+ Interjú

Beck Zoltán: Úgy éltem meg a Kaláka és a Szélkiáltó dalait, mintha a saját dalaim volnának

Magyarországon generációk nőttek fel a Kaláka és Szélkiáltó együttesek megzenésített versein, és hallgatják azokat felnőttkorukban is. Mindkét formáció mérföldkőnek számító évfordulót ünnepel, és ebből az alkalomból adnak közös ünnepi koncertet a pécsi Kodály Központban. Sztárvendégként a dal- és szövegíró Beck Zoltánt hívták.

Magyarországon generációk nőttek fel a Kaláka és Szélkiáltó együttesek megzenésített versein, és hallgatják azokat felnőttkorukban is. Mindkét formáció mérföldkőnek számító évfordulót ünnepel, és ebből az alkalomból adnak közös ünnepi koncertet a pécsi Kodály Központban. Sztárvendégként a dal- és szövegíró Beck Zoltánt hívták, aki a 30Y frontembereként, a Rájátszás és a Háy come Beck együttesek tagjaként és irodalmárként is igazolja azt, hogy a dalaik életkortól függetlenül érvényes és szilárd alapként szolgálnak a jövő zenészei számára is. Bár ő egy másik műfaj, a popzene felől közelít a kortárs versek dallá transzformálásához, ezzel együtt úgy gondolja, hogy a Kaláka és Szélkiáltó együttesek örök érvényű alkotásokat hoztak létre. Vele beszélgettünk.

Hogy lett önből sztárvendég?

Több szálon is kötődöm a zenekarokhoz. A legfontosabb talán az, hogy mivel irodalmár vagyok, magam is sokat foglalkozom versekkel. Már gyermekkoromban gyakran előfordult, hogy akár az iskolába menet, akár más helyzetben versek jártak a fejemben a Kaláka vagy a Szélkiáltó előadásában, de említhetném Hobót is. Például a Nagyon fáj című József Attila vers Hobó előadásában nagyon megragadott. És ilyenkor mindig azon kaptam magam, hogy nem is a vers az, ami foglalkoztat, hanem az abból létrejött dalt énekelem magamban. Volt az életemnek egy olyan időszaka is a 90-es években, amikor sokat utcazenéltünk a Balatonnál, ahol előkerültek Szélkiáltó és Kaláka számok a repertoárunkból. Szóval több szálon is kötődöm ezekhez a zenekarokhoz, a dalaikat úgy tudtam megélni, mintha a saját dalaim volnának.

A 30Y-os időszakban is kötődött hozzájuk?

Akkoriban a zenei figyelmünk egész másfelé fordult, de a költészethez való kötődésemben máig alapvető szerepet játszik ez az alapélmény. Azt gondolom, hogy az esztétikámban is hangsúlyos a hatásuk. Ha megkérdeznek, milyen műfaj az, amit a Rájátszás együttessel vagy a Háy come Beck formációval csinálunk, akkor egy kicsit mindig eszembe jutnak ők. Főként azért, mert úgy képesek verseket megzenésíteni, hogy közben tényleges dalok íródnak a kezeik által, tehát nem csupán a vers illusztrációjához használják a zenét.

Fotó: Sinco

Az egyik együttes a 45, a másik az 50 éves évfordulóját ünnepli. Miben rejlik Ön szerint a hosszú pályafutásuk titka?

Általánosságban elmondható, hogy verset megzenésíteni könnyű, tulajdonképpen bárki tud ilyet csinálni, aki alapszinten játszik valamilyen hangszeren. Ők azonban olyan dalokat írnak, amelyeknek a szövege vers, és ez nem ugyanaz. A dalíráshoz az szükséges, hogy a szerző megértse a vers lényegi elemeit, és azt zenében meg is tudja fogalmazni. Ez pedig egy egészen más kihívás, mint egyszerűen melódiát írni egy versszövegre.

Kányádi mondta egyszer a Kalákáról, hogy „kimuzsikálják a dallamot a versből a maguk olvasata szerint”. Mi dönti el azt egy versnél, hogy dalként jól fog funkcionálni?

Mivel a dal mögé oda kell állnia a szerzőnek, ezért kell, hogy legyen benne egyfajta érintettség, annak a részéről, aki dolgozik vele. Én a popzene felől tudom ezt leginkább megközelíteni. A popzene esetében tényleges tétje van a dalnak, és sokszor előáll az a helyzet, hogy a szöveg fölkínálja a dal lehetőségét. De nem biztos, hogy minden ilyen lehetőséggel élni kell, és annak, aki a szerzője-előadója a dalnak, nem azt kell mérlegelnie, hogy önmagában egy adott szöveg vagy zenei anyag miféle esztétikával rendelkezik, hanem azt, hogy ő ebben hiteles tud-e lenni. Korántsem biztos, hogy egy jó versből jó dalt lehet csinálni, de ez nem minősíti sem a verset, sem a melódiát. Kányádi arra utalt szerintem, hogy a megzenésítéssel nem a verset adjuk elő, hanem annak egy lehetséges változatát.

Fotó: Sinco

Megfogalmazható-e valami fajta különbség abban, ahogyan ők közelítenek egy vers megzenésítéséhez és ahogyan Ön teszi?

Egy jól megvilágítható különbség például az, hogy én nem tisztelem annyira a szöveget mint ők, ezért bátrabban nyúlok hozzá, sokszor húzok ki akár nagy egységeket is az eredeti verzióból. Az ő munkásságukban mélyen megmutatkozik az a tisztelet, mellyel a vers, a költő és általában a költészet iránt viseltetnek. Nálam pedig kizárólagosan a dal az egyetlen tét, ezért nem hezitálok, és ha szükségesnek gondolom, akkor merészen alakítom a vers eredeti verziójának szövegét. Háy János verseit hoznám példának: az egyik dalban két, az eredeti kötetben egymástól távol fellelhető vers szövegét gyúrtam egyetlen dallá, mert azt gondoltam, hogy ebben a dalban ennek kell megtörténnie. Figyelembe kell venni, hogy milyen nyelvi alakzatok jelennek meg egy szövegben, és a szintaxis is borzasztóan fontos, mert olvasáskor könnyű dolgunk van, ha valamit nem értünk, csak visszaolvasunk a szövegben. A dalban azonban erre nincs idő, három perc alatt kell kiváltani valamit a befogadóból, létrehozni olyan erejű hatást, mint amilyet egy vers hoz létre, akár úgy is, hogy tudjuk, hogy vannak olyan versek, melyeket sokszor egész életünkben elemezgetünk magunkban. Ezért én úgy gondolom, hogy amikor kihúzunk szöveget az eredeti versből, akkor valójában nem elveszünk belőle, hanem éppen az történik, hogy erőteljesebbé tesszük egyfajta olvasatát.

Milyen hatással lesz a vers mondanivalójára, ha megzenésítik? Számomra mindig elmélyíti az eredeti mondanivalóját.

A saját gyakorlatomból hoznék példát a válaszhoz. Azoknak a versszövegeknek, amelyek dallá válnak, nincs refrénjük. Fontos kérdés viszont, hogy mi történik a refrénnel a dalban. Ez egy zenei értelemben és szövegszerűen is ismétlődő együttes. És bár a versben ez nincs eredetileg benne, de ahogy dallá válik, és bizonyos részét elkezdjük ismételni, azzal azt is állítjuk, hogy ez a szövegrész nagyon fontos, azt üzenjük a hallgatónak, hogy erre nagyon oda kell figyelni. Kell, hogy legyen bennünk bátorság hozzányúlni ezekhez a versszövegekhez, és nyersanyagnak tekinteni őket. Szerintem a vers nem autoriter, és nem üzeni a számunkra azt, hogy ne lehetne hozzányúlni. Elkezdünk beszélgetni a szöveggel, és az egyszer csak kezdi megmutatni, hogy mit akar refrénként kiemelni. Megmutatja azt az esszenciát, amit a dal karaktere tud kihozni belőle, attól függően, hogy miféle dal lesz az adott a versszövegből. Egy szöveg ugyanis számtalan módon tud formálódni.

Ha élő szerző verséből kikerülnek szövegrészek, szükséges, hogy ő jóváhagyja az Ön által készített verziót?

Szerencsére van rá módom, hogy a lelkesedéstől hajtva felhívjam a szerzőket, és eljátsszam nekik a telefonba az elgondolásomat. Grecsó Krisztiánt például egy hajnali órán hívtuk fel Egyedi Péterrel a Pont oda című verse kapcsán. Ugyan tetszett neki a szerzeményünk, de másnap azért jelezte egy üzenetben, hogy szerinte nem sok maradt az eredeti szövegből a dalban. De ezzel nincs semmi baj, hiszen néha a vers csupán egy hangulati ugródeszka, és ilyen módon végül mégis kötődik az eredetihez. Karafiáth Orsolya egyik novellájából is készítettem már dalt, így új műfaj is született, a „novelladal”, de attól az még ugyanúgy az ő szövege volt. A nagy kérdés szerintem az, hogy elkezdünk-e egy szöveggel egyáltalán beszédbe elegyedni. Fontos látnunk azt is, hogy annak ellenére, hogy egy versből indul ki a dal, végül mégis egy merőben új létező lesz belőle.

Fotó: Sinco

Ezek szerint teljesen egyenértékű irodalom a mondott és az énekelt vers?

Biztos vagyok benne, hogy egy rossz vers távolabb van egy jó verstől, mint egy jó dal a jó verstől. Hiszen nem minden dal akar művészi erővel megszólalni, a legtöbb célja inkább csak a szórakoztatás. A költészetben is vannak jó versek, jó költők, epigon versek is vannak, azután vannak formanyelvvel küzdő költői szövegek is. Úgy érdemes elképzelni ezt, hogy egy popdal az esztétikájában nem kevésbé értékes, mint bármely más műfajú dal. Egy versszöveg esetében az történik, hogy jellemzően nem találkozik egyszerre nagy tömegű befogadóval, hanem a vers hosszú időben létezik. Ezzel ellentétben a popzene általában rövid intervallumokban és térben mozog. Egyszerűen az történik, hogy belehelyezkedik egy társadalmi térbe, egy adott értékhorizontba, majd belerakják egy fesztivál helyszínbe, egy szabadtéri nagyszínpadra, és az a feladata, hogy hirtelen tízezer embernek abban az adott pillanatban adjon valami nagyon erős impulzust. És ugyanez igaz arra az esetre is, ha csak párszázan hallgatják vagy még kevesebben, mondjuk, egy klubkoncert alkalmával. A versnek ezzel ellentétben az a kérdése, hogy időben előre és hátra hogyan viszonyul más versekhez, hogyan tud kapcsolatot teremteni az emberi gondolkodással, ez tehát egy egészen más történet.

A versek hangszereléséről mit érdemes tudnunk a két együttes vonatkozásában?

A zenei gondolkodásmódjuk meghatározta azt, hogy alapvetően akusztikus hangszereken játszanak. Kiművelt zenészekről beszélünk, akiknek a hangszeres elméleti tudásuk is jelentős. A zenét tehát magas művészetként művelik. A két zenekar közötti különbség abban áll, hogy a Kalákának a klasszikus zenei formák és a magyar népzene sokféle formája nyújtott inspirációs forrást, míg a Szélkiáltónak a Balkán vidéke. A Szélkiáltó talán jobban engedte magát átitatni a városi zenével is.

A spoilerezés szándéka nélkül kérdezem, hogy mit hallhat Öntől a közönség a koncerten?

Azt tervezem, hogy Kaláka és Szélkiáltó dalt is énekelek. A koncerten egymásnak adják majd a stafétát a zenekarok, és tulajdonképpen én leszek ez a staféta. A Kaláka kapcsán megidézném a 90-es évek utcazenélését is, az akkori klasszikus formában, hangosítás nélkül. Játszom egy Ady-esten, az Eldobott szerelmek címűn, abban is úgy működöm, mint utcazenész, és abban is játszom Szélkiáltó dalt, amely az Imádság háború után című csodálatos Ady versre íródott.

Csalogassuk a közönséget! Miért érdemes eljönni a koncertre? 

Mert nem múltidézésre készülünk, tehát nem arról lesz szó, hogy a zenekarok saját dicsfényükben fürdőzve megmutatják, hogy mi történt eddig. Az esten az lesz a középpontban, hogy mi történik ma. Tehát az a reménységünk, hogy ott és akkor történni fog velünk a közönséggel együtt valami, ami aktuálisan erős hatású lesz, miközben zene és irodalom találkozik a Kodály Központban, ami mindig abszolút élményt jelent.

Beck Zoltán: Úgy éltem meg a Kaláka és a Szélkiáltó dalait, mintha a saját dalaim volnának
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top