Február 23-án a hazai folk színtér két ismert énekes-dalszerzője lép színpadra a Trafó nagytermében. Zanzinger, azaz Misota Dániel Demons of Future and Past című bemutatkozó lemezét az Index 2015-ben beválogatta az év legjobb kiadványai közé. Zanzinger (a vele készült legutóbbi interjúnkat itt olvashatod) a Trafóban adja elő először hangszeres kísérettel a Seasonal Winds című új albumát. A The Devil’s Trade néven zenélő Makó Dávid számos európai klubban játszott már, trafós fellépése pedig az újabb külföldi turnéja főpróbájának is tekinthető. Lehet-e terápia a zene? Kettő vagy száz ember előtt rémisztőbb egyedül színpadra lépni? Mitől lesz pocsék egy koncert? Ki kell-e szolgálni a közönség ízlését? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettünk a két előadóval a trafós fellépésük apropóján. Interjú.
– Fel tudjátok idézni, mi fogott meg titeket a folkban?
Makó Dávid: Engem egészen felnőttkoromig elkerült. Az általános iskolában tanultunk népzenét, de az iskolai környezetben nem ragadott meg ez a fajta zene. Az amerikai 16 Horsepower zenekar Outlaw Song című számát hallva rádöbbentem, hogy a Muzsikás együttes Betyárnóta dalának feldolgozása, ami nagy hatással volt rám. A feldolgozásban a betyárkörnyezet helyett lótolvajról és seriffről énekelnek. 24-25 éves korom körül kezdtem el érdeklődni a folk iránt. Bob Dylan világa teljesen elkerült, bár Simon & Garfunkel lemezeket már gyerekkoromban is sokat hallgattam.
Misota Dániel: Engem nem került el Bob Dylan világa, de nem is volt kiemelten fontos az életemben. 22-23 éves korom körül kezdtem ráébredni, hogy kedvenc együtteseim vagy folkzenekarok vagy erősen hatott rájuk a stílus. A sort kezdhetném az introvertált kamaszként átélt Radiohead-korszakommal.
– Dávid, a te neved sokan a metál szintérről, a HAW és a Stereochrist együttesekből is ismerhetik. Mi volt az, amit a metálban nem tudtál elmondani, de a folkban igen?
Makó Dávid: Nem tudatosult bennem, hogy folknak hívják azt a zenét, amivel foglalkozom. Amikor elkezdtem koncertezni, kellett valamilyen címke, márpedig az „egy szál gitárral a színpadon ülve éneklés” túl hosszú lett volna, ugyanakkor kimeríti a folk fogalmát. Ki kellett adnom magamból azokat a dalokat, amiket egy metálzenekarban nem lehetett volna előadni, mert annál sokkal intimebbek, szentimentálisabbak, szomorúbbak. Ebből lett a The Devil’s Trade.
– Dani, egy interjúban azt mondtad, azért kezdtél zenélni, mert sok problémád volt, és ezt próbáltad formába önteni. Úgy hangzik, mintha számodra a zene lenne a terápia.
Misota Dániel: Talán túlzás lenne terápiának nevezni. Konfrontálódom saját érzelmeimmel, ami egy érdekes önpusztító gyakorlat, de közben vannak tanulságai is.
Makó Dávid: Szerintem ebben az önpusztításban gyarapodunk. Én ki merem jelenteni, hogy számomra a koncertezés terápia. Kevés ijesztőbb dolgot műveltem, pedig a küzdősport világából jövök, ahol szintén lett volna lehetőségem rettegni. Számomra semmi nem olyan rémisztő, mint egyedül felmenni a színpadra. Na jó, kivéve talán azt az esetet, amikor meg akartak késelni a Gozsdu-udvarban. Rettenetes érzés kimenni pár száz ember elé, de akár kettő elé is.
Misota Dániel: Kettő elé sokszor még rosszabb (nevet).
Makó Dávid: Igen, az olykor talán még nyomasztóbb (nevet).
– Ha már a koncerteknél tartunk, a fesztiválokon hogyan működik a mindkettőtök zenéjére jellemző kitárulkozás?
Misota Dániel: Szeretek fesztiválon játszani, de teljesen más okokból, mint ami amiatt a klubokban. Szeretem a koncert előtti és utáni félórát, és könnyen kerülhetek váratlan helyzetekbe. Másfajta szerepet kap a zenélés egy fesztiválon, pláne, ha az előadó egyedül áll színpadra. Ha jól emlékszem, az első fesztiválos fellépésem a Szigeten volt. Nehéz volt megszokni, hogy ezer helyről érkezik a hangzavar, az inger. Most már azt hiszem, komfortosabb vagyok az ilyen szituációkban.
Makó Dávid: Én fesztiválon eddig csak a Fishing on Orfűn játszottam. Olyan színpadon léphettem fel, amit mintha rám szabtak volna. A magyar fesztiválszervezőknek még nem világos, hogy én mit csinálok. Még nincs tapasztalatuk arról, hogy egyetlen zenész felmegy a színpadra és úgy tud szólni, mintha egy rockzenekar játszana.
Misota Dániel: Szólóelőadókat jellemzően azért hívnak a hazai fesztiválokra, mert kellemes élményt akarnak nyújtani a közönségnek. A folkban nincs szomorúbb jelző annál, hogy kellemes. Nem volna okos megoldás azt mondani, hogy kifejezetten kellemetlen, amit a színpadon csinálok, de mégis furcsa érzés, hogy mást várnak el, mint amit kapnak.
Makó Dávid: Kényelmetlenséget szülhet, amikor valaki olyan produkcióval találkozik, amiben egy férfi áll a színpadon és kitárulkozik. Sokszor látom, hogy kellemetlenül érzik magukat a közönségben azok, akik nem tudják, milyen koncertre jöttek. A nyáron felléptem a Jazzpiknik fesztiválon, a színpadokat összekötő úthálózat közepén játszottam, ahol folyamatosan hömpölygött a tömeg. Amikor megláttam a „színpadot”, ami egy zöld műpázsit volt, szóltam Zolinak, hogy forduljunk vissza, mert ez rohadt ciki. Volt, aki felállt és elment, miközben játszottam, viszont egyszer csak megállt a tömeg. Végül jól sült el a koncert, de szerintem a szervezők sem gondolták komolyan, hogy odaültetnek. Azt hitték, hogy egy énekelgetős, kellemes kis produkció lesz, ami alatt jó lesz meginni egy rozéfröccsöt. Hát nem, ez a műfaj nem erről szól.
Makó Dávid – fotó: Molnár Szofi
– Tehát kell egyfajta érzékenység, hogy valaki élvezni tudja a koncerteteket.
Makó Dávid: Inkább őszinteség. Főleg Budapesten érzékeltem a 2000-es években a hardcore, metál, punk színtéren, hogy a közönség nem szeret megizzadni. Sokkal fontosabb nekik, hogy a komfortzónájukon belül maradjanak. Nem látszott, hogy el akarnának pusztulni a koncerten, viszont elvárták ugyanezt a zenésztől. Ha egy irányba halad az energialeadás és abból nem jön vissza semmi, akkor az egy pocsék koncert. Ez a probléma valószínűleg nem merül majd fel a Trafóban, mert aki ott lesz, az miattunk jön majd.
Misota Dániel: Nem teljesen egyértelmű, hogy mit kap a közönség az ilyen koncertektől. Kell egyfajta lassúság, hogy az ember befogadja azt a zenei élményt, amit előtte nem ismert.
– Sokszor hangzik el az a brutális közhely, miszerint a magyar közönség nem elég nyitott az újra, és mindig azt keresi, amit megszokott.
Misota Dániel: Nem szeretném a közönséget szidni. Ha húszan vannak a koncerten és abból öten jól érzik magukat, tizenöten pedig rosszul, akkor inkább magamra haragszom és elgondolkozom, mit tudnék jobban csinálni. Dávidnál látszik, hogy a The Devil’s Trade-del nem akarja mindenki ízlését kiszolgálni, de olyan egyértelműen megfogalmazva adja elő dalait, hogy megtalálja azokat az embereket, akik nagyon odaadóan tudják szeretni a zenéjét.
Makó Dávid: Igen, én ilyen szempontból kicsit önzőbb vagyok. Ha húsz emberből tizenötnek nem tetszik, amit játszom, nem teszem fel a kérdést, hogy mit kéne máshogy csinálnom. Úgysem tudnék máshogy gitározni, más dalokat írni.
– A személyes hangvétel tetten érhető a dalszövegeitekben is. Itthon sokan nem beszélnek idegen nyelveket. Ennek fényében mennyire működnek az angol dalaitok?
Misota Dániel: Ha egyáltalán nem értik a dalszöveget, az nem azért van, mert angolul van, hanem pont azért, mert nincs angolul. Itthon sok zenekarnál hallottam, még nagyobb bandáknál is, hogy az angol dalszöveget rossz angolsággal adják elő. Ha egy tipikusan magyar gondolatmenetre vannak felhúzva a többé-kevésbé angol szavak, akkor nehéz kitalálni, mire gondolt a szerző, és nem könnyű azonosulni a szöveggel. Ha jó egy szöveg, az angolul tudó emberek meg fogják érteni.
Zanzinger: „A folkban nincs szomorúbb jelző annál, hogy kellemes”
Makó Dávid: Amikor kijött a Radiohead OK Computer albuma, alapfokon sem tudtam angolul. Annak ellenére, hogy nem értettem, miről énekelnek, teljesen átjött az érzésviláguk, ezért belefektettem az energiát és kiszótáraztam a szövegeiket. Remélem, ennyit mások is megtesznek, ha zenét hallgatnak és nem értik a szöveget.
Misota Dániel: Az angol dalszövegeknek edukatív szerepük is van. Az angoltudásom alapját a popzenének és a filmeknek köszönhetem. Szomorú, hogy az számít magyar zenének, ami magyarul szólal meg. Egy óriási ziccert hagyunk ki, ami lényegében egy ingyen nyelvoktatás lenne a közönségnek.
Makó Dávid: Én a másik oldalról is meg tudom közelíteni a kérdést. Vannak magyar nyelvű népdalfeldolgozásaim, amiket külföldön is szoktam játszani, és tökéletesen működnek, néha talán jobban is, mint az angol dalok. Ennek az lehet az oka, hogy különleges élményt kap a közönség egy más kultúrából, más történelemből, ami nyilván a népzene sajátossága is. Itthon pejoratív értelemben szokták mondani egy produkcióra, hogy „ez mennyire magyar”. Ugyanakkor dicséretnek számít, ha valamire azt mondjuk, „ez mennyire nyugati”. Érdekes módon a nem tökéletes angol kiejtésem itthon szokott probléma lenni, külföldön viszont örömmel fogadják, ha nem New York-i akcentussal állsz fel a színpadra.
– Ahogy beszélgetünk, úgy veszem észre, nem először ültök egy asztalnál. Figyelemmel követitek egymás zenei karrierjét? Összetartó a közeg?
Makó Dávid: Közeg? Maximum tíz emberről lehetne beszélni. Egymástól függetlenül kezdtünk el folkzenével foglalkozni. Sokáig nem is tudtunk egymásról. Egyszer csak szembejött egy hasonló előadó, aki szintén egyedül áll a színpadon a gitárral.
Misota Dániel: Teljesen más háttérből jövünk. Azt vettem észre magamon, hogy a közeg többi előadójával kezdetben úgy közelítettünk egymáshoz, mint a bizalmatlan kutyák, akik egy grundra keveredtek (nevet). Eleinte kicsit vicsorogtunk egymásra, aztán rájöttünk, hogy tulajdonképpen lehetünk haverok is.
– Dávid, a menedzsered Jakab Zoli (a vele készült 2015-ös interjúnkat itt olvashatod – a szerk.). Gondolom, még a hardcore/metál színtérről ismeritek egymást.
Makó Dávid: Egészen pontosan a Kultiplexből. Akkor már játszottam a Stereochristban, Zoli pedig a Bridge To Solace-ban énekelt, mellette pedig meghatározó koncertszervező volt. Több mint 15 éves barátság ez, ami a viszkis üveg mellől indult. Egymás mellé sodort minket a budapesti harcore, punk underground világ. Szerintem az ebből a közegből hozott értékrendnek köszönhetően tudunk jól együttműködni mind szakmailag, mind emberileg.
Makó Dávid: „Ha egy irányba halad az energialeadás és abból nem jön vissza semmi, akkor az egy pocsék koncert” – fotó: Molnár Szofi
– Mire számíthat, aki február 23-án ellátogat a Trafóba Zanzinger és a The Devil’s Trade koncertjére?
Misota Dániel: Erről csak annyit mondhatok, hogy ott leszünk mindketten és iszonyatosan jó zenét fogunk játszani (nevet).
Makó Dávid: Igen, ezzel tudok azonosulni.
Misota Dániel: Készülök egy meglepetéssel, ami attól lesz meglepetés, hogy most nem lövöm le.
Makó Dávid: Nekem azért is jön jól nagyon a trafós koncert, mert utána májusig nem lesz budapesti fellépésem, lesz viszont egy hosszabb Európa-turném. Három black metal együttes előtt fogok zenélni. Egyszerre félek is, ugyanakkor nagyon várom.
Misota Dániel: Te fogod megnyitni a lelkeket a black metal koncertek előtt.
Makó Dávid: Igen, aztán mindenki elkárhozik (nevet).
- A február 23-ai koncertre itt tudsz jegyet vásárolni.
