Orosz Ákos színművész a Kaszás Attila-díj egyik jelöltje, ebből az alkalomból kérdezték:
Mit jelent az Ön számára a jelölés?
Olvasva a jelöltek névsorát az jut az eszembe, hogy sok jó ember kis helyen is elfér! De komolyra fordítva a szót: rendkívül jól esik a közvetlen és távolabbi kollégáim belém vetett bizalma, mely idáig eljuttatott. Mind a jelöltek listája (és itt egy bővebb értelemben vett listáról is beszélek, amely az összes színház jelöltjét tartalmazza), mind a személyes jelöltségem abban erősít meg, hogy van létjogosultsága a hosszútávú, kitartó, néha akár láthatatlannak tűnő munkának, az emberségnek, az őszinteségnek és van foganatja az állhatatos szakmai elkötelezettségnek. Emellett még valami eszembe jut: a Kaszás Attila-díj létezése feltétele annak, hogy jelölt lehessek. A díj létezésének feltétele viszont az, hogy Attila már nincs közöttünk. Pedig lehetne.
A jelölés egy társulaton belüli kiemelt helyet feltételez. Mit gondol, mitől lesz egy színházi társulat jól működő?
Egy társulatot szerintem az elvégzett munka kovácsol össze igazán. Nincs az a csapatépítés, buli, szabadidős tevékenység, ami felérne egy próbafolyamattal. Azt hiszem, egy társulat akkor működik jól, ha mindenkit elsősorban az érdekel, ami a színpadon történik, és mindenki képes betenni a közösbe a tehetségét, energiáját, emberségét, de olykor mer semminek, aprónak, jelentéktelennek látszani a többiek érdekében. És persze kell a humor. Az elengedhetetlen.
Miként emlékszik Kaszás Attilára?
Kaszás Attilával gyerekként találkoztam először, fel is léptem vele több alkalommal, mivel gyerekszereplőként részt vettem egy olyan gálaműsorban, amelynek az egyik főszereplője ő volt. Közvetlennek, végtelenül emberinek ismertem meg, aki velünk, gyerekekkel is nagyon kedves, és elképesztően jól énekelt. Ha visszagondolok, ezek jutnak eszembe róla legelőször, és az, hogy szerettem volna rá hasonlítani. Azóta eltelt húsz év, felnőttem, elvégeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, és jelenleg a Vígszínház tagja vagyok. Azé a színházé, amely elválaszthatatlanul összefonódott Kaszás Attila életművével. A jelenléte a mai napig kézzelfogható, akár apró, hétköznapi dolgokban is. Az egyik öltözőben például van egy húzódzkodó rúd, amit még ő szerelt fel, és szinte minden nap használjuk.
Életrajzában egymást érik a szebbnél szebb szerepek. Melyik volt a kedvence, és miért?
Soha nem sikerült korábban válaszolnom erre a kérdésre. Nehéz elválasztani egy-egy szerepet egy-egy előadástól. Amit most mégis kiemelnék, az Bertold Brecht: Moliére Don Juanja című darabjából Don Juan karaktere. Filozofikus, de könnyed, okos és zsigeri, végtelenül humoros, makacs, kitartó, bátor, „úgy hisz, hogy nem hisz” (ezt maga Brecth írja róla), erkölcstelen, de vannak elvei, provokatív és mégis szerethető. Ember.
Van-e szerepálma, és ha igen, mi az és miért?
Az All that jazz című filmben szívesen játszanám a főszerepet, ha tudnék úgy mozogni, énekelni, és nem forgatták volna már le 40 éve. Ezen kívül most hirtelen nem jut egy konkrét szerep az eszembe. Annyi minden van még…
Milyen szerepben, szerepekben érzi magát igazán otthon? Talán mondhatom, hogy széles a skála. Kipróbáltam a prózát, a zenést, a könnyedet, a súlyosat, a vicceset, a drámait, a mozgást, a klasszikust, a modernt, a versest, a nagyon kicsit, a nagyon nagyot, a költőit, a szociót, a magyart, a külföldit, még tánc- és operaelőadásban is játszottam többször. Nekem nem a műfaj számít. Mindenben tudok otthonosan mozogni, ha a próbafolyamat megfelelően, magas színvonalon, jó hangulatban és jó csapatban zajlik. Ennek az ellenkezője is igaz. Ha nem működnek a próbák, ha nincs meg a „kémia” a partnerekkel, a rendezővel, akkor lehet az a leginkább hozzám illő szerep, mégsem fogom otthonosan érezni benne magam. Az olyan szerepeket kedvelem legjobban, amik teret adnak a nyílt színi, jelenidejű gondolkodásnak, van bennük egy kis filozofikusság, vágy és humor. Ilyen például a már korábban említett Don Juan, de mondhatnám akár Hamletet is.
