Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Demény Péter Váratlan otthonosság című írásának alcíme:
Esszé a személytelen tárgyakról és a tárgyatlan személyekről
„A vágyaimban sem szerepelnek a tárgyak. Amíg szerepeltek, addig sem tudtam hozzájuk ragaszkodni. Cigarettadobozt éppúgy divatból gyűjtöttem, mint bélyeget – amikor már felnőtt koromban egyszer elmentünk a barátommal a bélyeggyűjtők klubjába, tőle vásároltak, tőlem pedig nem, sőt, megvetően legyintettek, hogy ugyan miféle holmim van nekem. Arra vágyom, hogy egyszer hallhassam Ady vagy József Attila hangját, pedig tudom, hogy nem adatik meg nekem; arra jóval kevésbé, hogy Ady tollát vagy József Attila mosóteknőjét lássam valaha.
Érdekes ellenben, hogy mégis mennyire „megérzek” egy régmúlt személyiséget, ha valamilyen tárgyhoz viszonyul. Az aradi vértanúk semmit nem jelentettek a számomra sokáig, amíg a kezembe nem került egy antológia, amelyben az emlékezéseik olvashatók, és amelyből kiderült, hogy valamelyikük a távcsövének a tokjába vizelt a börtönben. Ettől a triviálisan mindennapi dologtól vált élővé egy hűvösen történelmi személyiség. Ady szülőházában inkább azt éreztem meg, hogy innen mindenképpen menekülnie kellett egy fiatalembernek, aki az óceánba tartott.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Károlyi Csaba „Országtudományi ismeretek” című kritikája
Spiró György Egyéni javaslat című, humoreszkeket tartalmazó kötetéről:
„Spiró György az első fülön ír arról, hogy egy író-olvasó találkozón kérték tőle: „Humorosat írjon! Azt szeretjük, a humorosat! Maga tud humorosat írni, azt írjon nekünk! Kérésüket komolyan vettem.” Jó vicc. Spiró tényleg tud humorosat írni, a maga módján. Ha volna még politikai kabaré (mely definíciója szerint ellenzéki dolog), különleges színfoltjai lehetnének Spiró humoreszkjei (ahogyan például Megyesi Gusztáv humoreszkjei is azok voltak!). A hivatalos nyelv jogi és igazgatásrendészeti vagy miféle groteszkjeit, az egzakt szabályozások képtelenségeit, az állami bürokrácia embertelenségét jól megmutatják ezek a szövegek. Minden hivatalosságban van valami borzasztó, ráadásul itt nagyrészt a „nemzeti”-nek nevezett politikai hivatalosság kifigurázása történik meg. Lehet, hogy az a baj, túlzottan ismerjük mindezt? Hogy túlzottan ránk telepszik? Minden esetre a hétköznapi valóságban is eléggé abszurd helyzetek túlhúzása (avagy mondjuk így: túltolása) kétségtelenül fáraszthatja az olvasót. Ezeknek a humoreszkeknek a közéleti üzenete erősebb, az esztétikai értéke csekélyebb.”
KÜLFÖLDI FOGADTATÁS
Rikító metaforák és zsigeri szókincs
Danyi Zoltán A dögeltakarító című regényének német nyelvű kritikáiból válogatott Sárossi Bogáta.
(…) A főhőst emésztési zavarok gyötrik. Drasztikusak a szavak, itt csakúgy, mint más testi folyamatok ábrázolásakor. Terézia Mora mindezt nem éppen „szép” német nyelven, de meggyőző hangon szólaltatja meg. Danyi aligha fogalmazhatta volna meg ennél egyértelműbben, mit is gondol főhőse a háborúról: hogy szar. Még nem emésztette meg. Létezhet ennek megjelenítésére találóbb forma, mint ez a szarásból, pisálásból és fingásból álló kakofónia? Ami még hiányzik: a baszás. És ahogy ez a nyilvánvalóan traumatizált ember homályos alakként felbukkanó hallgatóinak, vagy talán csak saját magának bevallja: csoportosan elkövetett erőszakban vett részt. A háború mocskos, rühös valami, aminek nincs szabályos cselekménye és egyértelmű karakterekből álló szereplőgárdája. Ha egyáltalán valamiféle irodalmi formába önthető mindez, akkor bizton állíthatjuk, hogy Danyi rátalált erre a formára. A dögeltakarító értelmetlen szépségű, tökéletes könyv, ami a bennünk rejlő visszataszító dolgokról beszél. Rendezetlen asszociációk és élmények áramlata, tele mocsokkal és fájdalommal, egy mélységesen szánalomra méltó és megvetendő kreatúra előadásában. Képzeljük csak el, micsoda erőfeszítésbe került megírni ezt a könyvet. (…) (Andrea Heinz: Mindig háború van, Süddeutsche Zeitung (D), 2018. december 11.)
VERS
A versrovatban ezen a héten Élő Csenge Enikő három rövidebb és Nagy Márta Júlia egy hosszabb verse olvasható. Élő Csenge Enikő versei közül mutatjuk be az egyiket:
visszafoglalt testrészek
apám egy zöld karosszékben
HVG-t olvas
anyám grízt főz a konyhában
és én ott vagyok valahol
kettőjük mediánján
egy rózsaszín babákkal kitömött ágyban
járni tanulok
kifestette a szobát mire hazaértem
új bútorokat vásárolt
szekrényt a hangszereinek
irattartót a diplomáknak
Goethét olvas németül
időpont-egyeztetés nélkül
bújunk ágyba
leoltja
visszakapcsolom
pontok vannak a mondatok végén
megszeretett reggeli zajok
elgyászolt szülők
rózsák egy faház tövében
csóktól fogant utódok
ujjal festett képek
pontok és viszonyok
széthordott terek
szeretők vannak
visszafoglalt testrészek
és én még mindig ott
kettőjük mediánján
kitömött ágyakban
megállni tanulok
PRÓZA
Barna Imre, Csernus Júlia, Németh Ákos és Sándor Iván prózája, tárcatár: Turi Tímea
Részlet Turi Tímea Miért beszélünk magunkról, amikor a halottainkról beszélünk? című írásából:
„Ahogy nincsen jó vagy rossz halál, úgy jó vagy rossz gyász sincsen. Mégis ott kísért a beszélgetésekben, a kocsma- és a kávéházi asztalok mellett két szólam: hogy a halottainkról beszélve magunkról beszélünk, és hogy megvan a véleményünk azokról, akik ezt teszik. Ilyenkor az asztal sarkához húzódok, és figyelni kezdek. Úgy szeretném elmondani, hogy jól van ez így. Hogy a gyász úgysem arról szól, aki meghalt, hanem arról, aki itt marad. Hogy az ember zavarában össze-vissza beszél, és ez nem csoda, hiszen zavarban van. Fecseg, mert minden jobb, mint csöndben lenni, magányosan. És semmitől se forduljunk el, ami segíthet: akkor sem, ha az épp a közöny, akkor sem, ha talán ízléstelenség. A halál villanófénye, mint egy bombatámadás, élesen bevilágít mind apró zugba. Minden távoli, magántermészetű, valaha volt történet hirtelen jelentést kap. És szeretnénk is, hogy jelentése legyen, hiszen muszáj történetként elmesélnünk azt, amit történetként elmesélni nem lehet.”
FILM
Stőhr Lóránt Waliczky Tamás Tom Tomiczky kalandjai és Pálos György Let the Dragon Out című filmjéről írt.
„Pálos György meséje saját hongkongi kalandjairól az önkeresés fanyar és felemelő története. Egyszerre szól a budapesti művészlét lehangoló bezártságáról a kétezres évek második évtizedében, az emigráció számtalan emberi nehézségéről és az idegen életmóddal és életszemlélettel történő szembesülés felkavaró, zavarba ejtő, végül mégis megtermékenyítő hatásáról. Ami igazán megindító Pálos önértelmezésében, hogy hőse – vagyis önmaga – számára a nagy kérdésekre nincs magától értetődő válasz, nem elég a világ másik felére szökni, hogy egy csapásra megváltozzon az ember élete, és nem elég a legújabb technológiát kézbe venni, hogy kiutat találjon a művészi válságból.”
HANGOSKÖNYV
Ruff Borbála Tóth Krisztina Felhőmesék című hangoskönyvéről írt, amelyen Szinetár Dóra olvas fel.
„A Tóth Krisztina-mesék rendhagyóak abból a szempontból, hogy gyakran elhallgatni próbált, de végül kitudódott eseményekről beszélnek. A korábbi mesekönyvek közül az Anyát megoperálták (2015) vagy A lány, aki nem beszél (2015) feltétlenül ilyen, és hiába könnyedebb, de a hangoskönyv is a sorba illeszthető. A könnyedség azonban nemcsak Tóth Krisztinának köszönhető, hanem az előadónak is. Aki nem hiszi, annak érdemes utánajárnia.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
