+ Interjú

Simkó Katalin: Móriczot megrázta, hogy a lány (Árvácska) nem teljesen őszinte vele

A Dollár Papa Gyermekei ismét olyan előadást állított színpadra, amely az adott pillanat valóságából építkezik. Móricz Zsigmond Árvácska című regényének tragikus történetét tovább fokozza a darab időtlenségbe helyezése és a Trafó intim tere. Simkó Katalintól nem állnak távol a drámai, tragikus szerepek. Vele beszélgettünk.

A Dollár Papa Gyermekei ismét olyan előadást állított színpadra, amely az adott pillanat valóságából építkezik. Móricz Zsigmond Árvácska című regényének tragikus történetét tovább fokozza a darab időtlenségbe helyezése és a Trafó intim tere. Áprilisban és májusban három alkalommal látható az előadás.

Simkó Katalintól nem állnak távol a drámai, tragikus szerepek. Egy korábbi feladat kapcsán már alaposan tájékozódott a gyermekeket ért bántalmazás, erőszak témakörében, és ezeket a tapasztalatait be is építi szerepei megformálásába. A színészetben a nehezebb utat, a szabadúszást választotta, és ha a körülmények most nem is tekinthetők kedvezőnek, tele van a jövő évadra vonatkozó tervekkel.

Mindig nagy kihívás olyan darabot színre vinni, melyet előzetesen már egy kultikus filmből ismernek a nézők. Befolyásolta-e a film bármilyen mértékben az alkotás folyamatát?

Én nem foglalkoztam a filmmel, próbáltam minél jobban függetleníteni magam tőle. Inkább a regényre koncentráltam, ez volt számomra a fontosabb. Ezzel viszont sokat foglalkoztam, mert lényeges dolgokat találtam benne.

A filmben Árvácskát kisgyermekként látjuk, Te viszont felnőtt nőként játszod a szerepet. Dramaturgiailag hogyan oldották ezt meg, különös tekintettel arra, hogy a regényben Árvácska még gyermekkorában meghal nevelőszüleivel együtt a háztűzben?

A rendezői-dramaturgiai elképzelés az volt, hogy a jelen és a múlt váltakozásából álljon össze az előadás. Árvácska a jelenben magányos, elhagyatott nő, akire rátalál egy idősebb ember, akinek elmeséli az életét. De nem próbáltuk feltétlenül rekonstruálni a Móricz-Csibe kapcsolatot, az előadás tulajdonképpen fikció. A jelen kettőjükről szól, közben pedig múltbéli jeleneteket látunk, visszaemlékezéseket.

A darabban gyermekszínészek is megjelennek, mi a szerepük? Egy ponton leküldöd őket a színpadról.

Igen, rögtön a darab elején, egy rövid időre megjelennek gyerekszínészek is, majd a legvégén visszatér a címszereplő kislány. Ennek az a praktikus oldala, hogy egy gyermeket a színpadon nem lehet ilyen durva dolgoknak kitenni. Ezen kívül pedig rendezői-dramaturgiai elképzelés volt, hogy felnőtt kezdi el játszani a gyermekkori önmagát.

A darab rendezője, Ördög Tamás egy helyen úgy nyilatkozott, hogy a számára megdöbbentő az, hogy egy ennyi borzalmat tartalmazó regény kötelező iskolai olvasmány a gyermekek számára. Hogyan készülsz egy-egy előadásra, amikor az átlagosnál megterhelőbb történetben kell játszanod?

Én azt gondolom, hogy tulajdonképpen hasonlóképpen készülök mindegyik előadásra. Nem tartom kirívónak ebből a szempontból a darabot. Engem legtöbbször súlyos, drámai jellegű feladatok találtak meg eddig. Egyrészt van a praktikum, ez a szöveg illetve a formai rész átgondolása. Másrészt előadás előtt a színész elcsendesedik, kutakodik magában, és igyekszik megtalálni azokat a pontokat, amikből fel tudja építeni az aznap estét. Nem különösebben más ez a szerep sem, mint a hasonló jellegű munkáim.

Le lehet-e tenni egy ilyen szerepet az előadás végén? Van-e erre különleges módszered?

Letenni is egészségesen tudom, nem hurcolom magamban utána ezeket a súlyos dolgokat. Nekem ez evidens, önmagától kialakul az évek során. Persze mindenki más. Olyan nagy menet az egész előadás, hogy inkább megkönnyebbülést érzek utána.

Árvácskát rengeteg erőszak, zaklatás éri, ártatlanságát, kiszolgáltatottságát a legváltozatosabb módon használják ki a nevelőszülők, és más személyek is. Egy másik előadás kapcsán (Soha senkinek) sokat foglalkoztál a bántalmazással. Fel tudtad-e használni ezt a tudásodat ehhez a szerephez?

Igen, nagyon elmélyültem ebben a témakörben. Bizonyos pontokon tudom használni a megszerzett ismereteimet. Például megismertem a Barnahus (Gyermekház) kezdeményezést, amely a szexuálisan bántalmazott gyermekek újszerű, és kíméletes kivizsgálásával foglalkozik, jogi, pszichológiai és biológiai szempontból egyaránt. Lazáry Marika, ott dolgozó pszichológus a magyarországi alapító, többek között azt is elmesélte nekem, hogy azok a nagyon kicsi gyerekek, akik ilyen bántalmazást éltek át, sokat kommunikálnak gesztusokkal. Volt a praxisában egy olyan gyermek, aki minden alkalommal, amikor a konkrét történések szóba kerültek, öntudatlanul megérintette a hátsóját, és bár szavakkal nem mondta, de nonverbálisan tudatta a történteket. Erős jeleket adnak a kicsik ilyenkor. Ezt például egy-egy ponton beleraktam a játékomba.

Az előadásról szóló egyik cikk szerint a történetet úgy alkalmazták színpadra az alkotók, hogy közelebb hozták a kortárs világhoz. Miben különbözik a Móricz-korabeli regény és a most színpadra állított mű?

Igazából nem próbáltunk meg valamilyen korhoz ragaszkodni, kortalan a darab világa, tulajdonképpen bármikor játszódhatna.

Azt nyilatkoztad egyszer, hogy a kisebb terek jobban állnak a te játékstílusodhoz. A Trafóban meg tud ez valósulni?

Ez általában így van, hogy minél közelebb van a néző, annál erősebben hat egy-egy gesztus. Az Árvácska közben előfordul olyan is, hogy körülbelül fél méter választ el tőlük, ez egy kifejezetten intim tér a Trafóban. Én mindig jobban szerettem ezeket a közeli szituációkat. Ha nagyobb a távolság, sokszor úgy éreztem, hogy még rá kell pakolni a játékra valamit, hogy hasson.

Érzékeled előadás közben a nézőket? Figyeled a reakcióikat?

Ez sok mindentől függ. Például az adott jelenettől is, hogy közben mire tudok figyelni, de függ a fényektől is. Általában sok mindent lehet érzékelni, erőteljesebben, mint nagy távolságból.

Kíméletlen és felzaklató az előadás több vélemény szerint is. Miért nézzük meg mégis ezt a darabot?

Kíváncsiságból leginkább. Ez egy új bemutató, sok értékes színházi pillanattal.

A film elkészítésének egyik indoka az volt, hogy azért kell megjeleníteni ezt a történetet, mert csak a regényt olvasva nem tudjuk elképzelni a szörnyűségeknek ezt a sorozatát. Neked mi segített a szereppel való munkád során abban, hogy minél hitelesebben tudd megformálni Árvácskát?

Rám a regény sokkal erősebben hatott, mint a film, hangsúlyosabban átjön belőle a rengeteg szenvedés. Mikor a munka kezdete előtt belefogtam, nem tudtam letenni, egyhuzamban olvastam végig, erős sírógörcs jött rám a végén. Nagyon eltalált, és nem a naturális szörnyűségek, hanem a lelkisége által. Ahogy Móricz belemászik az ember zsigereibe és felhozza a mélyből a mindannyiunkban ott élő valamikori tiszta gyermeket. Ahogyan érzékeltetni tudja a teljes kiszolgáltatottságot, elhagyatottságot, magányt, a boldogságra való vágyakozást, ami sosem jön el.

A színészi építkezésnek pedig sokféle variációja van. Ez függ a rendezővel és a többi színésszel való találkozástól, de attól is, hogy milyen viszonyban van az ember az adott anyaggal. Én általában semmit nem hozok össze könnyen, hanem küszködök. Minden helyzet más. Rá kellett érezni arra, hogy a rendező milyen világot képzel el az előadásnak. Meg kellett próbálni ebben valamilyen összhangot találni, többek között például azért, mert én szeretem a színházban a titkot, a költőiséget.

Ezt hogyan kell érteni?

Szeretem, ha fel van ajánlva valami a nézőnek, amiből ő asszociálhat, és ezáltal érti meg a lényeget. Ennek az előadásnak viszont van egy nagyon kirakott jellege, minden egy az egyben az, ami.

A regény egyes vélemények szerint olyan vádirat, ahol már nincsenek vádlottak, már senki sem felelős, mivel a regényben Árvácska és a bántalmazói egy része is meghalnak. A felnőtt Árvácska hogyan tekint vissza élete ezen, szörnyűségekkel terhes időszakára? Él benne vád valaki(k) iránt?

Bizonyos pontokon van ilyen a szövegben, igen. Miközben meséli a történetet, lehet érezni, hogy felnőtt fejjel már tud olyan dolgokat, amelyeket gyermekként még nem. Olyan is van benne, hogy önmagát vádolja, ahogyan az áldozatokra ez jellemző. A gyereknek az az evidens, amiben szocializálódik. Sokszor előfordul, hogy hiába bántják, mégis kialakul benne egy kötődés, és visszavágyik arra a helyre, ami a biztonságot jelenti számára. Aki gyermekként ilyet megél, az felnőttkorában is olyanokkal kapcsolódik, akikkel ugyanezt tudja átélni. Ez lesz számára az ismerős, a biztonságos, akkor is, ha bántják. Újra és újra belefut ezekbe a helyzetekbe.

Móricz Zsigmond egy alkalommal azt mondta, hogy „voltaképpen csak azt lehet leírni, ami fáj, ami megsebzi az embert”. Lehetett-e szerinted valami azon túlmutató célja a történet megírásával, hogy megörökítse ezt a szenvedéstörténetet? Azt szokták mondani erről a regényről, hogy tabudöntögető.

Számomra nagyon érdekes volt, hogy mérhetetlen sok szenvedést leír Móricz, de különböző írói eszközökkel leválasztja az összesről a gyermek elleni szexuális bántalmazásról szóló történetet. Mindent nagyon pontosan, hiper-realistán részletez, de, amikor a kislány elkezdi mesélni az életének ezt a részét annak az egyetlen embernek, aki őt megérti, akkor az történik, hogy a konkrét történet nem hangzik el. Ott egy fülsüketítő csend következik. És itt Móricz fordít egyet a dolgon, mert azt, hogy mennyire borzalmas dolog történt, onnan tudjuk meg, hogy annak a reakcióit írja le, aki hallgatja a történetet.

Úgy emlékszem, hogy ezt a módszert csak itt alkalmazza. A kislány ritkán kezd el mesélni magáról önszántából, inkább akkor beszél, ha kérdezik, de amikor mégis belekezd, akkor ezt a történetet hozza elő több alkalommal is. Mesélhetne bármi más szadizmust, mégis mind közül ez jön elő. A külvilág szemében is a szexuális bántalmazás veri ki a biztosítékot, a többi szörnyűség nem kelt ilyen nagy felháborodást. Ez egy külön vonal a történetben, és mikor olvastam, azt gondoltam, hogy ezt a témát, ami még ma is tabunak számít, mennyire korszerűen írta meg a szerző sok-sok évvel ezelőtt. Valójában ma is ugyanott tartunk ezzel a dologgal, ahol akkor tartottunk. Továbbá az is nagyon érdekes, hogy az áldozathibáztatás is megjelenik a műben, mert az egyik nevelőanya a kislányt kezdi el hibáztatni, amikor tudomást szerez az erőszakról. Móricz a történet ezen részével az egész cselekményt becsomagolja, és eggyel mélyebb szintre viszi, a legsötétebb pokol szintjére.

Móricz maga mondta a könyvéről: „irtóztató, nincs benne fantázia, a nyers életből származik minden mondata.” Ez még súlyosabbá teszi a drámát, érzékelteti, hogy mindez a valóságban megtörtént. A színdarab hogyan kezeli ezt a kérdést? Úgy értem, tesz-e bármit azért, hogy adjon valami olyan érzést a nézőnek, hogy ez a sok borzalom a valóságban talán nem történhetett meg?

Ezzel kapcsolatosan egy dolgot tudni kell, hogy Csibe, vagyis Littkey Erzsébet, akiről Árvácskát formázta, rendkívül jól tudott mesélni és nehezen lehetett eligazodni abban, hogy az elmondottakból mi a valóság és mi fantázia. Móriczot eléggé megrázta, mikor kiderült számára, hogy a lány nem teljesen őszinte vele. Ettől függetlenül bizonyos, hogy nagyon sok szörnyűséget átélhetett gyermekkorában. De azt sosem fogjuk megtudni, hogy egészen pontosan a valóságban mi hogyan történt.

Mit gondolsz arról, hogy azok az emberek, akik a kislány bántalmazóiként jelennek meg biológiai és szociológiai szempontból erre determináltak, és a saját életük keserűségét töltik ki egy ártatlan gyermeken? Van egy ilyen eleve elrendeltség ebben a történetben?

Ők olyan világban élnek, ahol nem tudatosul az, hogy tulajdonképpen mit csinálnak. A bántás, a bántalmazás minden esetben döntés kérdése, én így gondolom. De ezek az emberek nem tudatosan akarják bántani ezt a kislányt, hanem használják őt, mint egy tárgyat. Nem akarnak vele szándékosan szemétkedni, és ilyen szempontból az ő igazságuk is megvan a regényben. Nagyon más világ volt ez akkoriban, habár ma is tudunk így szocializált közösségekről. De akkor tulajdonképpen teljesen legális volt, hogy valakit gyermekrabszolgaként tartottak. Ezek az emberek nem fogják fel azt, amit tesznek, igavonó állatként tartják a kislányt a háznál, akiből pénzt szereznek.

Hezitáltál-e, amikor felkértek erre a szerepre?

Nem, nem hezitáltam, mert eredetileg én kerestem meg a rendezőt. Még évekkel ezelőtt láttam tőlük egy előadást, a Hedda Gablert, amiből nagyszerű lakásszínházi darabot csináltak. Amikor ezt az évadomat szerveztem, akkor többek között Ördög Tamást is megkerestem. Az volt az érdekes, hogy azt mondta, már ő is gondolt rám. Akkor még nem tudtam, hogy mi lesz a darab, amiben játszhatnék, ez csak később derült ki.

Kulka János hosszú idő után tért vissza a színpadra ebben a darabban, szöveg nélkül van jelen. Színész kollégaként hogyan élted meg az ő visszatérését, mennyire volt szükség a színésztársak részéről empátiára, fokozottabb figyelemre?

Magamról tudok beszélni ennek kapcsán. Számomra a feladat súlyossága felülírt mindent. Nem sokat tudtam ezen gondolkodni. Most ismerkedtünk csak meg, nagyon jókat lehet vele beszélgetni, érzékeny és gazdag lelkű ember és bámulatosan jó ízlésű, jó gondolkodású, tapasztalt színész. Rendkívül intelligens, és bizonyos pontokon sokat segített nekem, hálás vagyok neki ezért. Vele van a darab során a legtöbb dolgom, neki mesélem el a történteket. Egyszer mondta, hogy milyen jól segítek neki fizikailag, mikor húz engem a földön, vetkőztet… Én meg mondtam, hogy annyira érzékenyen ér hozzám, hogy arra csak érzékenyen lehet reagálni a testemmel.

Egyébként különös volt megtapasztalni, hogy annak az ünnepi helyzetnek az apropóján, hogy újra színpadon van, mekkora mértékű volt a sajtóvisszhang, a kritikusi és a szakmai érdeklődés, hány helyen jelent meg a nevem ebből kifolyólag. Eljátszottam a gondolattal, milyen lett volna, ha korábban, más, jól sikerült szerepem kapcsán ilyen intenzitású kíváncsisággal találkozhattam volna.

A próbafolyamatra hogyan emlékszel vissza?

Extra rövid idő állt rendelkezésünkre, visszagondolva olyan, mintha átléptünk volna egy másik idődimenzióba. A színész partnerekkel most játszottam először együtt és nagyon jó találkozásaink voltak. Natasát a Főiskolán is nagyon szerettem, nagyjából egy időben jártunk oda, de sosem dolgoztunk korábban egymással. Török-Illyés Orsihoz is volt személyes kötődésem és örülök, hogy találkozhattunk. Tomi, a rendező pedig egy hihetetlenül nyugodt, jó lelkű ember, mindig biztos lehetek benne, hogy nem lesz agresszió, vagy görcsöltetés.

Mi vár még rád az évadban, milyen szerepeket fogsz játszani?

Lett volna egy munkám most tavasszal, ami kora őszre tolódik, szeptember végén lesz a bemutató, a darab címe A nagy vacsora. A Jurányiban játsszuk majd. Új bemutatóm nincs, most éppen pénzkereseti lehetőségek után kutatok. Makacs vagyok, ragaszkodom a szabadúszáshoz. Ezért folyamatos az anyagi bizonytalanság. Nem lenne ellenemre színházon kívüli munka sem, amiből pénzt tudok keresni, leginkább nyáron, mert akkor lényegében semmi bevételem nincs. Talán még mentálisan is jót tenne.

A film szóba jöhet?

Nagyon kevés filmes tapasztalatom van, de pont most volt egy nagyon örömteli élményem. Egy évvel ezelőtt volt néhány napom az Akik maradtak című filmben. Ez volt az első profi stábbal forgatott munkám, előtte csak diplomafilmben játszottam. Nagyon boldog voltam, amikor a stábvetítésen láthattam a mostanra elkészült anyagot. Pillanatnyilag azt szervezem, hogy milyen legyen a következő évadom. Vannak tervek, amik még lebegnek egyelőre, de nagyon szeretném, ha megvalósulnának. Ezek közül az egyik egészen jól elő van már készítve, csak finanszírozás is kellene, de ha nem sikerül rá pénzt szerezni, akkor is elindulunk vele. Ez a jelenlegi elhatározás. Azonban egy következő kérdés, hogy ha valahogy létrejön, miből tudjuk játszani. Korábban volt az a rendszer, hogy a jegybevétel 80 százalékára számítani lehetett, most nem tudom, mi van.

A TAO rendszer átalakítása során szinte semmit nem lehet hallani a független társulatok helyzetéről.

Így van. Hiába jelenik meg a sajtóban a TAO megszűntésével kapcsolatban, különböző politikusok döbbenetesen tájékozatlan, olykor sértő kijelentéseivel tarkítva, hogy minden rendben van, ez a kérdés ennél árnyaltabb. De a legkeserűbb nem az anyagi része, hanem „az oszd meg és uralkodj” szituáció kialakítása. A szakmán belüli szakadások. Sokszor a legérzékenyebb embereknek is az az első reflexük, hogy elkezdik a saját pecsenyéjüket sütögetni. Van olyan, aki hiába dolgozik veszélyeztetett helyen, veszélyeztetett előadásban is, mivel közel áll azokhoz, akik a változtatásokat eldöntötték, nem akarja látni, elismerni, mekkora helyrehozhatatlan károk keletkeztek az elmúlt hónapokban. Van olyan is, aki olyan helyhez tartozik, ami semmilyen veszteséget nem szenvedett el, az ő véleménye szerint ha a független szféra nem tudta megtisztítani önmagát, akkor most magára vessen és egy kalap alá veszi a tolvajokat a függetlenekkel. A tolvajok viszont tudomásom szerint a mai napig nem lettek elszámoltatva, megbüntetve. Kérdés, hogy miért. Vagy el lehet képzelni azt a helyzetet, mikor egy öltözőben több helyről összeverbuválódott színészek készülnek, az egyik elmondja az ezzel kapcsolatos fájdalmait, félelmeit, a másik pedig úgy reagál, hogy őt ez nem érdekli, mert ahova ő tartozik, ott nincs veszteség. Hosszan lehetne sorolni ezeket a variációkat. A függetlenek helyzete folyamatosan pengeélen táncol.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top