+ Életmód

A nőknek is van történetük? Mit rejt a Gender study?

A társadalmi nemek tudománya az utóbbi időkben a közéleti viták középpontjába került, s számos politikus, újságíró, tudós fejtette ki véleményét arról, hogy egyáltalán beszélhetünk-e tudományról a gender esetében.

A társadalmi nemek (gender) tudománya és a történetírás

címmel Törő László Dávid tett közzé egy alapos áttekintést, mely túllát és túlmutat a politikai szempontokon:

A társadalmi nemek tudománya az utóbbi időkben a közéleti viták középpontjába került, s számos politikus, újságíró, tudós, „influenszer” fejtette ki véleményét arról, hogy egyáltalán beszélhetünk-e tudományról a gender esetében. Ennek következtében pedig még olyanok is markáns véleményt formálhattak a kérdésről, akiket valószínűleg a politikai csatározás előtt az egész kevésbé érdekelt. A helyzettel kapcsolatban a tudományág egyik legjelentősebb képviselője, Pető Andrea úgy fogalmazott, hogy a „tízmillió gendertudós országában élünk”. Az alábbiakban a társadalmi nemek kérdését, mint historiográfiai és történetelméleti problémát vetem – rendkívül vázlatosan – vizsgálat alá.

A nőknek is van történetük?/!

Nemek történetével foglalkozni egyszerre régi és merőben új dolog. Régi, amennyiben nők már jóval korábban, legalább a 15. századtól kezdve írtak „ellentörténeteket” a férfiakkal szemben, kifogásolván alárendelt szerepüket a társadalmon belül. (Lásd például a francia Christine de Pisan esetét.) Maga a feminista történetírás ilyen értelemben hosszú tradícióra támaszkodhat – regényírók, szakmán kívüli amatőr történetírók, nőjogi aktivisták már jóval a feminista történettudomány vagy a gender studies megjelenése előtt is írtak a nők történelméről. Teljesen (poszt)modern jelenség ugyanakkor – az 1960-as évektől kezdve – az akadémikus történetíráson belüli elterjedése, amelyet addig döntően férfiak műveltek. A nőtörténet tudományának egyik amerikai alapítója, Gerda Lerner az 1960-as évek elején még a minimális tíz főt sem tudta megszervezni első, New York-i nőtörténeti kurzusa számára, olyannyira csekély érdeklődés és bizalmatlanság övezte a témát, még a női hallgatók körében is.

A nőtörténészek célja kezdetben világos volt: ha az egyenjogúsítás akadálya az, hogy a nők „láthatatlanok” a közéletben és a tudományokban, akkor bele kell írni a nőket a történelembe, s meg kell mutatni őket. Ha valaki nő, már érdemes arra, hogy szó legyen arról, miként vett részt a történelem alakításában. Boszorkány, bába, prostituált, amazon, királynő, nemesasszony – ott a helye a történelem tablóján, már csupán női mivolta miatt is. Egy rövid életrajznak ebben a törekvésben már elvi, egyenesen politikai jelentősége volt. Nem arról van szó, hogy korábban ne írt volna nőkről a hivatalos történetírás, a múlt eseményeinek legfőbb alakítóit azonban – ha csak nem királynőkről volt szó – elsősorban a férfiak körében keresték, róluk publikáltak a legtöbbet, az a kérdés pedig fel sem merült, hogy egy nemnek külön története lenne, lehetne. Államférfiak, hadvezérek, nagy felfedezők, tudósok, társadalmi rendek vagy osztályok álltak a történelmi elbeszélés központjában. Ma talán már magától értetődik, hogy a nőknek is van történelmük, maga a felvetés azonban pár évtizede még Nyugaton is furcsának vagy egyenesen nevetségesnek hangzott.[4] A historiográfia művelői között például minden bizonnyal ismerősen cseng Otto Hintze neve és közigazgatás-történeti iskolájának jelentősége, ám azt már kevesebben tudják, hogy a neves német történész feleségül vette az egyik hallgatóját, Hedwig Hintze-t, aki végül történetírása miatt politikai üldözötté vált…

*** 

A teljes tanulmány – jegyzetekkel és illusztrációkkal – elolvasható az Újkor.hu-portálon, a cikk folytatásáért KATTINTS IDE.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top