+ Irodalom

Kizökkent a világ? Vagy csak a vidéki matektanár?

Schein Gábor regényében nem esik nehezünkre ráismerni a mai magyar valóságra. Vajon hány Kiefer tengődik ebben az országban?

Schein Gábor: Megleszünk itt – Magvető Kiadó, 2019 – 236 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-1438-56-7

Zavarba ejtő könyv a MEGLESZÜNK ITT. Már a cím is fura, szinte befejezetlen, talán lemondó. Beletörődő? Fene se tudja! Ez egy olyan regény, amit mindenki csak „saját maga felől” ért(elmez)het. Rafinált könyv, mely egyszerre gyönyörködtet és borzaszt. Feszültséget kelt az olvasóban: bennem. Feszültséget kelt, mert a szépen megformált, itt-ott szinte tobzódó szöveg egy meglehetősen sivár valóságot ábrázol. Szinte szégyelltem magam, hogy jól esett rácsodálkozni erre a fényes, jól csiszolt, szépen összerakott nyelvezetre… amivel a szerző a regény csöppet sem szép, csöppet sem finom valóságát megragadja, és elénk tárja.

A MEGLESZÜNK ITT olyan próza, mely magával viszi az olvasót a szereplők legszebb és legsötétebb gondolatai közé, a kiélezett reménytelenség vagy a „csalfa vak remény” terepére. A kórházba, a városszéli lepattant házba, a vidéki iskolába… a romos villába, ahol talán csoda történik. (Erre a villára, a „kastélyra” utalhat a könyv borítója is.)

A regény főszereplője – bár a történet több szálon fut – Kiefer, a vidéki matektanár. A másik szálnak, amin Ágnes és Zoltán közeledik és távolodik, annyiban van értelme és jelentősége, amennyiben Kiefer felé/felől vezet, ráadásul ez is tekinthető két szálnak, hiszen – főleg a regény első felében – az ő történetüket vagy Ágnes, vagy Zoltán „felől” közelítjük. De inkább Ágnes felől:

„…Csupa ragacs az egész. Csupa ragacs az életük. Ragaszkodnak egymáshoz, és ragaszkodnak a ragaszkodásukhoz. Az élet közege valami nyúlós, ragacsos kotyvalék. Az ember akármit csinál, beleragad. Megfogadja, hogy valamit nem csinál, hogy megpróbálja nem csinálni, mert rossz neki, vagy jó, de nem szabad, aztán másnap ugyanazt csinálja, nem próbál meg semmit, mert nem tud, és szégyenkezik. Beleragad a rosszba. Beleragad a saját ragacsába…”

Bár érezhető, hogy lesz egy pont, ahol a szálak (Kiefer – Ágnes) összeérnek, ez nem (ez sem) előre látható: az első részben (Ameddig a dolgok jutottak) annyira más világokba vezet minket Schein Gábor, hogy azzal jócskán felcsigázza a kíváncsiságot.

A történet kezdetén Kiefer a nővérét támogatja a rákkal való kilátástalan küzdelemben. Ott ül a kórházi ágy mellett, s végignézi a leépülést és a pusztulást. Végigasszisztálja, mert megteheti, hiszen az iskolából, ahol tanított, kirúgták… mert „bekattant”. Vagy éppen nem, de ezt már az olvasónak kell eldöntenie. Schein Gábor sok fontos dolgot elmond főhőséről, de legalább ennyit nem. Az olvasó választ kap arra, miként került Kiefer és nővére Bánkövére, de a miérteket – amikre olvasás közben választ keresnénk – mélységes homály borítja. (Érdekes projekt lenne arról faggatni az írót, ami nincs a regényben…)

Nővére halála után Kiefer az írásba menekül, kiáltványokat, programokat, beadványokat és elemzéseket fogalmaz. Közben egy lerobbant városszéli házba költözik, egy olyanba, melynek közös az udvara a szomszéddal. Ide, a szomszédhoz érkezik meg Zoltán, Ágnes és a gyerekük… aki apropót teremt arra, hogy az ötvenes éveit taposó – Ágnesben csodát látó – Kiefer közeledni próbáljon az elérhetetlennek tűnő nőhöz.

„…[Kiefer] tekintete most a bugyi kis masnijába kapaszkodott. Körömnyi sárga masni a fehér csipkebugyin. Mint egy virág. Százszorszép. Kapaszkodni egy százszorszépbe, nem kínál túl nagy esélyt. Csak az anyajegybe ne, mert akkor elveszik. Akkor inkább kétoldalt a vadul sarjadó, csodás szőrcsokrokba. Ámde ezekbe kapaszkodni, egyáltalán észrevenni őket, maga lett volna a zuhanás. Sötét zuhanás, ki a világból, a világegyetemből.
Ágnes letolta magáról a bugyit is.
És nem.
Nem lehet igaz. Vagyis hát igaz, mert látja, de nem. Ennek a nőnek az ágyéka egy dzsungel. Az utolsó őserdő a kontinens belsejében. Ráadásul vörös. Fel az alhasig, vagy másfél tenyérnyi darabon. Csodálatos dzsungel, amelyben jó volna odaveszni, nem térni vissza onnan soha többé. Bővizű folyók, vadul növő fák, ismeretlen hangok…”

Történik-e/történhet-e csoda egy perifériára szorult ember életében?

Schein Gábort, úgy tűnik, ez a kérdés izgatja. S ha megtörténik vagy nem történik meg „a csoda”, akkor milyen hatással van Kiefer életére és sorsára? Lehet-e változni, és lehet-e változtatni? Lehet-e tovább élni, s ha nem…

Schein Gábor rafinált megoldást választ. Nem véletlenül írtam le az elején, hogy mindenki csak „saját maga felől” ért(elmez)heti Kiefer történetét.
Megleszünk itt?

Kizökkent a világ? Vagy csak a vidéki matektanár?
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top