„Lélek, Pillanat, Szerelem, Rejtély, Úton, Álom.”
E hat hívószó nyomán szervezett hat irodalmi szalont a szentendrei Ferenczy Múzeumban Juhász Anna – és itt megakadtam egy pillanatra. A Wikipédia irodalmárnak és kulturális menedzsernek nevezi őt, de foglalkozását röviden meghatározni nehéz. Ír és szerkeszt könyveket, vezetett alapítványt, pódiumbeszélgetéseket szervez és vezet, de – nomen est omen – most ő a háziasszonya a balatonfüredi Anna-bálnak is. Tavaly márciustól ehhez még egy szerep társult: anya lett. Legújabb irodalmi szalonja HATLÉPÉS néven Szentendrén fut. A cím Karinthy ötletéből származik: szerinte ismerőstől ismerősig hat lépésben a világ összes emberéhez eljuthatunk. A február 17-i est szava a szerelem, hősei pedig Vajda Júlia és Vajda Lajos, az ismert festőházaspár. Képeik jelenleg a Múzeumban láthatók. A beszélgetőtárs Szabó Noémi, a kiállítás kurátora. Az esteken színészek és néha muzsikusok is közreműködnek, ezúttal Kecskés Karina, Kaszás Gergő és Dés László. Mivel Anna ezekben a napokban folyamatosan kislányával van, Mimi pedig rendszertelenül és keveset alszik, a személyes találkozás vagy telefonos beszélgetés helyett azt választottuk, hogy én írásban kérdezek, ő pedig e-mailben válaszol. Ahogy anyai feladatai engedik.
– Honnan jött a Hatlépés-sorozat ötlete, és hogyan építette föl a tematikát?
– Szentendre itt van a Fővárostól alig fél óra távolságra, tele művészettel, élő, lüktető kultúrával és erős hagyománnyal. Értelmiségi város, tiszteli a művészeit, figyel rájuk. Régóta vágytam egy olyan sorozatra, amely családi program lehet a hétvégén egy Duna-parti sétával, kávézással, amikor az irodalmat a képpel együtt választhatjuk, amikor pár lépés megtételével felejthetetlen élményeket kapunk. Ez a pár lépés lehet egymás felé, egy életmű felé, de lehet konkrétan pár emlékezetes lépés a szentendrei macskaköveken sétálva. A Ferenczy Múzeum kreatív csapatával egy beszélgetésen ugrott be Karinthy 1929-es novellája, a Láncszemek, ekkor állt össze – ez legyen a sorozatunk címe, ahol bemutatjuk Szentendre hat fontos életútját egészen a júniusi Art Capitalig.
– Miért érdekes a festészet és az irodalom kapcsolata?
– A festészet és az irodalom ugyanabból táplálkozik és ugyanarra épül: a képre. Hogy kapcsolódik össze líraiság, vizuális és verbális elbeszélésmód, látvány, kép, zene, írás, ritmus, vers, hömpölygő szöveg, ábrázolt kép? Mi a HATLÉPÉS esteken ezt bontjuk ki. Azaz azt, hogy minden összefügg, minden egy. Ennek az egynek a kibontása inspiráló, szép feladat. Jelen esetben a magyar irodalom és képzőművészet összefüggéseit kutatjuk szubjektív szemszögből, de nem lineárisan: nem történelmi korokon végigmenve, elemzéseket adva, hanem egy-egy festői életmű középpontba állításával. Az én szemüvegem az irodalom, ezt teszem hozzá a szentendrei művészek kiállításaihoz, a kurátorok tudásához. Amit Karinthy Frigyes mond, az nekem kiindulás a beszélgetésekhez:
„Mert a költészet lényege az érzék fölötti, vagy mondjuk minden érzék összhangzásából eredő elgondolás – lényege mindent együttvéve, aminek testet ad forma és művészet – mert a költő maga az ember és nem annak valamilyen megnyilatkozása…”
Vajon ezt hogy értelmezhetjük a festőknél, a festészetre?
– Mit választott ki először? A témát? A képzőművészt? Vagy az est vendégét, akivel beszélgetsz? Vagy minden esetben másképp alakult a sorrend?
– A HATLÉPÉS sorozatban adott a város: Szentendre, és a képzőművészeik, akik itt éltek, alkottak, és kiállításuk van. Rényi Katalin, Vajda Lajos, Vajda Júlia, Czóbel Béla, Kmetty János kerül az estek középpontjába, pontosabban az ő képeik. A beszélgetések a kiállítótérben vannak, így különleges élményt kapunk mind: úgy beszélhetünk életről, képről, munkáról, hogy körülvesz mindannyiunkat a teremtett világ. A beszélgetés minden esetben szakértővel, a festőművészt legjobban ismerő kurátorral folyik, és együtt állítjuk össze azt a szövegkönyvet, amiben akár eddig nem publikált, vagy kevéssé ismert levelek, naplók, kapcsolódó versek mutatnak be egy-egy alkotót, emberi oldaláról is. Izgalmas olvasni Zelk Zoltánnál vagy Mészöly Miklósnál Vajda Lajosról, ahogy különleges volt Rényi Katalin verseit hallgatni képeinek gyűrűjében – úgy, hogy Kati ott ült mellettem. Sűrű és sok érzékre ható estek ezek.
Vajda Júlia Kettős portré, 1942
– Mit talált izgalmasnak a Vajda-házaspárban?
– A munkáikat most mindannyian megnézhetjük Szentendrén, hisz Vajda Lajosnak és Vajda Júliának is külön-külön kiállítás állít emléket. Gyönyörű anyagok. Róluk szóló szakirodalmat, az ő leveleiket, naplóikat olvasva, illetve a kor művészeinek szavát figyelve egy összetartó, a művészetben hívő, a művészetért létező pár rajzolódik ki előttem. Vajda Lajos 1937-ben ezt írta Júliának:
„Boldogító érzés, ha tudjuk, hogy szeretnek. Úgy érzem, hogy benned mindent megtaláltam, ami után oly régóta vágyódtam.”
Éltek és alkottak Pismányban, Szentendrén, Párizsban, kísérleteztek, megfigyeltek, Vajda Lajos önálló világot teremtett. Kállai Ernő 1943-ban a lényeget fogta meg:
“Szavakkal még csak meg sem közelíthető révületeiből a lelki mélyvilágnak olyan átható, tömör igézete árad, hogy ezt a művészetet méltán nevezhetnők pszichorealizmusnak.”
– Nőként hogyan érzi át Vajda Júlia sorsát? Egy művészfeleség hogyan maradhat szuverén, miközben a férjét, a férje művészetét is szolgálja?
– Számtalan olyan nőt ismertem és ismerek, aki maga is alkot, míg férje is művész. Van, hogy háttérbe szorulnak, mint Hantai Simon felesége, Zsuzsa, aki saját „karrierjét” feladta és a családjáért élt. Egész életében csodálta, tisztelte, támogatta Hantai Simont. Csernus Tibor felesége, Sylvester Katalin is hasonlóképpen. Vajda Júlia képzőművészeti pályája 1935 és 1982 között, majdnem öt évtizedig tartott. A magányosság (a művészet magányos elmélyülést követel, ebben hittek), és több újrakezdés, új indulás is jellemzője volt ennek a fél évszázadnak, ahogy az is, hogy első férje életművét mindvégig ápolta.
„Az ő szemével láttam, az ő fülével hallottam. Ő tanított meg szeretni és becsülni sok mindent, amihez őnélküle sohase jutottam volna el”
– mondta. Vajda sokszor kis rajzokat kért Júliától, és elismerően támogatta őt:
„Nagyon szeretném, ha mindig tudnál egy kis rajzzal meglepni és ilyenkor nagyon örülök (titokban az a vágyam, hogy te légy a legjobb, legtehetségesebb magyar festőnő).”
Júlia munkássága most megtekinthető Szentendrén, egy gyönyörű kiállításon, a maga teljességében.
– Mit mondnak el a párról a fönnmaradt fényképek és a közös önarcképek?
– Épp tegnap forgattam újra Vajda Júlia katalógusát, és meredtem egy 1936-os képére, kis rajzára, melynek címe: Itt nyugszik. Zavarbaejtően őszinte, szép, megejtő. A képen Vajda Lajos és Vajda (Richter) Júlia, a friss szerelmesek, akiknek tudjuk, hat közös év jutott, Lajos 1941 őszén, a budakeszi szanatóriumban meghalt. Vajda Júlia 1936-ban (1935-ben ismerkedtek meg) közös síremléket állított maguknak, a kezdetkor a végre is gondolt – fejét szerelme vállára hajtja, szorosan öleli csodálatának tárgyát, Vajda Lajost, ő mögötte ragaszkodón, védelmet és útmutatást keresőn szerepel. Habár nem fotó, nagyon sokat kifejez. A közös képeiken ezt az összetartozást és szellemi közelséget látom mindig.
– Az elmúlt években nagyon aktív volt, sok pódiumszereplést vállalt, szervezett. Hogy lehet ezt megoldani egy kisgyermek mellett? Mennyit kellett változtatni az életén?
– A kislányom most nyolc hónapos, éppen a „nyári szünetben” érkezett, így az első negyedévben otthon voltunk együtt, ismerkedtünk a közös élettel és készültem az őszi szezonra.
– Így tervezték a férjével, vagy ez a természet műve?
– Természetesen a természeté. Szeptembertől folytattam a munkát, és szerencsére a meglévő sorozataim mellett sok izgalmas felkérést kaptam. Nem mondtam sosem, hogy egyszerű minden téren helyt állni, de esendőek vagyunk. Megengedem magamnak hogy néha fáradt legyek vagy ideges, mint bármelyik másik ember. Fontos a munkám, ahogy a családom is, és szerintem régebben sem volt kevesebb feladata egy embernek. Hiszek abban, hogy cselekvően éljük az életünket, Mimi pedig maximális figyelmet kap tőlünk!
