+ Interjú

A halálról és az öregedésről vétek nem beszélni

Szerelemmunkának nevezi Markó-Valentyik Anna bábművész azt a borús témájú, de mégis üdítő sokszínűséggel összeállított előadást, mely olyan tabunak számító kérdéseket feszeget, mint a halállal való szembenézés és az öregedés. Egy idős asszonyt ábrázoló báb és egy élete teljében lévő bábművész együttműködése alkotja az Alaine: Ideje a meghalásnak című produkciót, amely három alkalommal látható a Trafóban. Az előadást Polcz Alaine válogatott szövegei és Karády Katalin dalai kísérik.

A halál még ma is tabutémának számít. Inkább elutasítjuk, mintsem megéljük azt a fájdalmat, amit embertársaink elvesztése okoz. Az Ön tapasztalata szerint az előadás közönsége mennyire nyitott a halállal kapcsolatos kérdésekre?

Azt tapasztalom, hogy aki eljön erre az előadásra, az tudja, hova jön, miről szól a darab. Tudok olyanról, akit nagyon érdekel az előadás, de jelenleg pont olyan az élethelyzete, hogy inkább nem meri megnézni. Azt gondolom, hogy akik eljönnek, nyitottak a témáról való diskurzusra. Akik a nézőtéren ülnek, akarnak valamit – talán érezni, hogy nincsenek egyedül az értetlenségükkel, a fájdalmukkal. Talán megnyugvást, választ, derűs elfogadást remélnek.

Ön hogyan viszonyul a darab témájához, és változott-e az erről való gondolkodása, amióta ezt a produkciót játssza?

Épp abban a korban vagyok, amikor a gyerekkorom felnőttjei kezdenek megöregedni, a gyerekkorom idősei – néhányan idő előtt, de vannak, akik szép kort megérve – itt hagyják a földi létet, és sokan, akikről gyerekként csak álmodoztunk, épp most látják meg a napvilágot. Személyesen a nagypapáim halála révén vagyok érintett, a két nagyon különböző halálesetből el tudtam rakni valami számomra megnyugtatót és biztosat. A darab másik alkotóelemét, az öregséget, az öregedés formáit, stációit pedig a nagymamáimon látom, ez is két nagyon különböző öregkor, de egyformán roppantul tanulságosak. Amióta játszom az előadást, csak még biztosabb vagyok abban, hogy a halálról és az öregségről, egyáltalán: emberi mivoltunkról, az életről egyenesen vétek nem beszélni. Fontos kérdésekről és válaszokról maradhatunk le, ha elszégyellősködjük ezeket a helyzeteket. Persze nem durvaságra és „tankságra”, a téma forszírozására gondolok. Kellő empátiával, szeretettel kell a probléma és az érintettek felé fordulni.

Fotó: Orosz Sándor

Zene-szöveg-bábjáték hármasa jellemzi az előadást. Hová helyeződnek a hangsúlyok a darabon belül, melyik a legjelentősebb?

Az említett három közül a vizualitás a legjelentősebb. Azért gondolom ezt, mert egyszerre többet jelent a kép, ahogy egy idős és egy fiatal test kiegészíti egymást, ahogy egyik eltűnik a másik mögött, hogy az egyik vitális, a másik magától nem sokra képes. Ez számomra izgalmas. Ezt követi a szöveg. Polcz Alaine munkássága igazi aranybánya: személyes naplók, levelezések, szakmai tanulmányok álltak rendelkezésünkre. Mindegyik megrendítő. Van, amelyik személyessége miatt, van, amelyik szakmaisága, tényszerűsége miatt. A zene két összetevőből áll: egyfelől Karády Katalin néhány dala csendül fel az előadásban, idézve Alaine fiatalságának korát, és az egyik legnagyobb magyar dívát, aki köztudottan szégyellte öregségét, rettegett magát öregen mutatni a magyar közönségnek. Másfelől Borlai Gergő, a világjáró zenész, Magyarország egyik legjobb dobosa két szerzeményét is az előadásnak ajándékozta.

Segíti-e és mennyiben a zene és a szöveg a bábművész mondanivalóját?

A bábokról általánosan elmondható, hogy nem tűrik jól a túl sok szöveget, a mozdulatlanságot. Mindig akkor hatásos a bábhasználat, ha tudjuk, mit akarunk az adott technikától, az adott bábtól. Mi az a többlet, amit adhat nekünk, amit egy ember nem tudna elérni színpadon. Nekem nézőként ezek a lebilincselő pillanatok a bábműfajban. Alkotó bábművészként is erre törekszem. Épp ezért, amikor nekiálltam próbálni, megijedtem, féltem, hogy ez a rengeteg szöveg és a bábom elmennek majd egymás mellet, és nem lesz olyan pont, ahol összeérnek. Azóta megnyugodtam, mert rájöttem, sosincs egyedül a báb, mindig ketten vagyunk. Ő sosem csupán öreg és én sosem csupán fiatal vagyok. Ez a furcsa kettősség adja meg a lehetőséget arra, hogy a szöveg hiteles legyen az én számból. Biztosan igaz és szép lenne akkor is, ha ezt az egészet egy idős színésznő mondaná el, de azért ez a bizarrság szerintem egyfajta plusz.

Polcz Alaine-t eleinte intuíciói vezették a halállal kapcsolatos kutatásaiban. A bábművésznek mennyire van szüksége a saját intuícióira ahhoz, hogy ez az előadás összeálljon?

Az Alaine – Ideje a meghalásnak egy szerelemmunka. Nagyon szerettem volna megcsinálni. Személyes, magánjellegű és szakmai motivációim egyaránt voltak. Ösztönös bennem az alkotói vágy, a tanulás szeretete, a magam megmérettetése, emellett ösztönösen vonzanak a hétköznapi emberi történetek. Ösztönösen empatikus vagyok, szeretek segíteni, és lenyűgöz, könnyekig meghat minden emberi, humánus gesztus, attitűd, cselekedet. Egyidejűleg elborzaszt minden, ami az emberi jósággal és értelemmel visszaél, vagy azt tagadja, legdurvább esetben már fel sem fogja.

Az előadás egyes jeleneteiben úgy tűnik, hogy ön teljesen együtt él a bábbal. Hogyan kapcsolódnak össze fizikailag a színpadon? Mintha a derekára lenne erősítve.

Valóban a derekamon van rögzítve a báb. Ketten vagyunk egy szoknyában. Az egyik kezem a báb tarkóján keresztül tartja a bábot, a másik kezemmel az egyik kezét fogom. Az előadásban öt-hat alkalommal, tehát kb. tízpercenként váltok kezet, azokon a pontokon már egyszerűen elfárad a báb fejét tartó csuklóm.

Lelkiekben is kapcsolódnak? Ugyanannak a figurának a fiatalkori illetve időskori megtestesítéséről van szó?

Igen, általában egyek vagyunk. Persze nem mindig megértő egymással a két én – szenved az egyik a másiktól. Aztán olyan pillanatok is vannak, amikor más szereplőket testesítünk meg pár percre; idős női rokont, haldokló gyereket a kórházból, Alaine férjét, édesanyját. Érdekes, hogy ezekben a plusz szerepekben sem szűnünk meg egynek maradni. Aztán a végén elválunk, és a fiatalkori én, az emlék egyszer csak valóságos fiatal lesz, és bár az öreg test eltűnik, tudjuk, hogy mi vár a fiatalra, mi az ember sorsa.

El lehet-e mondani – spoilerezés nélkül persze – hogy mi a darab története? Van-e egyáltalán egybefüggő történet vagy egy élet különálló epizódjait illesztette össze?

Egy élet epizódjai és általános emberi tapasztalásai vannak egybefűzve. Nem szerettem volna, hogy az előadás „csak” Polcz Alaine életét dolgozza fel, de Alaine személyét sem akartam kihagyni. Így az előadás Alaine életén keresztül mutat meg egy emberi sorsot, egy életet az utolsó percekből visszanézve, emlékezve. Fontos, hogy itt nem egy borzalmas betegségtől szenvedő idős ember helyzetét mutatjuk meg: egy egészséges, vitális öregedést láthatnak a nézők.

Ladányi Andrea a darab rendező-koreográfusa. Ha jól tudom, Ön kérte fel őt erre a feladatra. Miért épp rá esett a választás?

Ladányi Andreával korábban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen dolgoztunk. Besétált hozzánk egy világlátott, tapasztalt, informált, szakmájában profi nő, és mi ittuk minden szavát. Barcelonából ingázott hozzánk, hetente 3 napra jött, mindig időben ott volt, mindig felkészült volt, mindig figyelt ránk, mindig megkövetelte tőlünk a legprofibb oldalunkat. Úgy éreztem, bár sok mindent meg tudok tenni az előadásért, kell egy rendező, aki kihozza belőlem és a felhalmozott anyagból, a témából a legjobbat. Szerettem volna olyan emberrel dolgozni, aki ebből valami bizarrt, és megkérdőjelezhetetlenül igazat, emberit hoz össze. Tudtam, hogy Andreát kell megkeresnem, pedig akkor emberileg még nem sokat tudtam róla, csak sejtettem, hogy milyen lehet.

Polcz Alaine írásaiban fontosnak tartotta, hogy a búcsú és az eltávolodás után létrejöjjön az elszakadás az elhunyt és a gyászoló között. Talán ez az elszakadás a legnehezebb ebben a folyamatban. Foglalkozik-e ezzel a darab, van-e olyan személy, akinek el kell szakadnia a főszereplőtől?

Az előadás nem törekszik ezzel foglalkozni. Azt gondolom, ez már tényleg speciális, és mindenkinek a saját útja, ideje. Zavarba is jövök, ha azt gondolják az előadás miatt, hogy nálam van a bölcsek köve a témában. Én maximum egy téma iránt nagyon nyitott ember vagyok, aki fontosnak tartja az erről való nyílt társadalmi kommunikációt, ezért (is) készített erről egy előadást. Én időről-időre ott maradok az előadás végén, úgy értem, báb nélkül, társ nélkül maradok. Olyankor nem arra szoktam gondolni, hogy én nélküle maradtam, hanem hogy ő már nincs a világban, arra, hogy egyszer én sem leszek, és arra, csak pár pillanatig, hogy vajon kit hagyok majd itt.

Ön mit gondol, vajon miért szakadtunk el ennyire a gyász, a halál témájától, miért akarjuk inkább elfojtani, mintsem megélni ezeket az érzéseket?

Azt hiszem, a nagy baj az, hogy nem tapasztalunk, vagy csak nagyon keveset az öregségről, a halálról. Kevesen tudják, mit is jelent az utolsó percig emberhez méltóan élni. A kórházi segítségnyújtás sokszor nem ad lehetőséget alapvető humánus hozzáállásra. Már viszik is a holttestet vadidegenek, a család már csak a hírt kapja meg, aztán maximum a ravatalozóban láthatják újra, ha meg merik nézni. Egészen egyszerűen nem látjuk a folyamatot. Így amikor ránk kerül a sor, rettegéssel várjuk, mert nincs élmény, emlék, tapasztalat, amibe kapaszkodhatnánk. Eddig akárhány temetésen vettem részt, azok többségében személytelenek voltak. Van egy egyházi szertartás, ami többnyire keveseknek jelent valamit, és még ha jelent is, egy gépies hang mondja el az igét. A ravatalban borzasztó slágerek szólnak CD-ről, elemes mécsesek, művirágok, pókhálók, kisbuszok viszik a koszorúkat, amiket feldobálnak, majd ledobálnak… Ezek a pillanatok engem mindig dühítenek. Hol van ebben az, akitől búcsút veszünk? Ámulattal olvastam Alaine személyes gyerekkori élményeit a családtagjai haláláról, vagy arról, ő hogyan segített át másokat a túlpartra.

Mi az előadás célja, hogyan tekintsen a néző az elmúlásra, mi az ezzel kapcsolatos fő mondanivaló?

Azt hiszem, az, hogy elfogadjuk, hogy az elmúlás természetes. Persze fontos még egyszer megjegyezni, hogy az Alaine – Ideje a meghalásnak nem egy beteg ember tragikus leépülését mutatja. Itt egy egészséges, csak éppen öregedő embert láthatunk. Ez azért természetesen más, mint egy tragikus veszteség.

Szerepet kap-e egy ilyen nehéz témánál az irónia vagy ezzel kapcsolatosan csak teljes komolysággal lehet kommunikálni?   

Mi mindenképpen az egészséges humor mellett tettük le a voksunkat. Azt gondolom, nem is lehetne ezt másként, mert bár természetes és megnyugtató az elfogadás, de szembesülni a folyamatosan csökkenő lehetőségeinkkel nem éppen derűs. A humor mindig nagyon fontos az életben és a színpadon is.

Önnek személyesen mennyire megterhelő lelkileg ez az előadás és könnyen megy-e a visszatérés a darab végeztével a mindennapokhoz?

Nekem inkább a ráhangolódás a hosszabb idő, hogy valóban teljesen őszintén megnyíljak a témának. Ezért az előadások előtt már napokkal korábban szövegezek, próbálok. Nagyon fontosnak tartottuk Andreával, hogy minél sallang-mentesebb legyen a létezésem, hogy véletlenül se kapcsoljanak be reflexszerű megoldások, hangsúlyok. Hogy minden ott és akkor történjen. Kicsit furcsa ez, hiszen nagyon észnél kell lennem a báb mozgatása miatt, mégis érezhető, mikor vagyunk egyek, és mikor sikertelen a kapcsolódás. Eddig mindig sikerült kiadnom minden érzésemet, gondolatomat az előadások során. Szeretem azt érezni, hogy már nincs több mondanivalóm, nincs még egy gondolat. Kiterítettem minden kártyámat.

Március végétől összesen négy alkalommal tható a Trafóban a darab. Több helyen szerepelt már az előadással, mennyiben befolyásolja egy adott helyszín a produkciót?

Az én ráhangolódásomat nagyon. De az előadást nem befolyásolhatja, már csak azért sem, mert ezek az alapvetések az emberi létről mindenhol és mindannyiunk számára érvényesek. Mindegy, hogy hányan és hol beszélgetünk erről, csak beszélgessünk.

A halálról és az öregedésről vétek nem beszélni
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top