bele az életébe a Budapesti Fesztiválzenekar tagjaként az Erdődy Zenekar menedzselése?
Ezt valóban nem egyszerű összeegyeztetni, főleg a zenekar tagjaival történő időpont-egyeztetések jelentenek kihívást. A családommal is igyekszem sok időt tölteni, de örülök, hogy sok szálon fut az életem, mert így teljes!
Lengyelországban is volt egy jubileumi koncertjük. Milyen volt az ottani fogadtatás?
Október 10-én a Varsói Filharmónia nagytermében játszottunk. Ez nagy szó, mert ez a legpatinásabb koncerthelyszín Lengyelországban. Örülök, hogy fent tudjuk tartani azt a hagyományt, hogy a lengyel és a magyar zenei vonalon párhuzamosan dolgozunk. Lengyelországban mindig igyekszünk több magyar vonatkozású darabot játszani, hiszen a kezdetektől feladatunknak tekintjük a hazai kultúra külföldi megismertetését. A lengyel közönség mindig nagyon kedvesen és érdeklődően, értő módon fogad minket.
