Robitz Anikó és Minyó Szert Károly fotóművészek FÉNY/FORMA/FOTOGRAMM című kiállításának és performanszának bevezető, megnyitó szövege. Elhangzott Berlinben, a CHB épületében 2019. 03. 18-án.
Fotó: Krisztina Turna © Collegium Hungaricum Berlin
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, egy történettel szeretném ’megvilágítani’ Robitz Anikó és Minyó Szert Károly képeinek most kiállított együttesét. A történet a Fény Könyvéről szól, és amelyből az idő okán, csak egyes részletek kerülnek ma elmesélésre. Előzetesen néhány tanáccsal is szolgálnék, mivel a fénytörténet-hallgatás valamiféle fényutazás is. Pillanatokon belül a 20-as évekbeli Weimarba, majd a 2018-es NewYorkba, aztán egy kőkori barlangba repít minket a Fény Könyvéről szőlő történet, ezért kérem Önöket, figyelmüket hagyják belezúgni a hirtelen kanyarokba, és beledőlni az utazási magasság váltásaiba. Vessenek továbbá még egy külső-belső pillantást a jelenvilágunkra (itt állunk egy fekete dobozban, egy Bauhaustól ihletett épületben, Berlin közepén), és ezzel kezdetét is veszi a fénytörténeti fényutazásunk.
Fotó: Krisztina Turna © Collegium Hungaricum Berlin
Mint ismeretes a Bauhaus eggyé kívánt válni a fénnyel, hogy ezzel az egyesüléssel, a mentális és a társadalmi megvilágosodás kezdeti mozgási energiáját megszerezze. Ez a mozgalom azt feltételezte, hogy a fény és az ember kapcsolata egy kimeríthetetlen és jó történet. A Bauhaus mesterek szerint egyrészt a fény felébreszt, másrészt egységbe fogja a világ dolgait, harmadrészt a jó felé sodor mindent: az épületeteket, a festményeket, a négyzetet, a kört, a vonalat és a pontot, a litográfiákat, a késeket, a teáskannákat és a ruhamintákat: és ebben a nagy és fénnyel teli áradásban minden eljárás és tevékenység megújul, a betűmetszéstől kezdve, a fényképezésen át a koreográfiáig. A Bauhaus-áradás mintájára, a mi aktuális történetünk is energikus és egyben szineztézikus-történet. A falon látható fotogrammok mellett, többek között gondolati hullámok és más mentális hatások lépnek színre, és széles ívű, közös táncra hívnak. Mindezt az ’együttességet és ritmust’ közvetlenül megtapasztalhatják, amint a két fényművész fénykerékpározásával kezdetét veszi a ’fényáradás újraindítása’.
Fotó: Krisztina Turna © Collegium Hungaricum Berlin
Bár a fénytörténetünk már jócskán neki lódult, de azért megsúgom Önöknek, a kezdés és a befejezés egyaránt problematikus, ugyanis, ha képes is lenne valaki a ’fény történetét’ belefoglalni egy könyvbe, egyszerűen nem tudná, hogy hol is kezdje, vagy végezze, mert a fény és az ember, a fizika és a metafizika világa gyakorlatilag szétszerelhetetlen. Azonban egy teremtést szimuláló, előregyártott történetalkatrész segíthet. Borges Homokkönyv-fejlesztésére gondolok, amelynek sem az elejét, sem pedig a végét nem lehet egymást követően ugyanazon lapon felnyitni. Tehát a Fény Könyvének történetében gyakorlatilag mindig lesz egy még elsőbb lap, miközben hozzáférhetetlen marad az utolsó oldal. Vagyis a fénnyel, ami ugyan az egyik leghétköznapibb jelenség (és egyben ’minőség’ és ’áttét’ és még sok minden más), önkéntelenül és közvetlenül ’rávilágítunk’ a mindenségre.
Fotó: Krisztina Turna © Collegium Hungaricum Berlin
Mindannyian mesélhetnénk köznapi, de kozmikus ívű fénytörténeteket lelkünk és tudatunk bugyrairól és árkairól. Nyelvünk ’fény-alakzatai’ ugyanis, életünk konkrét és egyben jelentéses ’idő és térutazásának’ tapasztalati sűrítményei. A szavakban a leghétköznapibb ’létezés-átfénylések’ tömörülnek. Azt mondjuk például, hogy jó a ’fénybe tartani az arcunkat’. Jó ’elmerülni’ a kedves szempár melegében, de rossz, ha ugyanonnan a ’harag villáma zúdul’ ránk. És nagyon fájdalmas, ha kihuny az a szempár. Történetünkbe ezen a ponton ’bevillan’, hogy a fényt képtelenség kivonni magunkból. Vagyis a fénnyel önkéntelenül, közvetlenül és visszavonhatatlanul ’rávilágítunk’ önmagunkra.
Fotó: Krisztina Turna © Collegium Hungaricum Berlin
A folytatásban Robitz Anikó és Minyó Szert Károly fotográfusok szinesztéziológusoként lépnek színre. Anikó és Minyó a Borges-féle Homokkönyv bonyolult és metafizikus elkezdhetetlenségét és befejezhetetlenségét, az egyszerű és fizikai rétegzettség arányaival cserélik fel. Módszerükben nem a kezdet és a vég turbulenciája, hanem a fény tárggyá válásának rétegeződése a centrum. Szerintük a világon minden az, ami: fény és árnyék.
Fotó: Krisztina Turna © Collegium Hungaricum Berlin
Közben Anikó hol itt, hol ott bukkan fel a globális-urbán-dzsungelben: NewYorktól Albániáig tekereg. Városi tájak és épületek részleteit fényképezi. Ha közelebb hajolunk a képeihez, láthatjuk, amint a fotóval kimetszi a részletet, amelyben aztán a fény ’árnyék-rétegekké’ oldja a ’tégla-reklámvideó-vezeték-égbolt csík’ urbán-dzsungelt. Fény villan, vagy árnyék borul az urbán-dzsungelre: a kis részletek nagyobbodnak, a nagy részletek pedig kicsinyednek, az arányok lépcsőzetes eltolásával az épületfotó átalakul. Anikó azt mondja, hogy a fény ’foglyul ejtette’ és átváltoztatta az épületet: szürke- fehér-fekete fotogrammá.
Fotó: Krisztina Turna © Collegium Hungaricum Berlin
Minyót ősi táncot lejtve pillantjuk meg egy barlangban. Vadul zihál, és szerinte a fotogramm az a fotográfiában, mint a barlangrajz a festészetben. Minyó 7 világbőrrel ruházza fel fotogrammjait, az ’Elkezdés’ és a ’Végbemenet’ távolodó és közelítő, egymást tükröző és megismétlő mintájára. Minyó a világbőröket, a digitális fényregisztereknek fityiszt mutatva, world-layereknek nevezi. Az első és az utolsó layer között a világ tetszőleges dolgai lebegnek, amelyek vagy átengedik, vagy elnyelik a fényt. A tetszőlegesség itt a teljesség helyettesítője. A 7 layeren átjutva egyrészt a fény tárggyá válik, másrészt ugyan azon az úton, de visszafelé haladva, fénnyé. Az első réteg a fizika felé, az utolsó pedig a metafizika felé nyúlik.
Minyó világtáncának ritmusában a fotogrammok az anyaghoz gravitálva egyrészt elkészülnek, másrészt a nézők felé közeledve felkészülnek. A két végpont között egyre csak hullámoznak, és hangokat közvetítenek, ugyanis a 7 világ-layer valójában világ-dob. A hullám hol magasodik, hol pedig laposodik. A ritmus hangszerelése a következő: az első dübörgő hang a falemezé. A második az alapozó festék jazzes szvingje. A harmadik a fényérzékenyítés szinte trombitás hangja ecsettel. A negyedik az expozíció, mint mindig ismétlődő, gyors pakk-pakk. Az ötödik az előhívás, a Nagy Bumm. A hatodik a fixszálás, mint távolodó léptek zaja. A hetedik pedig legyen maga az idő! – kiáltja és nagyot csap a world-layerekre Minyó.
Itt hirtelen lefékezünk és megállunk Hölgyeim és Uraim! Megszakítjuk az elbeszélést, mert egy izgalmas és emelkedett rész következik a Fény Könyvének történetében, maga a fénykerékpározás, amelyet a két magyar fényművész, Anikó és Minyó élőben és együttesen adnak elő. Egyébként Anikó szerint valójában számolatlan fénytörténet létezik, Minyó szerint meg pont annyi, mint égen a csillag, plusz, akik nézik.
Kurdy Fehér János
