+ Színház

Amit még nem tudtál Béres Mártáról

Béres Márta egy személyben szerző és előadó, önmagát el- és megjátszó világteremtő, egyetlen kőből ezer kicsiszolt és megvillantott felület, regisztereken játszó virtuóz – írja Benkő Gitta Béres Márta One Girl Show című, a Szabadkai Kosztolányi Színház előadásáról.

Béres Márta – One Girl Show (Kosztolányi Színház, Szabadka. Szkéné, 2019. január 14-én. Rendező: Urbán András)

Show. One-Girl Show. Akárha otthon, mackónadrágban néznénk a tévét punnyadó vasárnapon. Jó lesz, csak nézni kell, gondolkodni annyira nem, szórakozni vagyunk, kényelmesen hátravetjük magunkat dizájnos párnáinkon. Ja, nem. Merthogy mindezekből nem lesz itt semmi. Vagyis hogy éppenséggel lesz valami, mindezek ellenkezője, lesz feszengés, hálás rá- és összenevetés, összerezzenés, zavart cipőnézegetés, katarzisra vágyó lelkünk hoppon maradása, vagyis hogy nem ott és nem úgy, nem azokra a hívószókra. Pedig igazi show, amit látunk. Annak minden kötelező elemével, spontaneitás mímelődik itt előre megírt script keretei között, van zene (jóebédhezszólanóta is), tánc, önvallomás, gúnyos kinevetés és sok-sok zárójel.

Béres Márta autofikcionális önálló estjét önvallomások sorozatának vélnénk (egy ideig), de minduntalan leleplezi önmagát: a tényszerű vonatkozású elemek elrugaszkodnak a realitás (vagy valószerűség) talajától, folyton átlép a már alig érzékelhető határvonalon, amely fikció és valóság között eddig közmegegyezéssel húzódott. A gyanútlanul dokumentum-monodrámát néző publikum eddigi értelmezésmódja csődöt mond, vagy ha nem, akkor kellő időben és alaposan belenyomják az orrát saját naivitásába. A személyes hangon elindított történetek töredékekké hullnak szét a szövegből-helyzetből való állandó kilépés, kiszólás metszetein. Merthogy ez is része: az autofikció kötelező eleme az olvasó/néző állandó elbizonytalanítása. A szöveg, a történetek és a „színjátszás” folyamatos meg- és dekonstruálása a befogadó részéről is állandó vándorlást feltételez a fikciós és a referenciális értelmezésmód között. És nemcsak a képzelet és valóság, a létezés és lehetőség közötti határvonal tűnik el, hanem a színpad és a nézőtér közötti egyezményes korlát is, a történetbe belecsúszik a megszólított néző is, sőt figyelmeztetik rá, hogy ő maga vállalkozott rá: ő jött ide, ő fizetett érte, tudatán és szándékán kívül már akkor belépett a játszmába, amikor mit sem sejtve elindult a színház felé. A fikció és valóság közötti réseken folyton ki-bejárkál a szöveg (vele sodródik tehetetlenül a néző is), és különös módon mindig akkor érhető tetten, amikor a fikció felé lép: a valóságos minden ismertetőjegye úgyszólván felszámolódik, nem is fontos már, valóság-e vagy sem, vagy éppenséggel attól válik valóságossá, hogy kimondják. Fikció és valóság nem egymás ellentétei, hanem éppenséggel szerves részei, kiegészítői, egyik a másik értelmezési tartománya.

Ekképpen láthatjuk vagy sem Béres Mártát vagy azt, akit Béres Márta alakít, önmaga álarcait sorra leleplezi, válogat közöttük, mindegyiket megmutatja és ugyanakkor érvényteleníti is, miközben a néző végül a permanens kételkedés mellett dönt, résen van, válogat a mondatok-jelenetek között, önkényessé teszi, hogy mit minek értelmez. Béres Márta egy személyben szerző és előadó, önmagát el- és megjátszó világteremtő, egyetlen kőből ezer kicsiszolt és megvillantott felület, regisztereken játszó virtuóz, aki fantáziameséibe mégiscsak belelopja az önvallomás apró tükörcserepeit, önmaga erejét és kiszolgáltatottságát, gyászát és örömét, kételkedését és önazonosságát. Ahogyan színpadi tánccá válik a valamikori népi legényes, önmaga hírnökéül önnön küldetését számolja fel, sőt meg is tagadja: nem vállalt, hanem ráaggatott, nem hősi póz, hanem teher, súlyos teher. Akárcsak a halott apát megidéző didaktikai segédeszköz, melyet végül dermesztő siratással bocsát el: mégiscsak az apa az, az apa hiánya.

Meg-megtorpan olykor az áradás, mégis a fáradhatatlanul vergődő, vívódó Béres Márta marad meg, mindent megmutatott, amit a meg nem ismerhető Béres Mártáról, a meg nem ismerhető emberről megmutatni lehet, titkot, idegenséget, a soha ki nem deríthetőséget – ebből az aspektusból a néző kényelmetlenné tett helyzete is értelmet, funkciót nyer, hát nem, nem mondhatod, nem állíthatod, hogy ismered, nem ítélkezhetsz, még a véleményed is kérdéses. A sok-sok béresmárta közül az, aki mindezen béresmártákat egyként és egyenként megteremtette, megalkotta és megjelenítette, széles játékpalettájának minden árnyalatát hitelesen villantotta fel, lenyűgöző átlényegülési képességgel győzött meg mindegyik karakter valóságosságáról, így aztán a kifordítom-befordítom-játéknak éppen a játszás hitelessége teremt alapot: mindent elhiszünk neki, azt is – igaz, már nem dőlnénk bele meggondolatlanul és kétségek nélkül semmiféle azonosulásba, hiszen erre kondicionált mindvégig –, amikor karjait széttárva megvallja, szereti a közönségét. Elhisszük neki.

Benkő Gitta

Amit még nem tudtál Béres Mártáról
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top