Ha összeaszott öregek síkosítóval egymásnak esnek….

Halldóra Kristín Thoroddsen: Ablak[Tvöfalt gler] – Metropolis Media Group / Szépirodalmi Könyvek – fordította Rácz Kata – 112 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5859-56-4

Furcsa. Tényleg furcsa, hogy nem nagyon tudunk mit kezdeni az öregséggel. Főleg azért az, mert, ha valaki nem dobja fel időben a patáját, akkor maga is megöregszik… s ott találja magát azok között, akiket nem akar megérteni, akikre nem akar odafigyelni, akikkel – ha lehet! – nem akar foglalkozni. Ha pedig mégis, akkor az öreg ember a maga bajaival inkább nyűg és teher.

A mienknél archaikusabb társadalmakban többé-kevésbé megbecsülték az öregeket. Persze, könnyebb dolguk volt, hiszen az öregek nem voltak sokan, és az alacsony várható élettartam miatt nem volt jellemző a társadalom elöregedése sem. Mai, szipi-szupi, csilli-villi világunkban jócskán kitolódott az életkor felső határa, de az ezzel együtt felmerülő problémákra még nem találtunk megoldást. Mondjuk, nem is nagyon igyekeztünk. Mi se, és a közvetlenül érintettek se.

• Nagyapám megbirkózik Istennel
• Mikrofon a húslevesben
• Hogyan éljünk az apokalipszis után?
• A fiú, aki nem akart ádozattá válni

Halldóra Kristín Thoroddsen valószínűleg nem tudja a megoldást,

de képes arra, hogy szembenézzen a valósággal. Nem véletlenül kapta meg 2017-ben az Európai Unió Irodalmi díját az Ablak című kistestű könyvért. Regénye, mely mozaikszerű szövegdarabokból áll össze, egy idős nő szemszögéből – de egyes szám harmadik személyben – mesél az öregségről. A kor sok olyan aspektusáról, amivel nem szoktunk foglalkozni. Mert leköt minket, hogy saját öregjeink vagy testileg épülnek le, vagy a szellemi romlás útján botorkálnak. Vagy-vagy. Melyik a rosszabb? Nem lehet, hogy jobb lenne, ha a kétféle elhasználódás egyszerre csapna áldozatára?

Az öregkor egy olyan létállapot, amit nem lehet túlélni

De megélni! Azt lehet! Halldóra Kristín Thoroddsen szikár regénye nem – nem csak! – a leépüléssel foglakozik, bár az is benne van vastagon. Az Ablak című szöveg négy fejezete leginkább arról szól, hogy egy hetvennyolc éves nő, miként éli meg élete utolsó szakaszát. Azt, hogy körülötte meghalnak az emberek, azt, hogy egyedül marad, azt, hogy – esetleg, ha… – új társat talál. És azt is, ahogy erre a külvilág reagál. Hol van a helye egy öregnek a változó világban, s lehet-e köze egy élete végén járó embernek az új dolgokhoz? Úgy, hogy az ne legyen szánalmas kapaszkodás, nevetséges kínlódás.

„Az öregek szerelme nem egészséges házassági kapcsolat, nem a Föld benépesítését szolgálja. A közvélekedés szerint nem is az esztétikumról vagy a testi vágyak kielégítéséről szól. Egyenesen gusztustalannak találják az emberek. Még a gondolattól is megborzonganak, hogy összeaszott öregek síkosítóval egymásnak esnek. Persze, egyedül a szex jut eszünkbe, a közösülésen kívül nem is tudnak másra gondolni. Az örökösök meg aggódhatnak. Hiszen a szerelmes öregek hajlamosak megfeledkezni fő feladatukról, miszerint kötelesek családjuk jólétét biztosítani a génháborúban. Helyette mindenféle vigaszságokra költenek.”

Erős szöveg, mely eleinte nehezen adja meg magát, de, ha beszippantott, akkor nem ereszt. Elkísér. Akkor is, ha nem vagy öreg. csak leszel.

S hogy kinek ajánlott?

A céljukat vesztett öregeknek mindenképpen – amolyan motivációs tréningként (persze, csak ha képesek és akarnak olvasni). De igazában mindenkinek (bárkinek) a fiatalabb generációból. Azoknak, akik nem akarnak idő előtt kilépni ebből az életnek nevezett játékból. Nem állítom, hogy több olyan könyvre van szükség, mint Halldóra Kristín Thoroddsen regénye, az Ablak. De azt komolyan gondolom, hogy erre a regényre szükség van. Erre a regényre szükségünk lesz.

„Szeretne még élni kicsit. Nem akar épp most meghalni, amikor olyan nagy változások vannak kilátásban. Egy darabig még figyelné az eseményeket, hallgatná az ősi idők suttogását az űrből. Kíváncsi a fizikai és kémiai felfedezésekre, érdekli az űrpletyka. Ahelyett, hogy rendes öregasszonyhoz méltón rázná a fejét, és meghagyná a jövő kérdéseit másoknak, szomjazik a tudásra, mindent meg akar érteni. Észreveszi a rejtett lehetőségeket. Lépten-nyomon ott vannak. Néha úgy látja, a természet mindjárt millió darabra szakad. Az ember ezerszer hatékonyabb, mint a darwini traktor. átjárhatók lettek a különböző formák, a gének ott kószálnak ember, állat, növény és tárgy között. Annyi mindent lehetne csinálni. Csak remélni tudja, hogy követheti az eseményeket. Irányításmániás. Jelen akar lenni.”