+ Irodalom

Petőcz András 60 éves – Az Élet és Irodalom 2019/34. számából

élet és irodalom

Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

FEUILLETON

Fried Ilona A színház álma ötvenöt év után címmel írt esszét a kanadai identitásról a párizsi Théâtre du Soleil-ben, a „Nap Színházában”.

„A most bemutatott előadás emblematikus címe, az irokéz eredetű Kanata, mely „falut” vagy „települést” jelent, amelyből Kanada neve ered. A cím már utalás az ország őslakosainak nehéz, mindmáig nem egészen feldolgozott problematikájára, az első nemzetek (korábban indiánokként ismertük őket), fiataljainak helyét vizsgálja a modern kanadai társadalomban. (Őslakosoknak tekintik az első nemzetek tagjai mellett az inuitokat, akiket korábban eszkimókként ismertünk, valamint a meszticeket, akik többféle etnikumú felmenőkkel rendelkeznek.) Az előadás előkészítése mintegy két évet vett igénybe, a munka történeti kutatással kezdődött. Kanadában a hegyekben élő törzseket is felkerestek, illetve tanulmányozták az első nemzetek tagjainak nagyvárosi életét is, majd Párizsban folytatták a munkát. A színészek kezdeti improvizációi a saját történeteikre épültek, volt miből dolgozniuk, mivel a nemzetközi társulatban több mint húsz országból a legkülönbözőbb nemzetiségű színészek vannak, afgánok, ausztrálok, dél-amerikaiak is. Közöttük többen menekültek.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Selyem Zsuzsa Az árulás elviselhetetlen szordínója címmel írt recenziót Mészöly Miklós Sötét jelek című, újra kiadott 1957-es kötetéről.

 „A kötet az életműkiadás részeként 2019-ben jelent meg másodszor, úgy, ahogyan 1957-ben Mészöly összeállította, 15 elbeszélés Agyagos utak, és 9 mese Az elvarázsolt tűzoltózenekar címmel, nem időrendben, de mindenhol feltüntetve a keletkezési évszámot. A legkorábbi írás az Állatok, emberek, 1948-as, első könyvének, a Vadvizeknek megjelenési éve. Ez az első olyan szöveg az életműben, amely érinti a mészölyi antropológiát meghatározó háborús tapasztalatot. Mint azt a Szigeti Lászlóval készített beszélgetőkönyvben elmondja, Mészölyt nem a háború mint „puszta, lecsupaszított téma és históriai tény” érdekelte, hanem a háború előállította „személyes iszonyat és rettenet”. A bűnrészesség foglalkoztatta egy életen át, hogy a fronton, fegyverrel a kezében bizonyára ő is ölt. Nem keresett fölmentést. Elbeszélései föltárják a mindennapi helyzetekben is megjelenő gyilkos diszpozíciókat anélkül, hogy a kínálkozó humanista föloldozást vagy ellágyulást megengedné magának.”

KÖSZÖNTŐ

Kálmán C. György Bemozduló portré című írása a 60 éves Petőcz Andrást köszönti.

„A próza kétségtelenül erős lett: olyannyira, hogy megszületett a jelentős és megrázó trilógia (Idegenek, Másnap, Aysa) – és vele az a különleges Petőcz-mondat, amelyben a gyermeki beszéd mániás ismétlődése, rövid és érzelemmentes lélegzete, kegyetlen kopogása éppúgy benne van, mint a felnőtt vagy az aggastyán kényszeressége vagy motyogása. Minden kötetben más, sőt, olykor bekezdésenként más szereppel. Az utóbbi években együtt olvashatjuk régebbi és újabb novelláit és kisregényeit, miközben persze továbbra is ott van az új versek (és gyerekversek) és esszék sora.”

KÖNYV

Hahner Péter Egy különleges kordokumentum című kritikája a Pardon… Az Új Nemzedék rovata Kosztolányi Dezső szerkesztésében. 1919 – 1921 című kötetről szól.

„A szellemes megállapítások miatt ma is érdemes áttanulmányozni e cikkgyűjteményt. Sajnos azonban a glosszák stílusát a világháború és a forradalmak öröksége, a brutalizálódás, indulatosság és antiszemitizmus hatja át. A szociális egyenlőtlenségeket, a nemzeti hagyományok megsértését, a békeszerződések igazságtalanságait, az 1919-es, forradalomnak nevezett, puccsista hatalomátvételt Kosztolányi joggal bírálta. De mindezt úgy ítélte el, mint a zsidóság bűneit, melyeknek „kontóját a magyarság kénytelen fizetni, miután előzően vérrel, majd szégyennel fizetett.” (122.) Nem lát semmi különbséget a bolsevikok, szociáldemokraták, radikálisok és liberálisok között, valamennyit felelősnek tartja a trianoni békeszerződésért. Szamuely a Pardon… rovatban nem úgy jelenik meg, mint a terrort irányító, fanatikus értelmiségi forradalmár közismert típusa, hanem mint „a gettó gyáva veszett kutyája.” (92.) Politikai, gazdasági és kulturális antiszemitizmus ez, nem faji, nem irányul a szegény zsidók, a nők, az öregek és a gyermekek ellen, nem követeli kitelepítésüket vagy megsemmisítésüket – mégis bántó és igazságtalan. Nem vált ettől Kosztolányi sem „a felbomló erkölcsi normák képviselőjévé”, sem „protofasisztává”, ahogy baloldali bírálói állították. Mindössze arról van szó, hogy a legkiválóbb művészek sem maradtak immunisok az első világháború utáni, jobb- és baloldali radikális ideológiák fertőzéseivel szemben. És ez nagyon szomorú.”

VERS

A versrovatban ezen a héten Nyirán Ferenc és Szolcsányi Ákos versei olvashatók. Ízelítőül Nyirán Ferenc egyik versét mutatjuk be ezen a helyen:

Gyökérkisasszony

Kétértelmű volt a jelző, amit
a barátnője alkalmazott rá. Meg
is kérdeztem, úgy érted, hogy
oly mélyen gyökerezett belém,
mint belé Tölgyfa huszonnégy
éves kora óta? Vagy mert valójában
egy gyökér? Utóbbi, mondta ez a
drága lány, és ezzel sokat javított
a helyzetemen; azonnal lehullott
szememről a hályog, hogy tényleg,
és nem csak a külső jegyeket vettem
jobban szemügyre, az ízlést mellőző
öltözködését, vonzó arcának vonásait
külön-külön, a részletekben rejlő
ezer hibával, a valaha hosszú combok
és formás fenék méretesre növésével,
hanem az antiszociális pszichéjét is
alaposabban megvizsgálva rá kellett
jönnöm, a szeretetéhsége árvaságából
fakad, hogy nem volt anyai minta
előtte ötéves korától, és hát a zsarnok
apa sincs már, innen az egész komplexus,
mert nyilván ebből indult a barátsága,
melyet aztán hamar beszüntetett, mivel
rájött, éppoly zsarnok vagyok magam is,
s hogy valójában mire megy ki itt a játék,
holott sosem kívántam mint nőt, csak
az árva lelke érintett meg, ettől oly
szerethető még mindig.

PRÓZA

Tematikus prózaösszeállítás

„Hisz te is itt éltél a közelben, Gyulán.”, írja családtörténeti montázsában Kiss Ottó. A (Nem mindig) szerelmes földrajz-sorozatunkban viharsarki alkotók írásaiból válogattunk.

Kiss Ottó, Kiss László, Kántor Zsolt és Molnár Lajos prózája olvasható a héten.

Tárcatár: Turi Tímea.

Részlet Turi Tímea: Közéjük tartoztam című írásából:

„Gyerekkoromban szerettem volna híres lenni, ha nagy leszek. Ha eluntam magam az iskolában, és a figyelmem elkalandozott, az írók vagy zeneszerzők arcképeit nézegettem a falon, mikor melyik teremben voltunk éppen. Valahogy úgy sejtettem, ez az értelmes élet célja. Megfogalmazni valamit, a semmiből világokat teremteni, úgy, hogy bekerülj a tankönyvekbe, és mindenki ismerje a nevedet.

Mindeközben boldog voltam, és többé-kevésbé tudtam is magamról, hogy az vagyok. 1991 és 1998 között jártam általános iskolába egy vidéki kisvárosban. A személyes és a közösségi szabadság érzése valahogy egybevágott: az iskola előtti zöld park, a hatalmasnak tűnő udvar vagy a folyosón a hullám mintájú csempék mind-mind valami puritán idill kulisszái voltak. Hatalmas terek! És mennyit röhögtünk. Alig tudom felidézni, miken. Voltaképpen bármikor. Már felsősként, az egyik magyaróra előtt, ahogy csak a kiskamaszok tudnak nyeríteni, úgy viháncoltunk. A tanári asztalon ültünk-álltunk négyen: én és a barátaim. A tanárnő belépett, és mi észre se vettük. Aztán mégis elkiáltotta magát. A másik három gyereket, aki kint randalírozott, idegesen átküldte az igazgatói irodába. Jelentkeztem, hogy én is hangoskodtam, a többiekkel akartam tartani, de mintha meg se hallott volna. Visszakullogtam a padba.”

TÁRLAT

Az eheti ÉS képeit a Kieselbach Galéria Nagy István-kiállításának anyagából válogattuk. A művészről György Péter írt.

„Nagy István, Bodor Ádám, Vida Gábor – talán nem a legrosszabb névsor.

Mindenesetre a Kieselbach Galériában 1999 után húsz évvel újra látható Nagy István-kiállítás látogatói megérthetik, miért nincs fontosabb, mint a periféria, a provincia, az elhagyott terek, az otthagyott romok között másként múló idő, milyen kínos tévedés azt hinnünk, hogy tudjuk, hol élünk. Vajda Lajos mellett Nagy István a másik nagy adósságunk. Munkáikat egyszer végre látni kellene például Párizsban, ahol mindketten jártak, tanultak, s idegenek maradtak.”

SZÍNHÁZ

Herczog Noémi Kiss István Csütörtököt mondok? című, a szegedi Thealter Fesztiválon is játszott előadásáról írt.

„Kisspista teremtett figura. Nyilván izgalmas, hogy tisztában van Kiss István személyes emlékeivel, így ezeket meglehetősen autentikusan adhatja tovább. De a figyelmem azért nem lankad egy pillanatra sem, mert Kiss István hitelesen van jelen a színpadon – írom, miközben előre tudom, hogy lesznek kritikustársak, akik nem szeretik az ilyet. Én sem egyszerűen azt gondolom, hogy ebbe a „csoportos szereplőnek sem kellett kellékes figurába” a világ minden esetlensége és profizmusellenessége belefér. Hanem egyenesen azt, hogy Kiss István eleinte kicsit megilletődött, majd egyre oldottabb játéka a maga nemében: profi.”

ZENE

Fáy Miklós a Deutsche Grammophon Die Zauberflöte című Mozart-lemezéről írt kritikát.

„Adja magát a poén, hogy a próbatét maga a lemez, de ez azért túlzás. Kiemelkedő zenekari játék és pontosság, elfogadható énekművészet, és a megszokott tanulság: A varázsfuvola megoldhatatlan. Vannak jó és jobb felvételei, vannak rosszak és rosszabbak, de olyan nincs, amiben minden benne volna. Nem volt, és nem nagy kockázat megjósolni, hogy nem is lesz. A helyzet egyre nehezebbé válik, hiszen nem valami korszerű történet, a feketék gonoszak, a nők keveset tesznek és sokat beszélnek, ráadásul nagyratörők és szívtelenek. Nincs más megoldás, minél több változatot kell hallgatni, minél többször, és akkor talán egy centivel közelebb jutunk a lényeghez.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.

Az ÉS elérhető online is: www.es.hu

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top