+ Irodalom

Milyen az ártatlanoknak intézményesített Pokol?

Böszörményi Gyula belülről ismeri/ismerte a testi és/vagy szellemi fogyatékosokat ellátó intézményrendszert. Ijesztően erős irodalmi alapanyag.

Böszörményi Gyula: Kucó és más életszilánkokKönyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019 – 166 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4575-62-7

Ijesztően erős irodalmi alapanyag a hátrányos helyzetűeket „ellátó” magyar intézményrendszerben eltöltött idő. Persze, ezt nem tudhatom, csak sejthetem a néha-néha felröppenő hírekből, melyek azt sugallják, hogy a helyzet nem sokat változott az elmúlt évtizedekben. Pontosabban: az emberi hozzáállás nem sokat – de biztosan nem eleget – változott.

Böszörményi Gyula ma híres – de ennél többet mondok: jelentős – írónak számít, s nem azért, mert a fentebb említett poklot megjárta-megtapasztalta, hanem sokkal inkább: annak ellenére. Keveseknek adatik meg, hogy képesek legyenek ilyesfajta ki-, fel- és felülemelkedésre… a pokolból. S bár biztos nagy szerepe van ebben a jellemnek és tehetségnek, mégis azt gondolom – sokakkal ellentétben –, hogy a szerencse és a véletlenek összjátéka is nélkülözhetetlen. Lehetne Böszörményi Gyula is az, aki…

„…a Lánchíd derekáig teker, s felhúzva magát a korlátra, némi töprengés után a szürke hullámok közé veti magát, így ismerve be önmaga és a világ előtt, hogy ő bizony kapitalista embertípusnak sem vált be…”
(Verébszív)

Persze, ha ez így történt volna, akkor nem csak ez a kötet nem lenne, de a többi sem: azok, amikért emberek sokasága rajong. Pedig azok is fontos könyvek, de bizonyos szempontból csak – csak??? – alapozásnak tekinthetők ahhoz, hogy a Kucó eljuthasson az emberekhez. Nem véletlen, hogy a kötetet fényképei – ha diszkréten is, de – hangsúlyozzák a személyességet. A kötethez felhasznált fényképek a szerző családi archívumából származnak.

A kötet nyolc írása közül nem csak terjedelmi okok miatt emelkedi ki a címben is jelzett szöveg, hanem – legalábbis számomra – azért fontosabb a többinél, mert míg azok minden őszinte kegyetlenségükkel együtt is valamiféle emelkedett irodalmiasságra játszva növelik a kontrasztot, addig a Kucó a maga stilizált egyszerűségében üt. Nagyot.

„Hüjék azok, nincsen egyse barátom kösztük, me hüje az agyuk. Én csak azé lakok itten kösztük, me nincsen saját családom nekem. Meg akkó, ha emennék a Nagy Életbe, hát ki a fransz lapátlana szerencsétlenekre? Gyemekotthon azé van, hogy az anyák meg az apák tuggyák hova tenni a hüje gyemekeiket, me a Nagy Életbe, odakinn csak mindég zavaják őket. Asztán ide begyönnek néha, oszt megnézik, hogy amit betettek, az él-e még, kell-e fizetni a kajájukat.
Azé jó, hogy megnézik, hogy él-e még a hüje gyemek. Monták asztat is, hogy van apa meg anya, aki kivinné a hüjét a Nagy Életbe, de nincsen ideje, me dógozni ke, oszt addig a gyemek fegyújtaná a szép házat. Akkó meg jobb is, hogy a hüje itten van tatva, nem?!”
(Kucó, Első beszélés)

Kevés nagyobb irodalmi teljesítmény van annál, mint hogy valaki a legmagasabb szintű nyelvi tehetség birtokában képes legyen egy leépült – fel nem épült – nyelvet hitelesen használni… s közben nem elcsábulni egy-egy jónak tűnő nyelvi poén kedvéért. Az igazi alázat az, amikor valaki, aki szárnyalni képes (persze, járni nem), a földön marad, s úgy vánszorog-gurul, ha a cél ezt kívánja.

Szeretném, ha a Kucónak több olvasója lenne, mint Böszörményi sikerkönyveinek. Szeretném, ha az olvasóknak fájna a szembesülés, és szeretném, ha tudnák, hogy ez jó fájdalom, olyan, ami megtisztít. Koppanjanak csak a szavak.

Te, kinek nincs szája, hogy feleljen, most inkább hallgass, és tedd polcodra fel e sorokat, nézegetve őket naponta jól. Míg hozzájuk hasonlók szenvednek közöttünk, s Te tűröd némán, ködbe vesző »magasabb célokról« motyogtatva földi helytartóidat, addig nem várd, hogy ima köszönje néked a Teremtést. Majd, ha legalább kisujjad rezzented értük…
Majd akkor, talán… Akkor igen, de addig csendben légy!

(Ima)

***

Személyes megjegyzés: hasonló intézménynek sem nyomorult sorsú lakója,
sem kiégett gondozója nem voltam soha. A rendszerváltás környékén
volt két olyan alkalom, amikor egy fogyatékosokat gondozó intézmény lakóinak nyaraltatását segítettem.
Kicsit ijedten, és nagyon megrémülve attól, ahogy
a „Nagy Életbe’” – strandon, hajón, étteremben, utcán, játszótéren… – az emberek reagálnak.
Azóta kísér/kísért ez az emlék, és jól van ez így.
Köszönöm.

Milyen az ártatlanoknak intézményesített Pokol?
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top