+ Film

A frászt hozta rám, mikor rájöttem, hogy akár Istent is játszhatnék

A szülők nem értették, mi a baj a fiaikkal. Miért olyan nyughatatlanok? Aztán egy napon, amikor a fiúk már majdnem húszévesek voltak, kiderült az igazság…

Először októberben olvastam a három egypetéjű ikertestvérről, akiket születésük után különböző családoknak osztottak szét, és csak 1980-ban, felnőttként találkoztak újra. Sok újság elővette mostanában ezt a régi történetet, hiszen Három egyforma idegen címmel dokumentumfilm készült róluk, amelyet külföldön már több filmfesztiválon is bemutattak, Magyarországra pedig a napokban érkezik. Én néhány napja láttam. Talán nem kora éjjel kellett volna megnéznem: Tim Wardle rendező (interjúnk) érzékeny és intelligens történetmesélő, és a film minden pillanata odaszegezi a nézőt a képernyőhöz – ámde közben csupa olyan dilemmát vet fel, amelyek közül egy is elég lenne, hogy kilopja az álmot a szememből. Mint említettem, az ikrekről már sokat írtak, de van még egy főszereplője ennek a történetnek rajtuk kívül…

A kutatóintézetben, ahol dolgozom, az egyik nagy mumusunk a kutatásetikai kérdőívek kitöltése. Egy rossz kattintás, egy kétértelmű szó, és visszadobják, nekünk meg akár fél-egy éves munkánk úszik el vele. Pár hónapja azért kellett kitöltenem, jóváhagyatnom, a technika összes ördögén keresztülveretnem egy csomó ilyet, hogy egyáltalán elkezdhessek könyveket olvasni. Aztán a most kipipált kérdéseket két év múlva újra meg kell majd nyittatnom, hogy hozzáírjam az embereket is bevonó empirikus kutatásom adatait. Kik ők, hogyan biztosítom a névtelenségüket, a biztonságukat, a beleegyezésüket, a jólinformáltságukat, hogyan kezelem majd a veszélyes helyzeteket, hol tárolom majd az adatokat… Rossz érzés, hogy ennyire nem bízik bennünk a rendszer, holott én jóhiszemű kutatónak tartom magam, és az intézetbeli társaim is annak tűnnek.

Na igen, ki milyennek tűnik…

Peter Bela Neubauer Ausztriában élt, akárcsak én. A Bécsi Egyetemen szerzett diplomát, akárcsak én. Még pont időben, nem sokkal az Anschluss után emigrált (angol nyelvterületre, akárcsak én), így közvetlen tapasztalatokat nem szerzett a holokausztról, de hozzátartozói, barátai története nyilván hozzá is eljutott. Ambiciózus ember lehetett. Életét a tudományra tette fel, feltett szándéka volt bebizonyítani valamit az emberről. Hogy mit, a mai napig nem tudjuk. Talán azt, hogy a náci ideológia minden propagandaanyaga ellenére nem számítanak a gének, a nemfehérek is kitörhetnek zsákfaluból, gettóból, no-go zónából, ha megfelelő neveltetést biztosítunk nekik? Vagy éppen azt, hogy hiába a nevelés, a szüleinktől kapott csomag a vérünkben van, verőember gyereke verőember lesz, ájtatos gyereke ájtatos, agyafúrt gyereke agyafúrt, akárhová veti is a sors? Hogy talán pont ez a zsidóüldözés igazi nyitja, aki zsidónak születik, zsidó is marad, cipelheti az üldöztetés-túlélés-üldöztetés-túlélés évszázados csomagját, ha akarja, ha nem? (néha akarja, néha nem)

Mindehhez hozzájött az ötvenes évek USA-jának éber álma. A szabadság országa, ahol bármi lehet belőled. A társadalomtudományok még éppen csak alakulgattak, fékek és ellensúlyok nélkül, hiszen annyi nyitott kérdés volt még! Talán rákot okoz a cigaretta? Talán nem jó, ha sírni hagyjuk a gyereket? Talán belevezetnéd az áramot a legjobb haverodba is? Nemhogy kutatásetikai kérdőív nem létezett akkoriban, de mai értelemben vett kutatásetika sem. A nagyobb jó, a világ megismerése, a társadalom java mellett ki foglalkozik a porszemnyi kis egyénekkel…?

Milyen volt Dr. Neubauer?, kérdezik egykori asszisztensnőjét a Három egyforma idegen című filmben. Az idős hölgy arcáról lefoszlanak az évek, amint elmosolyodik, és azt mondja: szexi. Fiatal lányként dolgozott neki, sok mindent nem értett a folyamatokból, de híven követte Neubauer utasításait. A férfiasszisztens, ma már idős úr, pedig úgy beszél a nagy kutatónak végzett munkáról, mintha valami izgalmas titok egy-egy apró részletébe avatták volna be nagy kegyesen. Szuggesztív, karizmatikus ember lehetett ez a Neubauer, bármire rá tudta venni beosztottjait, akik meg… hát igen, parancsra tették.

Szövetkeztek egy intézettel, amely kifejezetten zsidó gyerekek örökbefogadását intézte zsidó családoknak – a háború időbeli közelsége miatt feltételezhetően jó pár holokauszttúlélő is lehetett mindkét oldal ügyfelei között. Egy alkalommal egy súlyos mentális problémákkal küzdő terhes nő került hozzájuk, talán nem is volt alkalmas a gyereknevelésre, mindenesetre önként lemondott az anyaságról. Ezzel pedig óriási adu ászt rakott Neubauer és az intézet kezébe.

Akkoriban három házaspárral is konzultáltak, már meglévő örökbefogadott lányok szüleivel, akik bővíteni szerették volna a családot. Egyikük jómódú, elfoglalt orvos volt, akinek kevés ideje jutott a családjára, de minden vágyukat teljesítette. Másikuk egyszerű boltos, aki szerény körülmények között élt, de a szíve tele volt szeretettel az övéi iránt. A harmadik, egy középosztálybeli tanár, amolyan igazi szigorú paterfamilias, akihez talán lehetetlen igazán közel kerülni.

Mindhárman kaptak egy-egy fiút, és legjobb tudásuk szerint nevelték őket, de egyikük élete sem volt idilli. A szülők nem értették, mi a baj a fiaikkal. Miért verik a fejüket hisztérikusan a járókába? Miért olyan nyughatatlanok? Miért keverednek rossz társaságba kamaszként, miért keresik a bajt? Három nagy kérdés, három eltérő nevelési stratégia. Aztán egy napon, amikor a fiúk már majdnem húszévesek voltak, kiderült az igazság: előbb Robert és Eddy talált véletlenül egymásra, majd a sajtóhír alapján jelentkezett David is. Hármasikrek. A szülők feldúlt kérdéseire az intézet annyit felelt, hogy taktikai okokból osztották szét őket, hiszen három babát egy helyen senki nem látott volna szívesen. De igen!, vágta rá dühösen a boltos apuka. Arra pedig semmit sem mondtak az intézetvezetők, hogy ugyan miért titkolták el a másik két ikertestvér létezését a családok előtt.

Mindeközben ez az egész szépen dokumentálva volt valahol a tudós fiókjának mélyén. Hogyan hat a mentális beteg szülőanya? Hogyan hat, például, az érzelmekkel fukarkodó, szigorú nevelés? Hát az anyagi körülményeid? Hogyan hat az érzés, hogy nem illesz az örökbefogadó családodba? Hogyan hat az, hogy valami hiányzik, hogy űr van a lelkedben, mintha elvesztettél volna valami fontosat, ami a részed? Hogyan nyomod el ezt ideig-óráig cigivel, piával, bulizással? Hogyan hat, amikor egy véletlen folytán megtalálod a testvéreidet, és néhány mámoros évig úgy érzed, be van töltve az az űr? És hogyan hat, amikor rájössz, hogy az elveszett éveket nem lehet bepótolni? Hogy felnőttek vagytok, akik teljesen más kommunikációs stratégiákat hoztak otthonról? Hogyan hat, amikor végül megtudod, hogy ezt valaki pontosan így centizte ki, patikamérlegre téve a szüleiteket, örökbefogadott nővéreiteket és titeket is?

Milyen érzés lehet, amikor újra és újra megpróbálod kikérni a rólad, rólatok készült dokumentációt, de újra és újra elhajtanak? Aztán, amikor a Három egyforma idegen filmmel már a média nyomása is ránehezedik az adatokat kezelő alapítványra, akkor nagy kegyesen kiadnak egy erősen cenzúrázott változatot. Mert az emberek személyiségi jogai, ugyebár. Lapozgatod, próbálod értelmezni, a sorok között keresni a nagy titkot. És ebből sem tudsz meg semmit, mert a kutatásnak soha semmilyen konklúziója nem lett, nem publikálták az eredményeit sehol.

Neubauer 2008-ban meghalt. Már sosem vallhat színt, hogy mit akart ennyire megtudni az emberről. Én mindenesetre soha, de soha többet nem ágálok a kutatásetikai kérdőívek ellen, még ha ezeroldalasak is. Mert egy napon én is meg fogok halni, és ezt nem szeretném azzal a tudattal tenni, hogy más emberek nyomorúságáért és haláláért akár engem is terhelhet a felelősség.

Eddy Galland emlékére

A frászt hozta rám, mikor rájöttem, hogy akár Istent is játszhatnék
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top