+ Interjú

Művésznek mentem, idegen lettem – négy nő vallomása a művészeti rendszerekről

Nemrég rendeztek egy érdekes kiállítást az FKSE (Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület) galériájában „Művésznek mentem, idegen lettem” címmel. Elsőgenerációs művészekről szólt. Olyanok állítottak ki, akik úgy érezték, kívülről érkeztek a művészetbe, „vidékiek”. Kiderült, hogy a centrumba kerülve – épp ellenkezőleg, mint ahogy várták – még kevésbé adatik meg számukra a választás lehetősége. – Kiss Noémi beszélget.

Idegenek – Választás a művészetben

Nemrég rendeztek egy érdekes kiállítást az FKSE (Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület) galériájában „Művésznek mentem, idegen lettem” címmel. Elsőgenerációs művészekről szólt. Olyanok állítottak ki, akik úgy érezték, kívülről érkeztek a művészetbe, „vidékiek”. Kiderült, hogy a centrumba kerülve – épp ellenkezőleg, mint ahogy várták – még kevésbé adatik meg számukra a választás lehetősége. A kiállítás tagadja a művészeti autonómiát. Visszaélések, tárgyiasítás, bejáratott kapcsolathálók szövik át. A művészeti rendszer végleg felszámolja a zsenikultuszt? Az amúgy is szűk kör örökre bezárul? Hiába mutatja kifelé a nyitottságot, toleranciát, szabadságot. Aki látszólag bent van, még az is idegenkedik a közegtől.

A kiállításból kiindulva felkerestem négy, számomra izgalmas női alkotót, hogy válaszoljanak a művészethez való viszonyukról feltett kérdéseimre.

SZERINTED MA AZ ÁLTALAD JÓL ISMERT – HISZ RÉSZESE VAGY – MŰVÉSZETI RENDSZER MENNYIRE ADJA MEG A NŐKNEK A SZABAD VÁLASZTÁS JOGÁT? MENNYIBEN KORLÁTOZZA ŐKET?

Trapp Dominika (fotó: Bartha Máté)

TRAPP DOMINIKA
képzőművész, Budapest

Sok múlik azon, hogy egy nő épségben kerül-e ki a művészeti felsőoktatásból. Én az ottani viszonyokat súlyosabbnak ítélem, mint a professzionális szakmai közegben tapasztaltakat. Számtalan visszaélésről van tudomásom: a nagyobb számban tanító férfi tanárok, „mesterek” közül többen tekintenek – egy ottani ismerősöm szavaival élve – „budoárként” a rájuk bízott osztályokra. Akinek diákként visszaélnek a bizalmával és megéli, hogy a képességeinél sokkal nagyobb érték a „közeg” – legalábbis, amit közegnek hisz diákperspektívából – számára a teste vagy a szexuális vonzereje, az ezt az autonómiáján és integritásán ejtett sebet keserves munkával tudja csak eltüntetni. Feltéve, ha sikerül neki. Úgy gondolom, a kihasználtság és a tárgyiasítás érzése korlátoz a szabad döntéshozatalban. Mivel saját, szuverén értékítéletünkbe vetett hitünket csorbítja.

BAJUSZ ORSOLYA
kultúrakutató, Budapest

Kívülről érkeztem a művészetbe. Ma már kutatóként dolgozom. Nem hiszem, hogy specifikusan nőként vagy nem nőként adja meg, vagy tagadja meg a szabad választás jogát bármelyik rendszer. És azt sem, hogy a szabad választás az, amire fókuszálni kéne. Ebben már nem hiszek. Példának okáért: nem arról van szó, hogy választhatok-e vagy sem, hogy elmegyek-e szülni a munkahelyemről, amikor projektalapú, határozott ideig tartó a legtöbb munka és pénzkereseti lehetőség, akár nő vagyok akár férfi. Ez a közeg elég rosszul fizetett és alacsony presztízsű ahhoz, hogy több legyen benne a nő, mint a férfi. Éppen úgy, ahogy az egészségügyben. A szexuális visszaélés viszont valódi probléma. Szerintem csak rontottak rajta a #metoo-s boszorkányüldözések. Mert nem a szabad választás kérdéseként (nem lehet a szerelmet megtiltatni, stb.), hanem korrupciós ügyekként kellett volna foglalkozni velük: Hogyan csatornáznak be állami erőforrásokat privátba? Hogyan csinálnak privát budoárt egyetemi tanszékekből? Ebben a művészeti oktatás kiemelkedő.

ERŐSS NIKOLETT
kurátor, Budapest Galéria

A művészeti rendszer sokféle. Ha az állami/önkormányzati szférát vesszük, ott a változások lassúak. A nők iránti bizalom nehezen épül, szerepük a háttérmunkában, az adminisztrációban jelentős. Ott aztán nem sok választás van, a működés kötött. A felsőbb döntéshozatali szinteken a NER-térnyerésével nem is igazán a nő/férfi a cezúra, hanem az igazodás, a rendszerhez való lojalitás a meghatározó. A nők választhatnak, hogy a hatalom képviselőit választják-e. Máskülönben ugyanúgy kuss, mint a férfiaknak. Emellett működik egy alulról szerveződő civil közösség és egy üzleti világ is, mindkettő több teret enged a nőknek. Előbbiről vannak közelebbi ismereteim. Az állami szféra kiábrándító diszfunkcionalitása elől menekültem ide. Nem akartam több rossz kompromisszumot, inkább megcsináltuk a magunk párhuzamos valóságát. Nőkkel, zömében. Persze ez a rendszer is több másikba ágyazódik. A gyerekek, a család, a szélesebb társadalmi kontextus révén nem korlátlan a szabadság. De vissza a művészethez: nem építek olyan rendszert, amely a nők, vagy bárki más szabad választásának jogát korlátozza.

LÉTEZIK AUTONÓM MŰALKOTÁS? SZERINTED VAN A MŰVÉSZETBEN MA IGÉNY AUTONÓMIÁRA?

BAJUSZ ORSOLYA

Bajusz Orsolya (fotó: Neogrády-Kiss Barnabás)

A személyes tapasztalatom az, hogy a művészeti rendszer a mai Magyarországon egy sokkal tágabb reprezentáció-iparba ágyazódik, ami morális pozíciók kijelölésén, felmutatásán, személyessé tételén keresztül gazdasági függéseket és geopolitikai viszonyokat legitimál. Sajnos az úgynevezett „civilek” (NGO-szektor) is túl közel kerültek a művészethez. Ma különféle ipari lobbik és hatalomért törtető, politizálgató gittegyletek is felkeresnek művészeket, vagy magukat művésznek állítják be. „Feministák”. „Női politikusok”. Ezeknek sokszor semmi valódi társadalmi bázisa nincs, ezért próbálnak a művészeten, illetve a valódi civil kezdeményezések leuralásán keresztül legalább szimbolikus legitimációt szerezni maguknak.

Éveken át próbáltam navigálni ezekben a hálózatokban. Aztán arra jutottam, hogy minél idegenebb vagyok ettől az alakoskodó, a saját vélt nagyszerűségén meghatódó, saját magát az igazság és a morál letéteményesének tartó, a magyar társadalmat lekezelően civilizálgató nómenklatúrától, annál jobb lesz nekem. Példának okáért, ahogy az alternatív kultúrát átmérgezte a politikai pózerkedés, vagy ahogy ellehetetlenítik a paradigmaidegen, alulról jövő önszerveződő kezdeményezéseket – nemhogy művészet nincs, a fű nem nő ki. A normális élethez alap az autonómia, nem csak a művészethez.

ERŐSS NIKOLETT

Szerintem nincs, sosem volt autonómia. A művészet mindig számos kontextusba ágyazott, elköteleződései és kötöttségei vannak, a függetlenség itt nehezen értelmezhető. Ha a hatalomtól való autonómiára gondolsz, akkor az alapvető igény. De nem teljesíthető, inkább finomítható, tudatosítható a viszony.

CSEH GABRIELLA

Autonóm műalkotás: ellentmondásos. A „műalkotás” valamilyen konszenzus alapján nevezhető műalkotásnak, ráadásul a szó magyarul hordoz magában valami gyönyörrel, szépséggel telített dolgot. Az „autonóm” lehet kánonon túli, abszolút értelemben kábé semmihez sem köthető, de legalábbis nem klasszikus értelmezési kulcsokkal járó megfejtésekhez tapadó. Mégis, a művészet egyik lényege az autonóm kifejezésmód. Ha nincs rá igény, akkor a művészetre sincs igény.

TRAPP DOMINIKA

A művészetben, ahogy az élet más területein is, az autonómia valószínűleg illúzió lehet csak. Mivel nem tudjuk számba venni az összes külső és belső – vagy belsővé vált – erőt, amely cselekvésre és véleményformálásra késztet. Folyamatosan gyanakodnunk kell saját autonómiánk kapcsán. Műalkotások létrehozásánál a szemünk előtt nyilvánul meg saját beágyazódottságunk. Hiszen miközben valami rendkívül egyedire törekszünk, mások gondolatait recirkuláljuk csupán. Ami a munkánkban egyedi, az az újrahasznosítás sajátos módja.

Az interjú készítője, Kiss Noémi (fotó: Szilágyi Lenke)

MI A SZEMÉLYES TAPASZTALATOD AZZAL AZ ÁLLÍTÁSSAL, HOGY A MŰVÉSZETI RENDSZERBEN A MŰVÉSZ IDEGEN? VAGY ELEVE KÓDOLT AZ IDEGENSÉG?

ERŐS NIKOLETT

Az idegenség-mítosz azt a 19. századi romantikus művészképet idézi fel, ami akkor is inkább vágy, póz, Zeitgeist volt. Miért volna idegen? És ha már: ez kizárást vagy kívülállást jelentene? A művészeti intézmények tudnak élet- és művészetellenesen működni, erre ma itthon számos példa hozható. De ezek nem specifikusan a művészekkel bánnak el, hanem az emberekkel általában. Életidegen a működésük. Nem segítik azt (mert nem is ismerik), ami vállalt céljuk. Ez rendszerszintű, politikai, gazdasági probléma, nem művészet-specifikus. Szenved ettől az orvos és a tanárnő is. A művészek lehet, hogy nehezebben alkalmazkodnak rendszerekhez, mint sokan mások, de azzal a képességgel is rendelkeznek, hogy alternatívákat, külön utakat mutassanak fel. Nem romantikus szakadárokra gondolok, individuális kalandorokra, hanem katalizátorokra, avantgardistákra. Csakhogy itthon a művészek mintha kevésbé akarnának részt venni alternatív rendszerek, infrastruktúrák kiépítésében – az idegenség, a kívülállás sokszor felmentésként értelmeződik.

Kiss Noémi

Művésznek mentem, idegen lettem – négy nő vallomása a művészeti rendszerekről
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top