+ Film

Az Angyal a meglepetések filmje

Carlos szeret élni, megragadni a pillanatot, nem számolni semminemű kötöttséggel, legyen szó akár életveszélyről, akár lelkiismeretről.

Louis Ortega: Az Angyal, argentin krimi, életrajzi dráma, 118 perc, 2018

Az antihősök korát éljük. Ugyan nem ma történt, hogy Raszkolnyikov baltát emelt az uzsorás vénasszonyra, és a vadnyugat pisztolypörgetői sem a minap koszolták össze mindaddig frissen vasalt, celluloidvakító ingjüket, ám a huszonegyedik század ezidáig különösen sok, minden korábbinál bestiálisabb gonosztevőt emelt reflektorfénybe, elég csupán az utóbbi évek legnépszerűbb sorozatainak közönségkedvenceire gondolnunk – a kémiatanárból lett drogkereskedő Walter White-ra, a vérfertőző szerelem partjára vetett gyermekgyilkos Jamie Lannisterre, vagy éppen a kifogástalan modorú, gourmet kannibálra, Hannibal Lechterre. A trend egyelőre töretlennek tűnik, legutóbb például a Joker című mozi szakított nagyot a jegypénztáraknál, mely egy eleinte ártalmatlan, sérült férfi lelki kálváriáját, majd vérengző gyilkossá válását hivatott prezentálni a nyájas (és hálás) publikumnak.

Louis Ortega rendezése, Az Angyal remekül illeszkedik a sorba, hisz főszereplője minden kétséget kizáróan kétes erkölcsökkel bír, ugyanakkor kifejezetten unikális mozival van dolgunk, mely egészen máshogy/máshonnan fogja meg a pszichopatológia ábrázolását, mint divatos, mainstream kortársai.

A nyitóképek a címszereplőt, az angyali fizimiskájú Carlost követik nyomon, amint épp egy átmenetileg üres villába oson be, ahol előbb felfedez, megérint, megkóstol ezt-azt, majd felrak egy lemezt, hogy táncot járjon a bűnadta szabadság dicsőségére a fényűző, tágas nappali kifutóvörös padlószőnyegén. Carlos szeret élni, megragadni a pillanatot, nem számolni semminemű kötöttséggel, legyen szó akár életveszélyről, akár lelkiismeretről.

E könnyelműség mögött azonban nem pusztán önteltség, a pszichopaták oly jól ismert hübrisze áll – Carlos motivációi és motiválatlansága egyaránt valami különös, sztoikus hedonizmusból eredeztethetők. Ez az egykedvű habzsolás mozgatja a történetet ilyen-olyan irányokba, egy különös kitérőkkel teli, olykor nehezen érthető, ám mindvégig izgalmas cselekmény útján.

A főhőst (ha nevezhetjük így) a film első negyedében gyermeki bájú, pimasz csibésznek ismerjük meg, szimpátiát vált ki belőlünk lazasága, pitiánersége, csínytevésszámba menő bűnei mögött rossz szándéknak nyomát sem leljük. Aztán kíméletlenül meglep minket – ahogy a film során még megannyiszor.

Az Angyal bizony a meglepetések filmje, szinte semmi sem úgy történik benne, ahogy várnánk, mi több, epizodikus szerkezetében a néző kissé dezorientáltnak is érzetheti magát, ám az elvarratlannak tűnő szálakra könnyedén felcsimpaszkodhat a figyelme, s ha kitartóan, altruista áldozati légy módjára vár, a film nem rest lebilincselő hálót szőni köré, még ha váratlanul, a szokványostól eltérően teszi is mindezt.

Carlos karakterrajza okán egyébként sincs más választása a mozinak, mint eltérni a megszokottól, hisz egy klasszikus dramaturgia megkövetelné, hogy a főhősnek legyen egy jól definiált célja, melynek eléréséhez különféle megpróbáltatásokat kell leküzdenie, s az akadályokat jórészt egy antagonista volna hivatott elébe gördíteni. Carlos azonban ledobja magáról a hagyományos értelmezési kereteket, nehéz mit kezdenünk vele, ugyanis rendkívüli agilitása ellenére is inkább tűnik története elszenvedőjének (vagy inkább elélvezőjének), semmint aktív formálójának, hisz csupán a pillanatnak (vagyis jelenetről jelenetre) él, nem számolva a jövő kihívásaival. Hideg, akár egy gép, ám merevségnek nyoma sincs benne – eleven önellentmondás és irónia. A címadás bizony nem véletlen.

A pszichopata főhősök általában a törvényesség képviselőivel vagy más pszichopatákkal állnak konfliktusban. Lars Von Trier legutóbbi filmje, A ház, amit Jack épített üdítő kivétel volt, hisz a pszichopata főszereplő közvetetten ugyan (Vergiliussal folytatott beszélgetése nyomán), de önmagával vívott harcot.

Ez akár Carlosra is érvényes lehetne, ám ő paradox módon plauzibilis egésszé gyúrja össze egymás komplementerének tűnő tulajdonságait, s úgy tűnik, inkább az látszatellentmondások állnak konfliktusban az őt körülvevő világgal. No nem mintha ez a világ különösebben normális és könnyen értelmezhető volna. Senki sem tűnik kifejezetten józannak, s mintha egy narancsfényű, mediterrán hógömböt ráztak volna meg a filmkészítők, a mozi által lefestett közeg kaotikusnak és kifejezetten zártnak tűnik – az van csupán, amit a film megmutat, a film pedig mindig azt mutatja, amihez Carlosnak éppen kedve van, vagyis mindig valami mást, mindig valami újat, míg megannyi kacaj, meghökkenés és szemöldökborzolás közepette le nem pereg a játékidő, melynek végére valószínűleg nem értjük meg jobban Carlost, mégis, valamily módon sikerül vele azonosulnunk, s kissé átéreznünk, milyen is egy pszichopata szemével látni a világot.

Az Angyal kapaszkodók nélküli, zsigerforgató hullámvasútmenet. Vicces, furcsa, dinamikus, frappáns – és zavarba ejtő.

Zalai Szilveszter

Az Angyal a meglepetések filmje
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top