+ Interjú

A tabudöntögető japán lány esete a magyar zeneszerzővel – Ryoko Aoki mesél

Eötvös Péter 2008-ban eljött Japánba, hogy az NHK Szimfonikus Zenekart vezényelje. A Seven (Hét) című darabját Akiko Suwanai japán hegedűs játszotta, szintén az ő vezényletével. Nagyon megérintett ez a gyönyörű darab. A koncert után Toshio Hosokawa zeneszerző hátravitt a backstage-be, és bemutatott Péternek. Ez volt az első találkozásunk. – meséli Ryoko Aoki.

Ryoko Aoki C Masanori Akao és Eötvös Péter, fotó: Csibi Szilvia

Eötvös Pétert világszerte rengetegen ismerik és szeretik, ráadásul idén az évad művésze is a Müpában (fellép a Nemzeti Filharmonikusokkal, illetve a saját műveit is vezényli majd). Amolyan headliner-név, akire azonnal felkapja a fejét a közönség. Szeptemberi koncertje margóján azonban még egy név feltűnik: a “narrátor” szerepében Ryoko Aoki. Itt az idő, hogy megismerjük ezt a különleges sorsú japán lányt és művészeti ágát, a nó színházat. Hogyan érvényesül egy hagyományokra épülő művészetben, csupa férfi között? Mi aggasztja legjobban a nó jövőjével kapcsolatban? És főleg hogyan került össze Eötvös Péterrel? Nagy szerencsémre a művésznő készségesen és részletesen mesélt nekem…

Hogyan lettél nó színész? Mit érdemes tudnunk erről a művészeti ágról?

A nó klasszikus japán zenés dráma, amelyet a XIV. század óta játszanak. A legtöbb nó színész nó családból származik – ez egy apáról fiúra öröklődő szakma. Én azonban nem nó családba születtem. Nyolcéves koromtól klasszikus balettet tanultam, de már akkor azon törtem a fejem, vajon miért van az, hogy a velem egykorú gyerekek mind nyugati művészeteket űznek: zongoráznak, balettoznak… Igen, manapság a nyugati kultúra mintha népszerűbb lenne japánban, mint a helyi hagyományok. Ennek az is az oka, hogy az átlagember még mindig azt gondolja, hogy a japán hagyományokat csak egyes, kifejezetten erre specializálódott csoportok tarthatják fenn, holott mindannyian japánok vagyunk. Egy napon aztán láttam a tévében egy adást a nóról, és annyira megtetszett, hogy tizennégy évesen magam is csatlakoztam a nó egyik, kanze nevű iskolájához. Ezután a Tokiói Művészeti Egyetem Zenei Karára kerültem, ahol a nó színházra szakosodtam.

Szóval a nó még mindig inkább a férfiak területe? Milyen volt nőként belekerülni ebbe a világba?

Amikor a Zenei Kar hallgatója voltam, még nem vettem észre, hogy mind nőként, mind nem nó családból származóként milyen nehéz lesz bekerülnöm egy ennyire zárt közösségbe. Aztán persze feltűnt, hogy az évfolyamtársaim mind férfiak, és mind sokadik generációs nó színészek. Sokan kérdezték is:

“Te nő vagy. A nó társadalmában eleve hátrányos helyzetből indulsz a férfiakhoz képest. Szóval, hogy is tervezed a jövődet?”

Ez volt az első alkalom, amikor igazán szembesültem azzal, hogy milyen kemény fába vágtam a fejszémet.

Mindemellett nagyon érdekelt, merre lehet tologatni a hagyományok határait, hiszen számomra természetesnek tűnt, hogy az új művészet is tradicionális alapokon nyugszik. Azért választottam a Tokiói Művészeti Egyetemet, mert reméltem, hogy majd megismerek más művészeket, és mindenféle közös munkát találunk ki együtt. A valóság persze itt is más volt. A nó diákok annyira elfoglaltak a maguk leckéivel, hogy nincs idejük más körökben forogni a sajátjukon kívül, tehát a legtöbb diáktársamat egyáltalán nem érdekelte más művészet, vagy nem is ismerték ezeket. Generációkon keresztül öröklődik a szemlélet, miszerint a hagyományőrzés a nó előadó legfontosabb erkölcsi kötelessége – vagyis a közös munka más műfajokkal lerombolná a hagyományt.

 

Azonban pont ebben az időben az egyetem észlelte, hogy ez egyfajta probléma, és megpróbálta közelebb hozni egymáshoz a különböző, mereven elzárt szakokat. A professzorom is ajánlotta, hogy keressek kapcsolatot más művészekkel, és én meg is tettem.

Végül hogyan sikerült összehoznod a saját előadásaidban a hagyományos és a kortárs elemeket?

A kortárs zeneszerzők bevonása és az új zeneművek születése számomra a modern nó egyik alapköve.

A nó egyik alapítója, Zeami több értekezést is írt, az egyik címe Fushikaden, amely összefoglalja a nó esztétikáját. Ebben szerepel ez az idézet:

“fontos, hogy ne állj meg egy helyben”.

Vagyis egy nó előadó soha ne maradjon ugyanolyan, ne toporogjon egy ponton, legyen mindig friss. Állítólag maga Zeami is úgy alakította az előadásait, ahogy az éppen az adott közönség reakciójából következett. Ez teljesen máshogy hangzik, mint ahogy ma működik a nó.

Ryoko Aoki, Fotó: Hiroaki Seo

Vegyük például az európai zenét: ugyan megvan a klasszikus zenei tradíció is Bachhal meg Beethovennel, de ettől még a kortárs zeneszerzők is alkotnak, építenek a hagyományokra. Az operákat is új verziókként, mai rendezők értelmezésében mutatják be. Nektek, európaiaknak az opera nem múzeum, hanem élő művészet, ami minden évadban más és más. Mi japánok viszont tartjuk magunkat jó pár műfaj – például a nó, a kabuki, a bunraku bábszínház – hagyományaihoz, és rengetegen gondolják azt, hogy a feladatunk mindezeket úgy megőrizni, ahogy vannak. Büszkéknek kell lennünk a hagyományainkra, de arra sajnos nincs túl sok lehetőség, hogy ezeken az alapokon, hagyományos előadókkal új alkotásokat hozzunk létre. Valójában a fiatalok egyre kevésbé érdeklődnek a hagyományos formák iránt, inkább öregek alkotják a közönséget. Ezen legalábbis el kellene gondolkodnunk.

De az is igaz, hogy az 1960-as és ‘70-es évek Japánjában már elindult némi változás Hisao Kanze, a híres nó művész jóvoltából. Ő a Kanze háznak, egy nagy nó háznak volt a leszármazottja, de így is nyitott más műfajok képviselői felé. A leghíresebb partnere Tadashi Suzuki színházi rendező volt. Szerintem a nó színház nagyban befolyásolta a színházi világot. Nemcsak japán, hanem nyugati rendezők, például Peter Brook vagy Robert Wilson is beemelték a munkáikba.

A nó nemcsak drámából, hanem zenéből is áll. Hisao Kanze kortárs zeneszerzőkkel is dolgozott, olyan partnerekkel, mint Tôru Takemitsu (1930-1996), Jôji Yuasa (1929-) and Toshi Ichiyanagi (1933-). Hisao Kanze halála után mintha véget ért volna egy egész generáció, és csak nagyon kevés hasonló munka született, habár maga a kortárs zene teret nyert a műfajban.

Azonban egy nó előadó nemcsak táncos, hanem énekes is. A nó tanáraim mindig azt tanították, hogy az ének nagyon fontos eleme a művészetünknek, vagy akár éppen fontosabb is, mint a tánc. Ebből a szempontból az eddigi együttműködések is elég szegényesek, úgyhogy szerettem volna olyan zenei újításokat bevinni, amelyek kifejezetten az éneklésre fókuszálnak. Felkerestem zeneszerzőket, megkértem, hogy írjanak darabokat a hangomra, és már elő is adtam körülbelül ötven ilyet.

Az egyik zeneszerző, akivel együttműködsz, Eötvös Péter. Hogyan kezdődött a kapcsolat, miért döntöttetek úgy, hogy közösen dolgoztok a Harakirin?

Eötvös Péter 2008-ban eljött Japánba, hogy az NHK Szimfonikus Zenekart vezényelje. A Seven (Hét) című darabját Akiko Suwanai japán hegedűs játszotta, szintén az ő vezényletével. Nagyon megérintett ez a gyönyörű darab. A koncert után Toshio Hosokawa zeneszerző hátravitt a backstage-be, és bemutatott Péternek. Ez volt az első találkozásunk. Tudta, hogy nó énekes vagyok, és azt mondta:

“Kérem, énekeljen a Harakiri című darabomban”.

Péter 1970-ben járt először Japánban Karlheinz Stockhausennel. Hat hónapig maradt, és a Stockhausen Zenekar tagjaként játszott az Oszakában megrendezett Világkiállításon. Ebből a tapasztalatból született 1973-ban a Harakiri, amelyet a WDR (német rádió – a szerk.) rendelt, és amelyet Yukio Mishima japán regényíró öngyilkossága ihletett. 2011-ben az Alter Ego ensemble meghívott Pétert és engem Rómába, ahol bemutattuk a Harakirit. A japán premierre 2014-ben került sor. Azóta szerencsére sokszor lement már az előadás Magyarországon és Japánban is. Mondtam Péternek, hogy időszerű lenne egy új zenemű, és hamarosan meg is született a Secret Kiss (Titkos Csók). Ezt hozzuk el a napokban Budapestre, a Müpába.

Ensemble Musikfabrik © Katharina Dubno

Mit várhat a közönség ettől a darabtól?

Ennek a darabnak az olasz író, Alessando Baricco Selyem című novellája szolgált alapjául. Egy XIX. századi francia utazóról szól, aki eljut Japánba. Oriza Hirata, a híres japán színházi rendező és színműíró fordította a szöveget japánra, amelyet így az anyanyelvemen adok elő. Idén januárban mutattuk be a Secret Kisst a Gageego Ensemble-vel a svéd Konserthus Gothenburgban. Márciusban Tokióban léptünk fel a Bunka Kaikannal, majd a portói Casa de Músicában a Remix Ensemble-vel, áprilisban pedig Madridban a Plural Ensemble-vel. Szeptember 8-án a kölni Ensemble Musikfabrik lesz a partnerünk a Berlini Filharmonikusok termében. 15-én ugyanez lemegy Kölnben, és aztán jöhet a budapesti koncertünk is, 17-én a Müpában.

A tabudöntögető japán lány esete a magyar zeneszerzővel – Ryoko Aoki mesél
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top